Részlet a szerző ősszel megjelenő Hunyadi-regényfolyamának negyedik kötetéből.

Nyugtalan, feszült hetek következtek. Hunyadi meg volt róla győződve, hogy gyors török ellencsapás várható, csak azt nem tudta, hogy pontosan hol. Most, hogy Szendrő elesett, immár egyetlen keresztény vár dacolt csak a törökökkel a Duna túlsó oldalán: Nándorfehérvár.
A helyzet reménytelennek tűnt.
A Tiszán átkelve aztán látta, hogy a helyzet sokkal súlyosabb, mint amire számított. A fegyveres őrséget ugyan ott találta a láp szélén, de az alabárdos, vértes katonák képéről pokoli ijedelmet olvashatott le, ahogy lovasaival előrobogott a fák közül.
– Csak nem a törökök jönnek, nagyságos bán úr? – ugrott eléje a strázsák kapitánya.
– Ki tudja? – felelte rosszkedvűen Hunyadi. – Ha jönnek, hát jönnek! Éppen azért vagyunk itt, hogy tovább ne jussanak!
– Csakhogy nem lesz, ki megállítja őket – legyintett a kapitány. – Hát nagyságos bán uram nem hallotta hírét, mi történt?
– Mi történt volna?
– Vége van a seregnek, uram! Mindennek vége van!
Hunyadi vágtára fogta Sárkányt, hogy mihamarabb a tábor közepére érjen. Hanem, már a tábor szélén érteni kezdte, miért is van vége a seregnek.
A levegőben förtelmes bűz terjengett, a sátrak mellett a földön, hétrét görnyedeztek a katonák. Arra sem volt ideje némelyiknek, hogy a bokrokig elbotorkáljon, s letolja gatyáját, ott rondította össze magát, ahol éppen hevert.
– Jézus Krisztus! – szörnyedt el Hunyadi, pillantást vetve a zöld fűben barrnálló, vereslő kupacokra. – Vérhas!
Ahogy beljebb értek, a látvány még rettentőbb volt. A főúri bandériumok saját mocskukban fetrengtek, a sátorpaloták közvetlen közelében is trágyahalmok emelkedtek mindenfelé.
Hunyadi katonái öklendeztek a bűztől.
– Jó helyre jössz, Jankó, de csak akkor, ha halálod keresed! – förmedt az érkezőre Újlaki, mikor megpillantotta sátra bejáratából. Arca elé illatos kenőccsel átitatott kendőt tekert, s szédelgett a sok benyakalt bortól.
– Mi történt itt? – Hunyadi lehuppant a nyeregből, és óvatosan, bele ne lépjen valami vérsalakos tócsába, odasietett Újlakihoz. – Mióta dúl a vérhas?
– Jöjj be sátramba! – húzta maga után Újlaki. – Nem kell, hogy avatatlan fülek hallják, amit beszélünk. Meg aztán, mielőtt Albert elé járulsz, nem árt, ha értesülsz erről, arról!
Odabent Hunyadi dermedten huppant a sátorcölöp mellé halmozott szőrmékre, s már nyeldekelte is az Újlaki által nyújtott bort.
– Csak máma nyolcszázan pusztultak el – dünnyögte Újlaki. – Tegnap háromszáztízen, azelőtt meg harmincan! Ki tudja, holnap már ezrek döglenek meg!
– Vérhas… – borzongott Hunyadi. – De hát hogyan? Miként?
– Miként? Hol gyilkos nap tűz itt, hol meg eső esik folyvást! A mocsár a tábor mellett tele felpuffadott állati dögökkel! Hiába parancsolta a nádor úr meg a többi báró mind a katonáknak, hogy annak vizéből ne igyanak, mást ugyan mit ihattak volna? A bor alaposan megfogyatkozott, s a maradékból csak nem oszthatunk mindenkinek!
– Miért nem vetettétek ki a táborból a betegeket? Nem lett volna szabad hagyni őket a többiekkel!
– Könnyű utólag okosnak lenni! – legyintett Újlaki. – Csakhogy mire észbe kaptunk, már késő volt! Láthatod, nem lesz itt semmiféle hadjárat, Jankó! Reggel már tábort bontott a győri püspök, és vitte az embereit, mielőtt mind elhullottak volna…        

– Tábort bontott? De hisz…
– Vége van, Jankó! Vége van! Holnap, a királyi tanács után szedi a sátorfáját a Frangepán serege is, és menekül innét a többi egytől egyig. Farkast kiáltottak, egymás után szedi a sátorfáját mindenik báró! Cillei és a Marótiak is iszkolnak holnap, aztán megy mindenki más!
– És a király? – csattant fel Hunyadi. – Miért nem parancsolja őket vissza? Itt áll velünk szemben a teljes török sereg! Nem mehetnek el!
– Érdekli is a török a bárókat! Mind retteg, hogy megcsikarja őket is a vérhas! Parancsolhat akármit Albert, rá se hederítenek! A katonák már így is lázadoznak! Tegnap este úgy kellett szétverni Medvei Henrik püspök úr bandériumát… Rátörtek Kórógyi embereire, a veszett kutyák!
– Eleség van-e elég?
– Hogy volna? Kifosztották rég a katonák a környékbeli falvakat, de a nyíves parasztnak sincsen már semmije! A minap Frangepán katonái éjnek leple alatt megrohanták a péterváradi káptalan magtárát, hogy betevő falathoz jussanak! Otthagyták a fogukat vagy kétszázan, a király lándzsásai aprították őket miszlikbe!
Hunyadi csak meredt maga elé a semmibe.
– Vérhas… Fosztogatás… Lázadás…
– Albert végső haditanácsot hívott össze holnapra – nyújtotta fejéje az újabb kupa bort Újlaki. – Azt még én is megvárom, de aztán viszem a katonáimat haza.
– Nem teheted! – szörnyülködött Hunyadi. – Legalább te értsed meg, Miklós! Ha nem marad itt a sereg, szabad Murád útja egész Budáig!
– És kikkel álljak elébe? A katonáim görnyedve fossák össze magukat, a kardot se bírják már felemelni! Én inkább azt mondom, bízzunk jó szerencsénkben, Jankó, s abban, hogy mégsem mer Murád miránk támadni! Hisz különben is menten vége a nyárnak! A töröknek is haza kell takarodnia, mielőtt beköszöntenek az első fagyok!
– A jó szerencsében bízzunk? – Hunyadi a sátor sarkába hajította a boros kupát. – Te is megvesztél, Miklós! Hallottad-e hírét, mit míveltek Brankovics fiaival a törökök?
– Hallottam ugyan, de amiatt fájjon a Brankovics feje! Meg fájjon Cilleié, annak a rokonai! Hanem, ide hallgass! Engem te Hunyadon ligádba hívtál! De hogyan lehetnék szövetségesed, amikor magam is segítségre szorulok? Újlakot és egész Szerémséget az az eszelős inkvizítor borítja lángba! A parasztjaim lázonganak, s nem is ok nélkül, hiszen sorra sütögeti őket a máglyán Marchiai Jakab! Nincs, ki vessen, nincs, ki arasson! A kamonci Bálint pap százakat, ezreket csábít magával messzi, Moldvába, száműzetésbe! Elnéptelenednek a falvaim, Jankó!
– Eriggy, panaszkodj a királynak!
– Hallgat is az rám! Hanem van ám ennél nagyobb baj is! Cillei fenemód fegyverkezik a birtokain! Vitovecz akkora zsoldos sereget toborzott már, amekkorával Albert se bírna, ha ellene találna fordulni… Nem igen szövetkezhetek én véled, ha a szomszédomban ekkora ármádia tart engemet szemmel.
– Inadba szállt tán a bátorságod, Miklós?
Újlaki elvörösödött mérgében.
– Hétszentséges ördögöket szállt! Mit merészelsz? Megmentettem az életedet Fejérvárnál!  
Hunyadi legyintett.
– Cillei hamarosan oly hatalmasra puffad, hogy többé le nem gyűrheti senki! Legkésőbb akkor elveszi mindenedet, Miklós!
Újlaki felböfögött.
– Nem fér már több bor belém, de kutya legyek, ha ebből a dögletes vízből egy kortyot is iszom! Ma este Rozgonyi érsek hívott sátrába egynémely bárókkal egyetemben. Hogy tanácskozzunk még utoljára. Jöjjél, ha úgy tartja kedved, Jankó!
– Kik lesznek ott?
– Csupa olyanok, kiknek szúrja a szemét Cillei.
– Akkor ott leszek magam is.
Hunyadi feltápászkodott a szőrmékről.
– Hány katona maradt a táborban?
– Tízezer. Holnap estére már csak jó, ha ötezer lesz abból…
Hunyadi fáradtan a bejárathoz lépett.
– Ahogy a török ezt kiszimatolja, azonnal átkel a Dunán.
Újlaki röhögött.
– Márpedig ezt kiszimatolja! Ezt a dögletes bűzt már bizonnyal Szendrőben is érezni!


Rozgonyi Simon püspök sátrában nyoma sem volt a járvány előtti dévaj hangulatnak. Minden sarokban füstölők ontották édeskés illatukat, a padlóra friss virágok szirmait szórták, hogy legalább valamelyest tompítsák a mindenütt terjengő, gyomorforgató bűzt.
Az urak sem voltak sokan, és módfelett komor ábrázattal hajoltak össze, kisebb csoportokban. Schlick kancellár sápadtan szédelgett közöttük, mert napok óta láz gyötörte. Hédervári nádor, Thallóczi Matkó horvát bán, Lévai Cseh Péter, Kórógyi János, Guthi Országh Mihály asztalnokmester, Kusalyi Jakcs Mihály s a nemrég elhalt Pálóczi érsek rokonságának férfitagjai torokhangon sugdolóztak, mintha attól félnének, hogy kihallgatják beszélgetésüket. Hátul, távolabb a bejárattól Vitéz susmorgott Ghattalóczi érsekkel.
Mikor Hunyadi belépett, Rozgonyi Simon örömtől sugárzó képpel eléje sietett.
– Itt a mi rettenthetetlen barátunk! Isten hozott, Oláh Jankó!
Hunyadinak meg sem rezzent a lekicsinylő fogadtatásra.
– Érsek uram! Nem összeesküdni jöttem én, hanem csak kérni. Rá tudja-e venni kegyelmed a királyt, hogy ne engedje széjjelszéledni a sereget?
Rozgonyi szeme sarkából a többiekre sandított, kik egyszeriben elcsendesedtek, meghallva Hunyadi öblösen kieresztett hangját.
– Bajosan, kedves barátom! Bajosan! Őfelsége félti Erzsébet egészségét! Mint tudod, áldott állapotban van a mi kedves királynénk, talán végre fiút szülhet Albertnek! Holnap, ebéd után tábort bontunk!
– Maradnotok kell! Értsétek meg, nem oszolhat fel a sereg! Az ország védtelen!
Az érsek elmosolyodott.
– Attól tartok, bán uram, nincsen az a bolond, aki ezen a járványdúlta földön merészelne maradni. Túl sokat vársz el mitőlünk. Mindazonáltal… Az al-dunai határ védelme a te feladatod, meg Thallóczi báné!
Hunyadi nem hitt a fülének.
– Nékem háromszáz lovasom van, s azok zsoldjával is két hónapja késlekedik király őfelsége. A Thallóczi-fívéreknek összesen, ha kétezer fegyverese volna… Ennyivel szálljunk szembe Muráddal?
Rozgonyi somolyogva belekarolt Hunyadiba, és halkabbra fogva a hangját, félrehúzta a többiektől.
– Beszéljünk okosan, János bán! Valamit valamiért! Ha te támogatsz engem, hogy elnyerjem az esztergomi érsekséget Széchy püspök ellenében, akkor én is támogatlak téged, hogy néhány újabb faluval gyarapodjál Hunyad környékén.
– S azzal a néhány faluval állítsam meg Murádot?
– A török jön, de előbb-utóbb elvonul, ahogy szokott. A falu marad.
– A török jön, és magával visz hetvenezer magyar leányt és gyermeket rabszolgának. A török jön, és felégeti a falvakat!
Rozgonyi megütközött Hunyadi éles hangján.
– Úgy hittem, a mi pártunkon vagy, bán uram!
– Ha Murád átkel a Dunán, semmit se számít, ki kinek a pártján áll!
Az érsek fújtatni kezdett.
– Egyezkedjünk a ligáról, Hunyadi uram! Ha segítnénk egymást, hamarabb emelkednél magad is a ranglétrán! Néked sem mindegy, mire jutsz az életben!
Jankó elhúzta tőle a karját.
– Ez volna az okos beszéd, püspök uram? Ez?
– Lássad, János bán, ilyen világot élünk! Aki nem velünk van, az bizony ellenünk van! Hamarosan új rend épül Magyarországon! A mi rendünk!
Hunyadi keserűen mosolygott maga elé, bár leginkább sírni lett volna kedve.
– Tévedsz, püspök uram! Hamarosan nem lesz többé Magyarország, ha ilyen alkukra teszitek fel ti mind a haza sorsát – megvetően végigpillantott a bárók karéján, s elindult kifelé.
– Ha mégis meggondolod magad, bán uraság, minket mindig megtalálsz! – kiáltott utána füstölögve Rozgonyi Simon.
Hunyadi úgy tett, mintha nem hallaná.

Sietett, hogy elrendezze embereit. A vérhas dúlta tábortól messzebb, fel, egész a tündéresi rétig húzódtak, s csak ott verték fel a sátrakat. Itt legalább a dögletes bűzt nem lehetett már érezni…
Mintha ellenséges területen táboroztak volna: minden oldalra őrséget állítottak, s Hunyadi meghagyta Szilágyi Mihálynak és másik sógorának, Dengelegi Pongrácnak, hogy még a király katonáit se engedje a sajátjaik közelébe.
– A legények vizet nem ihatnak! Ha valaki mégis elkapja a vérhast, rögvest bekergetitek a mocsárba! Nincs kegyelem! Ha életben marad, életben marad! Ha nem, hát nem! De a többit megfertezni nem engeditek!
Szilágyi és Dengelegi komoran bólogattak.
Úgy hitték, azon az estén már nyugtuk lesz. Hunyadi korán aludni is tért, hogy tartogassa erejét a másnapi haditanácsra, ám Vladek Hradski nemsokára költögetni kezdte.
– Kardcsörgés hallik a királyi táborból, uram!
– Kardcsörgés? Mi az istennyila lehet az már megint?
Ötven lovassal haladéktalanul átvágtatott a bűzlő főtáborba. A fáklyák pokoli fényében rettenetes összevisszaság tárult a szemei elé: a bárói, főpapi bandériumok összekavarodva verekedtek a dombok hajlatán, ököllel, karddal csépelve egymást. Egy népesebb, vegyes csapat, kihasználva a sötétséget és a káoszt, alabárdokkal, lándzsákkal ostromolta a középütt körbe állított szekereket.
– Hívj még lovasokat! – parancsolta Vladeknek Hunyadi. – Ezek a veszett kutyák menten a királyi sátrakra vetik magukat!
Ő maga a tábor közepe felé vette az irányt. Épp az utolsó pillanatban érkezett: Erzsébet királyné díszes sátra előtt véres csetepaté kavargott, s néhány zsoldos már éppen azon volt, hogy kivont karddal rontson be a királyné szállására.
– Itt vagyok, Giskra uram! – kiáltotta Hunyadi, és teljes erőből kettéhasított egy vértest, ki már túl közelre tolakodott a bejárathoz.
A cseh lovag alig állt már a lábán, egész idáig néhány harcosával igyekezett védelmezni a sátrat. Hunyadi felemelt pallosán egyszerre két zsoldos csapása csilingelt, de a válaszra már elég volt egy suhintás is: a csatapallos pengéje mindkettőnek a beleiket ontotta ki a földre.
– A király?
– Odabenn reszket… Meg Erzsébet, s Cillei…
Hunyadi soha nem tudta meg, miért esett egymásnak a két, népesebb csapat. A kezdődő civódás éjfélre véres háborúvá durvult, s a vérhastól rettegő, szökni készülő katonák fosztogatni kezdték a bárók sátrait. A leggazdagabb zsákmánnyal kétségkívül a királyné díszes vászonpalotája kecsegtetett, összefogtak hát néhány százan, és azt támadták.
Hosszú perceken át öldösték a testőrök és Hunyadi emberei a zsoldosokat, s a királyné sátra előtt hamarosan kisebb hullahegy emelkedett. Giskra levegő után kapkodva rogyott térdre, mikor az utolsó, őrjöngő támadó is elfogyott előlük.
– Hol az istennyilában késtek a báró urak s a főpapok katonái? – lihegte Hunyadi. – Miért nem jött senki a segítségünkre?
Giskra zord vigyorral válaszolt.
– Mert épp a környező falvakat fosztogatják. Hédervári lovasai Temerig, Becskerekig dúlták Bácsot, Torontált! Hálát adok a teremtőnek, ha innét élve kimenekíthetem a királyt és a királynét!
Hunyadi csalódottan törölgette a vért pallosa pengéjéről egy hulla hátába.
– Úgy látszik, nem kell ide a török! Elég, ha a magyar pusztítja a sajátját!
Körbepillantott.
A tábor néhány sátra lángolt. A pokoli, rőt fényben arrébb, a Tisza felé fekete körvonalú emberalakok viaskodtak a mocsár partján. Ki küzdött kivel, ki tudta volna már megmondani? Az egymást gyapálók lábainál véres trágyafoltok barnállottak mindenfelé, abban tipródtak a fémcsizmás lábak. Az apródok mezítláb taposták a bűzhödt kupacokat, s ahogy el-elterültek a földön, abban mártóztak meg. Még odébb, a láp zsombos szigetein temetetlen holtak százai hevertek: oda cipelték át őket a szolgák. Gödröt ásni nékik már senkinek sem maradt kedve.
– Holnapra ezrek pusztulnak bele a vérhasba – sóhajtotta Hunyadi. – Külön kell válogatni az egészségeseket a fertezettektől!
– Késő már ahhoz!
– Kegyelmed is úgy véli, nem tartható egyben a had?
– Ezt a hadat már Isten sem tarthatja egyben. Vége van, barátom! – felelte Giskra. – Holnap magam is a királynét kísérem vissza Budára!
Hunyadi még soha nem érezte magát ilyen nyomorultul. Felhajtotta a sátor lapját, és belépett a királynéi lakosztályba.
Albert a tábori oltár előtt térdepelt, és buzgón imádkozott. Olyannyira belemerült a fohászba, hogy észre sem vette őt.
– Elmúlt a veszedelem, felség!
– Mi tartott ilyen sokáig? – csattant fel Erzsébet, ki eddig Cillei karjaiban sápadozott a sátor sarkában. – Hol késtél annyit, János bán?
Hunyadi letörölte homlokáról a vért és a verítéket.
– Késtem? Lehet, tán még korán is jöttem!        
Cillei sokkal barátságosabbnak tűnt.
– Nemes bán, hoztad katonáidat is? Az enyémek közt már alig maradt egészséges! Hozzad hát sietve a tieidet, és állítsad fel a királyné sátra körül!
Hunyadi válaszra sem méltatta, tisztelgett Giskrának, s már indult is vissza a lovához. Hajnalhasadásig legalább egy-két órácskát aludni szándékozott, mielőtt maga deríti fel a környező mocsarakat, nem botlik-e valahol török felderítőkbe.
Albert is csak akkor emelte fel fejét, amikor csikorgó, fémes léptekkel kicsattogott a királyné sátrából.