Szonett

Emlékszel még a hársakra az úton
S az acélos villámként villanó
Fecskékre és az estre, mely a kúton
Kuporgott, mint egy ráncos vén anyó?

Mindent tudón reccsent az ősi bútor,
S a függönyök szitálták halkan ó
Illatuk titkát, és száz-szívnyi bútól
Voltak terhesek, s színük oly fakó...

A kertben hált a Félelmek Nagyanyja.
Felhorkant néha, gyorsan vert szíved,
S a csókod íze százszor édesebb lett;

Nézted, hogy fürdik ömlő hold-aranyba’,
Torzképeként a szárnyas rémületnek,
Egy denevér a szökőkút felett...

Pogány szonettek

4.

Az lesz a nap, ha szénaboglyák
Tövén csavargunk; két kölyök.
Hajadat a szelek kibontják
És én is szélként rád-török!
Megbotránkoznak a komoly fák,
Ha látják a kazlak mögött
Mezítlen testünk vad csomóját,
S napfényre tárult köldököd.
S csengő kacaj közt áll a játék,
De lassan átforrósodunk.
Félelmet színlelsz: – ó, ne bánts még! –
Kergetjük egymást, elbukunk,

S a fű fölé nőnek szelíd
Aranycsúcsként a térdeid!

9.

Az állomásra elkísérnek
A rokonok: papák, mamák.
S – akár a vad, szagára vérnek –
Ravasz mosollyal sok barát.
Aztán szemünk a tájra téved,
Ahol fejet hányt már a mák,
S jönnek határok, tűnnek révek,
A Boszporusz s az Ararát...
S a Hindukus havát szemed még
Mindig szűz fénnyel tükrözi,
Mert azt mondtad, hogy ott szeretnéd
Lányságodat elveszteni,

Ahol tükrén a szent folyónak
Győzelmes lótuszok ragyognak.

10.

De az se nagy baj, ha nem így lesz...
Álmodni bőven megtanultunk.
Szerelmes tested drága híd lesz,
Amin jövőbe lép a múltunk!
A valóság fölébe ívelsz,
És egymást soha meg nem unjuk.
Istennőm leszel, drága Ceres,
És mindörökre összeforrunk!
Én embert nevelek belőled:
Őszintét, büszkét és mosolygót,
Hogy megtanuld az ember-élet
Titkát, és úgy viseld a sorsod,

Ahogy egy görög templomot
A lánytestű oszlopsorok!

12.

Nézd a hattyúkat a tavon
S a csíkot a hattyúk nyomába’!
S nézd, hogy tör égbe áradón
A napsugaras Fudzsijama!
A cseresznyevirág-szirom
Rózsás-fehér hóként szitál a
Zöldhajú földre – Asszonyom!
Kész már szerelmünk selymes ágya!
Csöpp asszony! Mandulaszemű!
Fehér selyemszoknyád emeld fel!
Bele ne törjön, jaj, a fű,
Mikor felém tipegsz a kertben!

                      Ne félj, bokád nem érdekel,
                      Szemem hajadba rejtem el!

13.

És azután Velence vár
(Legyünk egyszer mi is sznobok),
Ránk bámulnak a Grand Canal
Felett a csipkés balkonok,
S oly lágyan pendül a gitár
S oly lágyan ringat kis hajónk,
Hogy elkap ez a lusta ár,
S szégyentelenül hull a csók.
Hajósunk néha hátranéz
S ránk villantja fehér fogát,
De újra húrra hull a kéz;
Látott már ő ilyen csodát.

                    Kezemre pezsgő habja forr,
                    Töltök, s szól: – Grazie, Signor!

15.

Drágám, nézd; kibomlik a ködből
A fáklyás óriás szobor.
Hajónk úszik a sima öblön
S a kikötő lármája forr!
Daru csikorog, autó tülköl,
És már duruzsol a motor.
A páholyunkban rejt a függöny,
Forró a grog, s jegelt a bor.
Bordó ruhádon zöld neonfény
Bujkál a lágy redők közén;
Olyan vagy így, mint fémes öntvény
Vagy éhes, húsevő növény,

S én, kit tested magába zár,
Fekete, frakk-szárnyú bogár.

Négysoros

Sirály nyilallt a hamvas-kék folyóba,
Boszorkány-ünnep volt a Hold-hegyen,
Kezem remegve surrant, mint a róka,
S rémült nyulat fogott a melleden.

Árnyam suhan

Árnyam suhan a bokrokon,
Mögöttem ég a vonat-lámpa,
Lelkem árnya egy csillagon,
Lelkem mögött a csókod lángja.

Testi árnyamnak nincs köze
Csókodhoz már, mely múltba hullott,
De lelkem fényét érzed-e
Hátad mögött, és nézed-e
Árnyad rajzát, ha fent kigyúlok?