Bán Mór: Hunyadi – Első könyv: A hajnalcsillag fénye; Második könyv:
Az üstökös lángja. Gold Book Kiadó, Debrecen, 2008-2009

A kritikus magánügye az, hogy az utóbbi években két könyv hatott rá elementáris erővel. Először Ken Follett Az idők végezetéig című, a 14. század Angliájában játszódó opusa (amelyhez nyilván illett újra olvasni az előzményt, a döbbenetes A katedrálist). A másik Bán Mór Hunyadija. Az élmény szinte hasonló, még akkor is, ha a két mű között nincs közvetlen kapcsolat. A neves krimiszerző jelentős fordulattal érkezett meg A katedrálissal a középkorba, akárcsak a korábban más műfajokban jeleskedő magyar regényíró. Bán Mór tudatos történelmi előtanulmányokat végzett, felsorolja a legfontosabb szakirodalmat, a korról szóló történelmi regényeket, lábjegyzetekkel, utalásokkal, családfákkal, elő- és utószóval, kételyekkel és történelmi kérdőjelekkel egyaránt megismerteti az olvasót, ha úgy tetszik elővágásokat tesz annak érdekében, hogy nyugodtan kijelenthesse: Akár úgy is történhetett minden, ahogyan ő látja ebben a rendkívül különleges korszakban, Luxemburgi Zsigmond uralkodásának második felében, középpontba állítva a történelmi óriást, Hunyadi Jánost.

Érdekes a szerző gondolatmenete az első rész utószavában, amelyben kifejti, hogy eredetileg Corvin János korát tervezte regénybe önteni, de aztán rádöbbent, hogy ez nem megy Mátyás nélkül, de őt se lehet megérteni atyja, Hunyadi János, őt pedig Vajk nélkül. Ez a fordított historikus gondolkodás repít el bennünket a „Hunyadi” első két kötetébe, amelyekben a 14. század legvégétől 1433-ig jut el szerző. Látszólag nem izgalmas a feladat, hiszen a történelmi minimumot szinte mindenki (derűs optimizmus) ismeri, a törökverő hőstől a déli harangszót felidéző nándorfehérvári diadalig. A kérdőjelek a források hézagosságából adódnak, így a család származása (magyar, kun, román) vagy a világraszóló nagy diadal és a nevesített vereségek (Várna, Rigómező) arányából levonható értetlenkedés. S aztán, László tragédiáján túllépve, ott van Mátyás, aki aztán feloldja összes dilemmánkat megkérdőjelezhetetlen nagyságával. S majd jönni fog az eredetileg megcélzott Corvin-história, amely tényleg nem él igazán benne a történelmi tudatunkban. De hát hol vagyunk még ettől, hiszen az eddig megjelent három vaskos kötet is csak Zsigmond uralkodásának végéig jut el? Bán gyorsan alkot (hamarosan megjelenik a negyedik kötet is), de bizonyára ezzel sem érünk el Hunyadi János haláláig, a tervezett regényciklus 130 évet fog majd át, talán hét kötetben, de ebben egyáltalán nem lehetünk biztosak. Kétségtelen, hogy az utóbbi években a középkor világszerte divatba jött, látjuk ezt a filmipar meghatározhatatlan, beazonosíthatatlan, de elsősorban a középkor díszleteit használó történeteiből. Ezekről a többnyire felszínes, bár gyakran tagadhatatlanul elragadó filmekről most ne is essék több szó! Annál inkább Bán Mór művéről, amelyek bevallott célja a 15. század történelmi nagyságokban bővelkedő alakjai közül az egyik legnagyobbnak, Hunyadi Jánosnak az emberközelbe való hozása. S természetesen van egy, még talán ennél is fontosabb, a nemzetépítő tudat formálása. Ez az, amire igazán szükségünk van jelenlegi, megroppant állapotunkban.

A szerző tudatosan építi fel Hunyadi alakját. Ez elsősorban az első kötetben dominál. Nem márványszobrot farag, hanem nagyon is hús-vér embert formál. Ez genetikailag, fizikailag is értendő: az erősen közepes termet páratlan testi erővel – a kun módra varkocsba font vagy éppen kibontva lobogó éjfekete haj keretezte széles arc, benne a villogón merész tekintet egyenes vonalú atyai-nagyatyai örökség –, amely hibátlanul érvényesül a csatákban, párviadalokon, a könnyűlovas portyákon és a szigorú szabályok szerinti lovagi tornákon egyaránt. A zabolátlan, a korlátokat, szabályokat gyakran áthágó féktelen fiatal hőstettek sokaságával alapozza meg páratlan, a Balkán északi, a török által egyre inkább fenyegetett népei által is megsüvegelt nimbuszát. S messze nem hibátlan ember, gyakran ésszerűtlenül kockáztat, bámulatra méltóan vedeli a bort, kötekedő, nem hajlandó a tudományok minimumának elsajátítására sem, falja az asszonynépet, amely a megnyerő fiatal vitéznek a szerző által többször is kiemelt, mesébe illő férfiasságával nem tud betelni. Keményen küzd környezetével, az alulról jövő ember hátrányával, fogcsikorgatva viseli az oláh, kun, paraszt, fattyú jelzőket, de nem marad adós, a sértéseket kamatostól adja vissza. Ha nem is tudatosan, de keresi az identitását. A környezete is erre készteti. Keresi a hűbéri hierarchiában és etnikailag is. Erre apja, Vajk is sűrűn figyelmezteti, s valami balsejtelmet fúj időről időre a havaselvei szél a hol sejtetve, hol a maga iszonyatot keltő fizikai valójában a titokzatos és elpusztíthatatlan távoli rokon, Vlad Tepes (később Vlad Dracula) megjelenítésével. Különleges a déli végek, Erdély, Havasalföld, a terjeszkedő török északi mozgásterének metszéspontjában az élet. Keverednek a népek és nyelvek, Hunyadi is oláh, kun, szerb, német, cseh, olasz és egyre inkább magyar nyelven szól, s ebben nincs egyedül. A szövetségi, hűbérúri kapcsolatok szeszélyesek ebben a régióban: a barát holnapra ellenség, és fordítva. Különösen igaz ez a szerbek esetében, akik kiszámíthatatlanul csaponganak a török és Zsigmond királyságának hatókörében. Ide kerül egy botlás után az ifjú Hunyadi, ahol szinte beszippantja a szerb despota udvara és a Brankovics Mara hercegnő tiszta szerelme. Nem sokon múlott, hogy örökre ott maradjon. S micsoda dráma azzal szembesülnie, hogy szerelmük beteljesülhetetlen Lazarevics, Brankovics és a szultán titkos paktuma értelmében, szerelme a hárem kincse lesz az időleges béke érdekében. Marának a szultáni udvarba kerülésével megnyílik a regény török mellékszála is, amelyet erősít a második kötetben a távoli vérrokon, Eszter hárembeli elrablása. Szép fejezet Hunyadi szerelme és a kun napkorongot nemzedékeken keresztül őrző leányka emberi kapcsolata a hárem sorsközösségében, de nem tartozik a jól kimunkált részek közé. Azért van rá szükség, hogy az Eszter méhében megfogant későbbi II. Mohammedet visszacsatolja ebbe a különleges balkáni vérkeveredésbe. Eszeveszett Hunyadi Jankó fájdalma Mara elvesztése miatt, hosszú ideig sajog még a seb. Értékei között egyelőre a leginkább állandó az atyja által hagyott örökség, a királyhoz való hűség, amelynek számtalan csatában adja tanúbizonyságát, az uralkodó életét is mentve Galambóc ostrománál. Ez a regény egyik legizgalmasabb része. A kereszt zászlaja alatt felsorakozott, legkülönbözőbb nációjú lovagok, fejedelmi és főúri csapatok, székely és kun vitézek (őket mindig kiemeli Bán) kusza összevisszaságban, gyakorlatilag irányíthatatlanul, részsikereket elérnek, egyénileg hősként viselkednek, de a török megállítására csak olyan formátumú vitéz esélyes, mint Hunyadi. Pedig micsoda dráma volt előző nap: véletlenül, az átkozottul sokat vedelt bor hatására megöli barátját, Szilágyi Osvátot, későbbi felesége testvérét. A sokak által követelt bosszú-haláltól csak a harci helyzet, az uralkodó időleges kegyelme menti meg. És Hunyadi bizonyít, mint a csatában mindig, az uralkodó neki köszönheti a megmenekülését, akárcsak évtizedekkel korábban Vajknak. Az uralkodói hála felemás megoldásként az Újlakiak udvarába rendeli a lovagi mesterséget megtanulandó, ez az ára az életének. Pont a zsigeri ellenfél, Újlaki Miklós fennhatósága alá! Hunyadi Jankó (sic!) hát visszatér Magyarországra, s most szembesül igazán a magyar nagyurak, ún. ligák világával. Megtanulja, mert meg kell tanulnia a lovagi élet szabályozottabb kereteit, szembesül az intrikákkal, a féltékenységgel. S innen vezet majd a göröngyös út Zsigmond udvarába, számtalan gáncsoskodás ellenére. Különös ez a viszony Zsigmond és őközötte. A Hunyadi származásáról szóló udvari pletykák egyik verziója szerint a nagy nőfaló király természetes gyermeke, amit Bán kissé rejtélyesen összekapcsol Hunyadi anyjának hirtelen férjhez adásával. A regényben ez a lehetőség újra és újra fel-felbukkan, egyrészt Zsigmond tétova gondolataiban, másrészt Jankó ellenségeinek sértéseiben. Ami kétségtelen, az ifjú egyre inkább a király legkedveltebb udvari vitéze, Johannes lesz, aki nélkül Zsigmond egyre kevésbé tudja elképzelni életét.

A második könyv gerincét Itália adja, az öregedő Zsigmond elérni látszik leghőbb vágyát, a császári címet, de ez több év itáliai, lombardiai tartózkodásába kerül. De mibe került ez Hunyadinak? Alig csak megállapodott fiatal férjként és apaként, évekig nem látja újszülött fiát, hitvesét. Hiába a győzelmek, az ellenfelek által is elismert diadalok, az elismerés, mindez nem pótolja a családi harmóniát. Mert ez a Hunyadi már nem az, mint az első kötet fékeveszetten tomboló ifjú bikája. Tud megfontoltan cselekedni, éveken keresztül képes ellenállni a női csáboknak, s egyre inkább erősödik benne az eddig megfogalmazatlan érzés, a haza iránti felelősség. S ha ez egyelőre nem több, mint Hunyad és környékének, a megkínzott jobbágyoknak reményt adni, bosszút állni a török martalócok és oláhok vérengzéseiért, máris új erőt ad a végeknek. Ebben az eszmélésben hű társa Zredvai, azaz a későbbi Vitéz János, akinek rajza telitalálat, a Szilágyi Erzsébet iránti plátói szerelemtől az udvari diplomatáig. S ha már a portréknál tartunk, a regény bővelkedik az írói fantázia által megjelenített, hitelesként is elfogadható egyéniségekben. Elsősorban Luxemburgi Zsigmond, különben a szakirodalom által is szélsőségesen értékelt uralkodói portréja, Bán a megszokott, pipogya minősítéshez közelít, az idő múlását a király fizikai romlását az elfogyasztott leánykák számának csökkenésével illusztrálja, a nagy formátumú európai uralkodót csak nyomokban látjuk. Az öblös hangú Szilágyi Mihály, Hunyadi jövendő sógora nyilván a későbbi kötetekben nagyobb hangsúlyt kap, de így is karakteres. Újlaki Miklós, a „tar kölyök” szerepeltetése a szerző egyik legjobb ötlete, gátlástalan mohósága, aljassága, kétszínűsége nélkül szegényebb lenne a regény. Aztán ott vannak a Cilleiek (Hermann és Ulrik) és a királyi udvarban nyüzsgő számtalan, haszonleső báró. Az itáliai évekből a gátlástalan Visconti herceg és Francesco Sforza marad emlékezetes. A hű vitézek, Kamonyai Simon vagy A kőszívű ember Pál úrjára hajazó vén Matkó egyaránt remek karakterek. Vlad végig kisért, felbukkanásai mindig az iszonyatot, a félelmet keltik, szinte mindig jelentős fordulatot hoz a cselekményben, fehér világtalansága a horrorisztikus rettenetet hordozza. A szimbólumok végig jelen vannak, így a már említett napkorong, a gyűrűs holló, a titokzatos „jel” végigkísérik a történetet Szilágyi Erzsébet finoman megformált alakja tökéletes ellentéte a regény többi asszonyának. Talán csak Brankovics Mara a kivétel. Az olvasónak az az érzése, hogy ebben a világban csak rossz nők léteznek. A mindenki által leszajházott királynén, Cillei Barbarán tán csak Csáki Borbála tesz túl. A szexus bőséggel van jelen, ez igazi újdonság, elképzelhető, hogy ez zavarni fog néhány olvasót. Zsigmond nagy étvágyáról tényleg szólnak a források, mégis rácsodálkozunk a vendéglátó figyelmességeként ágyba parancsolt két-három hamvas leánykára, akiket aztán az uralkodó másnap gyűrűvel jutalmaz. Sok-sok gyűrű kellett. Megtudjuk, hogy pl. a magyar lovasok itáliai ellátmányához a sült húson és a friss cipókon kívül szajhák is tartoztak, de a harcok szünetében a rác kurvák is derekasan tették a dolgukat a sátor mélyén. Csáki Borbála is megéri a pénzét, igaz, őt Újlaki kapja „jutalmul” feleségnek. Megszégyeníti férjét, de ő is megszégyenül, még a hitvesi ágyon is, mikor végig kell néznie egynapos férje aktusát az odakapott szolgálóval. Hunyadi sem különb, főleg fiatal korában, képességeit és adottságait sóhajtozva és zavartan emlegetik szemlesütve az asszonyok. A Csáki Borbálával folytatott „nyeregjelenet” nehezen felejthető része a regénynek. Igaz, ennek kontrasztjában értékeljük az itáliai évek önmegtartóztató, testi vágyain úrrá lenni képes szerelmes férjet.

Bán Mór elsőrangú a csaták és a harcok mindennapjainak ábrázolásában. A fegyverzet legapróbb részleteiben is otthon van, de főleg a csataleírások ragadják meg az olvasót. A közelharcokban levágott testrészek, kiomló belek, a sárral összekeveredő vér és vizelet émelyítő szaga, a húscafatok és agyvelődarabok látványa a buzogányok tollain, erős idegzetet kíván. Máshogyan harcolnak az európai lovagok, a husziták, az itáliai zsoldosok, a kun könnyűlovasok, de mindegyik könyörtelen, s persze Hunyadi is. Döbbenetesek és megrázóak azok a pillanatok, amikor a menekülő asszonyok saját csecsemőjüket fojtják a mocsárba, vagy amikor a csata utáni „bejáráson” a győztesek magától értetődően végeznek a még életjelt mutatókkal. Elhisszük, hogy a csaták egyes részleteinek eredményét a harc közbeni rablás mohósága is befolyásolja.

Az első kötet nagy lélegzettel indulva több mint három évtizedet ölel fel, a második már csak néhány évet a 30-as évek elejéről. Bán beiktat egy kerettörténetet a mohácsi csatavesztés utáni napokból, hetekből, amely a túlélő menekülő kevesek sorsából ad önmagában is érdekes ízelítőt, ezzel mintegy kijelöli a kész regényciklus tervezett (130 év) időbeni határait. Itt szerepelteti, eposzi jelzővel ellátva a „szép öregember Deér-Sólyom Istvánt, akinek az elbeszéléséből kerekedik ki fokozatosan az egész történet, amelyet a szimpatikus, de esendő fiatal pap, Dénes hallgat végig, megszakításokkal és kételyekkel.

A Hunyadi stílusa olvasmányos, de ha kell, elgondolkodtatóan sejtelmes. A dinamikára példa Vajk első csatájából: „Minden erejét beleadja a csapásokba, úgy üvölt, ahogy a torkán kifér. Démonként hörög, nyergében jobbra-balra forgolódik. A kardot már kicsapta a kezéből egy megakasztó jatagánvágás, úgyhogy sebesen előhúzza övéből buzogányát. Jókora darab, régi, de a tömör vasgöbből kimeredező hatalmas tüskék újak rajta. – Az anyátok kutya úristenit! Vajk felemelkedik a kengyelben, szinte állva osztogatja csapásait. Egyet ide, egyet oda. Olyan erővel sújt le újra és újra, hogy a török arcából, akinek koponyáját éppen széjjelzúzza, csak vörös csont- és húspép marad (…) Dárda csattan bal vállcsontjának, a fájdalom egy pillanatra izzó vasakat süt az agyába, de aztán megembereli magát, visszanyeri egyensúlyát a nyeregben, és vágtat tovább.” Élvezetesek Bán tájleírásai is, így írja le pl. a Szilágyiak várát: „Az ősz  utolsó napja volt, szokatlanul forró, szinte nyári délután. A tikkadt mezők alján végre feltűntek Horogszeg cölöpsáncai, az agyagos földből emelt falak, a tömpe tornyok és a csanádi országút felőli kőbástyán a környék képét komoran uraló bitófa. A Szilágyiak fészke mindezekkel együtt is inkább megerősített majorságnak tetszett, mint ispáni várnak. A mocsaras, eső áztatta lapályt nem uralta oly fenségesen, mint az északi, büszke sziklafészek, s volt valami zord földfalaiban, ami megfoghatatlan fenyegetést sugárzott a környékre.”

Remekül jeleníti meg a lelki folyamatokat, sűrűn alkalmazza a szabad függő beszédet, a kurzivált mondatai mindig hangsúlyosak, szinte megállnak a levegőben. A szöveg tördelése is ad egy sajátos lüktetést a regénynek. A nemzetépítőnek is szánt regény bőven él a magyar történelmi témájú irodalmi alkotásokra történő evokációs utalásokkal. „Széthullunk, mint oldott kéve”, sóhajt fel a menekülő Csorba vitéz, Tompa Mihállyal szólva, Vajkhoz intézve szavait. Hunyadi a vadászat során úgy hozza ki a sűrű nádasból a puszta kézzel megfojtott farkast, mint Toldi Miklós, s hozzá hasonlóan védi meg az ország és a király becsületét az idegen lovag ellen. Csáki Borbála és Szilágyi Erzsébet fésülködős jelenete Athalie-t és Tímeát juttatja eszünkbe Az arany emberből, s még sorolhatnánk. Feltétlenül hozzájárulnak ezek a részletek ahhoz, hogy könnyen be tudjuk fogadni a szöveget, érzelmileg könnyen azonosulunk az író szándékával. Hunyadit fokozatosan szívünkbe zárva, elhisszük, hogy mennyire fontos az ember, akár egy is, aki felül tud emelkedni egyéni érdekein, s a 15. századba belehelyezkedve megértjük, hogy az európai középhatalomnak számító Magyarországnak volt egyedül esélye a török feltartóztatására, vagy legalábbis hódításának késleltetésére. Ezért jó, nemzetépítő történelmi regény(folyam) Bán Mór munkája, amelyet talán csak a (várható) terjedelme miatt nem csúsztatnék oda Az egri csillagok és A kőszívű ember fiai mellé a képzeletbeli könyvespolcon. De a közvetlen közelükbe igen.