Fecnik
Mind, kik elfogynak magukból,
egyenként tüntetik el
a teljes világokat
innen.
*
A vers lírája:
ha már csupán az,
ami a tiszta,
fogyhatatlan titkú semmi.
*
Oly fényföld fájdalom ez itten,
mikor álmodom:
sosem születtem.
*
Széncinegét meg
vörösbegyet cikázgat a röpte,
és a fenyőről hirtelen leveri a szárny
a porhavat, úgymond, a végtelenre.
*
Éppen mikor
hullajtja sűrűn hóalakját
a magasság a tekintetemre,
akkor kibuggyan rám
az egyik emléksír belőle.
*
Enyhe kaptató, oldalt áglélegzet
és meggyvirág fehér fehér színbeszéde,
lassan lépkedek, és apránként ezt tétovázom,
és aztán tovább, fölfelé.
És akkor már semmit sem látszanék,
ám a szél villogása engem mutogat,
a murvapor is ugyanígy,
és a fűszálárnyék, a zsalurésben
a neszezés, a füst-tűnés
és a madárcsönd, ahogy átüt
az éjszakán –
minden-mind nélkülem volt és van,
hacsak ami én.
És ha imigyen adódhat,
oly meglepő az ember körülménye
ezen a földtekén.
*
A magányunk alapos:
hiánytalanul tölteti be velünk
megszűnésünket.
*
A fölérzések arra,
ami élt,
és aztán akként él az ébrenlét.
Az összesei a levegőnek, körülvesznek,
és bennük nézem,
pihenve a kerti széken,
citrom-, narancs- és gránátalmafáim
csemete éppenségét.
Derűállapotom az övék,
és várom, ösztön-nesz létkeltésük
mikor lesz az,
ami én.
Vissza a tetejére