Hol vannak öregeim?

A kéményből kieresztem

a ház mögé a füstöt.

Tyúkkal sétálok.

Elengedem tekintetem

a határba nyíló ajtóból,

amerre vakond megy

a töppedt föld alatt,

mozog végig tőle

a hosszú kanálispart.

Magam vagyok.

A fészernél tócsa lubickol.

A kútgémnek

pacsit adok.

Látom az eget, földet,

mint valamikor,

amikor a sas legényfiával

összebarátkoztam

a magas nyárfánkon.

S a földeken

a szerszámok gatyára levetkőztek

a melegben.

Pitypangbuborék szállong.

Hallgatózásom kint fülel

a csutkahalmon.

Hol vannak öregeim?

Nem szoknak le a dologról.

Már az alkonyattal

elfirhangolom az ablakot,

mikor látom:

magukat a hátukra vetve jönnek.

Nyílik a gacsos kapu.

Kutyarikkantás fogadja őket.

Emlékük tévelyeg

Elküldettünk

apáink portáiról,

ahol minek is

maradtunk volna otthon?

A kerítéssel járkálni

körül a házon?

A csapdával kifogni a falból

egy-egy egérlukat?

A vályút meg odavezetni néha

itatni a kúthoz?

Elbúcsúztak a porban zajongó,

egybekényszerített földek.

A szél-zeneszóval

kapuig kikísért jószágok.

S mi lábatlankodtunk volna

seprűvel a küszöbön,

ahonnan jövő se látszott?

Bezsúfolódtunk

a városok emeleteire,

idegenek szomszédságába,

ahol szólni sincs kihez.

S vagyunk az utcák ismeretlenjei,

ajtók mögött élők,

betonhalmok jöttmentjei.

Elhagyatott, félreeső falvainkat

lassan a senki lakja.

Az ágyakban betegség nyög.

Öregeink egymást takarítják el.

Emlékük botorkál csak,

tévelyeg még a környékek

riadt szagában.

Ahogy éltem

Kiszolgáltatottként,

ahogy éltem,

lehettem volna

magam,

s mások ellen

kijátszható,

kihasználható is egyben.

Elballaghattam volna

visszafelé is

az időben,

mint egykor

széthagyott lábnyomaimhoz,

szállt állott szaguk

a szélben.

De már intek csak

a múlt fészerein

verdeső lobogóra.

Tudom mit, s kikért

tegyen a tett,

hogy nem kár a szóért,

s ne a hallgatás

hallatsszon messzire.

Gyűjtök biztonságot,

a tévelygés se

csapongjon el velem.

Ami megkötne

Emberelje meg magát a fa,

fújja vissza a szelet!

A rövidebbet se mindig én húzzam.

Az ütésnek visszaüssek!

Ne az árok ugrassa mindig a lovat,

hanem a ló is az árkot.

Ami megkötne, kötözzem én meg.

Járhassam szabadon a világot.

Madár szállt
               

Karodban fürödtem.

Lubickoltam öbleidben.

Melled domboldalába

napozni kifeküdtem.

Lelkem: tiszta ingem

szellőzött a szélben.

Madár szállt, vele messze,

annál is messzebb értem.

Sütött örömünktől a nap,

járta fényekkel az eget.

Gömbölyödtem öledhez,

hazatalált kisgyerek.

Mint az üvegen

Mint az üvegen, az lát

át rajtam, aki akar.

Nincs mivel és miért belül

elfüggönyözni magam.

Takarni mások elől,

amit rejtenem kéne,

nincsen olyan, nem lelne

bennem a keresés se.

Csak apró gyarlóságot,

amin nevetni lehet,

s a fülem belepirul,

szégyellem, mint egy gyerek.

Utánunk
              

Ha elállna,

kipusztulna a szél,

mi fújna helyette?

A porszem

mitől gurulna,

s zúgna a messzeség?

S ha e tárva-nyitva

maradó tájakról,

kihalnánk hazánkból,

arcunkat kik viselnék?

Kik beszélnének

magukra: sorsukra

hagyott szavainkkal?

Utánunk ki lenne

a nép?

Újra
              

Hiába az évszakváltás,

s virradtunk tavaszra, nyárra.

Akik fenn köröztek régen,

azok kapnak ismét szárnyra.

Ők kanyarítják az eget,

mérnek birtokot maguknak.

S velünk még fordíttatják is

feléjük fényét a napnak.

Hadd jutnának több derűhöz,

kiváltsághoz a kárunkra.

Kijátszottak voltunk, leszünk,

satnya aljnövényzet újra.

A vers
                          

Mutassa fel a teljességet:

a magasságot és mélységet.

Emelje a halál fölé az életet.

Segítsen remélni, megőrződni.

Segítsen, hogy a becsületet

a hazugság lejáratni ne tudja.

Lelepleződjön az álnokság,

örökre megszégyenüljön

a hitványság általa.

Naptalan

 
Magamban,

e besötétült zugban,

a lélek puszta földjén,

mennyezetem alá

behúzódva,

beburkolózva csöndbe,

némaságba,

házába

a nyáladzó csiga,

bezárkózva ajtóval,

ablakkal,

hogy ne lássak,

a négy világtájjal,

hogy ne halljak,

mit se tudjak

martalóc vircsaftjáról

a mostannak,

mának,

befordulva a falnak,

másvilágnak,

hogy ne tudjak

fordultatok elfordultáról,

félreutakról,

erények kiárusításáról

valahány sarkon,

országos vásáron,

tíz körmömre maradtan,

elzárva kilátást,

kijáratot,

ne tudjak

az eltájolt távlatokról,

szavak csendjéről,

hallgatásáról,

ne tudjak

e maga ellen forduló,

magára ártalmas

hazáról,

e völgyekkel ásító

közömbös időben

föl ne neszeljek

naptalan

napjaimból.

Szegődöm

 
Szegődöm kódorgó füstnek.

Magányos porszemnek akár.

Magasban rebbenő lélek:

leszek messzejáró madár.

Csak föl, el innen, hol minden

erő hanyatlik a földre.

Kezdek más, újult életet.

Szélnek leszek könnyű röpte.

Süvít a huzat utánam,

merről eltűnök örökre.

Szétdúlt vackom hagyom hátra.

Károghat az ég fölötte.

 
Ha hófúvás támadt is
                 

Anyámat kimerülésig

dolgoztatták ásók, kapák.

De ha leültem asztalához,

már ki is pihente magát.

Attól jóllakott,

hogy a leveséből ettem.

Ő csak nézte szegény,

ott állt mellettem.

Melegen öltözve ha látott,

már nem fázott télen,

ha házára hófúvás támadt is,

süvített lukon, kéményen.

Ma is

              

Erőink hol porladnak,

melyik meddőhányón?

A szorgalmat hol keressük,

merre, melyik égtájon?

A lendületnek mi vetett

gáncsot, melyik árok?

Pernyévé hol hamvadtak el

lezuhanva a szárnyalások?

Mi miatt halt ki annyi

nekibuzdulás, akarat?

Nem haladt odébb a világ,

ma is úgy ment le a nap.

Helyettem

 
Ha én nem látom már,

hogy a nap,

mint egy túlvilágról érkező léghajó,

merre úszik el a magasban,

s a sziklákba beletört villámokat se látom

kiállni rozsdásan a hegyoldalból,

mint a vasvillát,

majd látja helyettem más.

S hallja helyettem a vicinális szeleket

oda-vissza járni az Alföldön,

a pejszínű alkonyokat nyeríteni

a láthatár legalján,

hallja a madárkiáltásokat leszállni a fákra,

s az égtájakat sodródni zörgő falevelekkel

kontinenseken át.

Érzi majd, amit én éreztem,

amikor csapkodta szárnyát bennem

a szerelem,

s amikor nem volt fedél árvaságomra,

a sehova-utakat mentem,

érzi majd,

amikor kézfogásom már az ő kezében lesz,

s az ő szemével néz az időbe,

sugárzik tekintetem.