Pár év eltelt, hogy a feleségemmel újra Liguriába utaztunk. Mégis alig változott valami, néhány üzlet tulajdonosa más lett, de az emberek ugyanolyan boldogsággal fogadtak bennünket, mint első ottlétünkkor.

Most több volt a pénzünk, mint a múltkor, egy jobb szállodát választottunk. Aztán lementünk, végigjártuk a környéket, de végletesen untuk magunkat. Kártyáztunk, sakkoztunk, de ez rosszabb volt, mint otthon. Megvacsoráztunk, lefeküdtünk és aludtunk, másnap reggel mondtam a feleségemnek, ha hazavágyik, én hazamegyek vele. De ő még maradni akart. Két-három napig unatkoztunk.

Aztán én kitaláltam, hogy fújjunk rá az emberekre. Kinek az arcába fújtunk, kinek a hátára, kinek a kezére. Jó nagyokat nevettünk, a liguriaiak ugyancsak rossz néven vették a bolondozásainkat.

– Fújjunk a szemükbe!

Belefújtunk a szemükbe, aztán gyorsan hozzátettük, hogy magyarok vagyunk, és ne haragudjanak, csak játszottunk.
A feleségem végül is megölt egy idős nénit, belefújt a szemébe, a néni úgy megijedt, hogy beleesett a folyóba, már nem tudták kimenteni.
– Vigyázni kellett volna, többet nem fújunk folyó mellett – mondtam.

Csak egy ember halt meg, rosszabbul is végződhetett volna, de ez a haláleset szörnyű előjel volt, féltünk, hogy még több gyilkosságot is elkövetünk.

Az öreg néni halála miatt nem keresett a rendőrség, nem kellett bíróság elé állnunk.

Később azt játszottuk, hogy ugyanannak az embernek az arcába fújtunk bele mindketten, aztán megkérdeztük, melyik esett jobban.

Meghosszabbítottuk egy héttel a szállodai foglalásunkat.

– Itt bármit csinálhatunk, itt talán még le is köphetjük az embereket.

Egyet próbaképp leköptem, de nem haragudott, nem cirkuszolt. Csak elszontyolodott.

– Ne köpködd le őket, meg fognak verni! – figyelmeztetett a feleségem.

– Ezek? Ezek ugyan nem.

S leköptem további hármat. A feleségem nem szeretett köpködni, ő inkább fújt. Egy kisfiút fújt át a másvilágra. A robogó vonat elé fújta. Én köpködéseimmel egyetlen embert nem gyilkoltam meg.

– Ha én fújnék és te köpnél, lehet, hogy már én is több embert megöltem volna – fejtettem ki a feleségemnek.

– Nem hiszem, te kicsit fújsz, nem akarsz vele ártani – felelt a feleségem.

De azért cseréltünk, én fújtam, ő köpött. Gyermeki boldogsággal fogadtam, amikor egy harmincöt év körüli férfi az én fújásom miatt annyira ideges lett, hogy felment egy toronyház tetejére, és levetette magát onnan.

Ám a feleségem még annyira magabiztos volt, ő már két embert fújt el, mint egy gyertyát, én csak egyet. Viszont a köpések neki sem hoztak sok sikert, mind megdöbbent, és zsebkendővel törülgette magát, de halált evvel nem idézett elő.

– Ha számolnánk, 2-1-re én vezetnék – mosolygott a feleségem.

– De nem számoljuk, az én köpéseim eddig lehet, hogy olyan mély sebeket okoztak, hogy többet ártok vele, mint te a fújásos gyilkosságaiddal. Pedig abban egyetértettünk, hogy számolni kell. Közben kiegyenlítettem, egy emberre ráfújtam, és az gyomron szúrta magát.

– Azt is játszhatnánk, hogy úgy kell ráfújni az emberekre, hogy azok még véletlenül se haljanak meg. Igaz, úgy is döntetlen az állás.

Ezentúl én kíméletesebben fújtam, a feleségem kisebbet köpött.

– Játsszuk azt – javasoltam –, hogy nem köpjük le az embereket, csak eléjük köpünk, és figyeljük, mit tesznek.

A túlnyomó többség rezzenéstelen arccal fogadta csínyünk.

– Kár, hogy alig tudunk olaszul.

– Helyesebben egyáltalán nem.

– Pedig ha tudnánk, válogatott szitkokkal a pokolba kergethetnénk a liguriaiakat.

Már sötétedett, hazamentünk vacsorázni, aztán elővettük az olasz szótárt, átkokat kerestünk benne. Találtunk is.

Másnap pihentünk, harmadnap szidtuk a helybelieket, szembe, mint a bokrot. Az egyik újra meghalt. A feleségem volt az oka.

– Most ölünk vagy csak kínozunk? Nem egyeztünk meg.

– Csak kínozzunk, aki öl, büntetőpontot kap.

– 2-2 az állás.

– 2-2.

Még a két-két ölést számítottuk.

Nem barátkozott velünk egyetlen liguriai sem, mondhatom, minden ligur messze elkerült bennünket. Azt hitték, megtébolyodtunk, pedig nem, csak Pesten nem játszhattunk ilyeneket.

– Barátkozzunk velük, ne bántsuk őket!

– Csak arra fújjunk rá, aki nem hajlandó barátkozni.

– Azt még le is vizelem – mondtam én.

Általában keveseket sikerült levizelni, mert először ráfújtunk, aki nem barátkozott velünk, aztán eléköptünk, majd leköptük, ezt már a zöme megelégelte, és elmenekült, de aki nem, azt levizeltem.

– Dobjunk patkányokat a nyakukba!

– Jó!

– Megemlegetik ezek a magyarokat, ha nem barátkoznak velünk.

– Még mindig 2-2 az állás, versenyezzünk!

– Üvöltsünk teli torokból a fülükbe!

– De ebben nem lehet versenyezni.

Megérdemelték a ligurok, hogy így megaláztuk őket.

– Abban versenyezzünk, tíz perc alatt ki tud többet leköpni.

Ő nyert, kétszer egymás után, majd egyszer én. 4-3-ra alakult az állás.

– Mi máshol nem szoktunk ilyen jókat játszani.

– Nem. Alig pihenünk.

Bármit tettünk, a ligurok visszautasítottak, nem barátkoztak.

– Pofozzuk meg őket!

Nem védekeztek.

– Miért nem vernek meg bennünket? Mikor vernek meg?

A gyerekeiket penészes süteménnyel etettük. Még ezt is tűrték.

Le akartuk győzni az ellenállásukat. Kikkel barátkoznak? Csak egymással? Én már megrugdostam őket.

– Elrontják az üdülésünket. Menjünk haza, hagyjuk itt őket!

Nem mentünk, még játszottuk liguriai játékainkat.

– 4-3-ra vezetsz. Most abban versenyzünk, hogy ki bírja tovább, hogy nem rúg bele, nem köp le ligurt.

Kiegyenlítettem, 4-4.

– Hogy megutáltam a ligurokat!

Vettem magamnak egy csákányt, a hétvégi házakat azzal bontottuk.

– Te is ilyen lennél, ha Magyarországra egy ligur jönne, te sem ütnél vissza.

Kiszúrtuk az autók gumiját, nem is tudom, mennyi kárt okoztunk.

– Menjünk be a rendőrségre, mondjuk el bűneinket!

A rendőrségen nem foglalkoztak velünk, lefordítottuk szótárral, azt mondták, minden turista ezt teszi. Én senkit nem láttam, hogy ligurokat köpködött volna le.

Összefirkáltuk az emlékműveiket, az olasz himnuszt felvettük magnóra, azt hallgattuk az utcákon, mintha könnyűzene lenne.

Nem szabad leírnom azt a sok gyalázatot, ami eszünkbe jutott, hogy hajthatjuk uralmunk alá a liguriaiakat, nem szabad, mert mások elé példának állunk. Azért leírom mégis, hogy okuljanak és szörnyedjenek el és nyugodjanak meg, olvasóim ilyen galádságokra nem képesek.

Éjjel két órakor az egész belvárost felkeltettük kurjongatásunkkal.

– Ha felszeded az utcaköveket, akkor sem fognak szeretni.

– Nem is az a célom.

Olyanok voltunk, mint a császárok, megegyeztünk a helybéliekkel, hogy semmiért nem fizetünk. Magyarországon sokszor éreztem, hogy lenéznek, itt csak idegenek voltunk a nyelv miatt.

– Mi marad meg Liguriából bennünk?

– Semmi.

– A pokolba! – fakadtam ki. – Miért ezen a nyomorult Földön élünk? Most mentünk volna el Franciaországba? Hányszor nagyobb a Jupiter!

Szerencséjük volt a liguriaiaknak, hogy nem volt egy sem a közelemben, szomorúságomban a legkiválóbbat is megfojtottam volna.

– Játsszunk!

– Jó, játsszunk! 4-4.

– Aki most nyer, az a végső győztes?

– Akkor ez az utolsó játék.

– Pusztítsuk ki a liguriaiakat!

Vettünk egy-egy baltát, és széthasítottuk a lakosság fejét. Én egy tucattal többet, én lettem a győztes.