Rékasy Ildikó: Egy foltnyi ég. Stádium Kiadó, Bp., 2011

Hans Georg Gadamer a Szöveg és interpretáció című tanulmányában azt írja a meditatív költészetről, hogy az kizárólag egyedül élvezhető. Ha van ilyen csak egyedül élvezhető költészet, Rékasy Ildikóé feltétlenül az. Versei lehúzott ablakredőnyök mögött sokadszorra olvasva mutatják meg igazán értéküket, szépségüket. Kell hozzá az a belső hallás, melyet Gadamer az irodalomértés feltételeként tart számon, s amelyet könnyen elnyom a kinti lárma. De még a külső fények, színek és árnyak is elfedik ennek a költészetnek az artisztikumát, ha nem az elcsendesülés és a befelé figyelés pozíciójában találkozunk vele. Ha nem halljuk meg sorainak zenéjét, felényire, harmadannyira sem bomlik ki a vers előttünk. Mert Rékasy Ildikó visszafogott, halkan szóló lírája erejét a verszenéből nyeri. A figyelem először egy-egy neki tetsző motívumon tapad meg: olykor egy újjáteremtődő metaforán, olykor a kurzivált szavakon, egy-egy mitikus alakon, latin közmondásokon, rokon költők megénekelte folyók nevén, s itt-ott a közös (a szerzőnek és olvasónak közös) ismeretből egy-egy váratlan előhívott verstöredéken. S csak ezután – újabb elmélyülésre – szólal meg a verssorok zenéje bennünk. Cseppet sem tolakodóan, se nem kényszeredetten, mindenáron valóan, hanem úgy, mint ami magától értetődően létezik. Adódik a szavak, a nyelv eredendő zeneiségéből. Rékasy Ildikónak nem kell a nyelvet, a versmondatot hozzágyötörnie a ritmusképletekhez, az ő zenéje a nyelvből tör elő. Versei a lehető legtermészetesebben zenélnek. Természetesen, tehát szelíden hullámoztatva meg a sorokat, hajlítva a mondatot, a szólamot sorokká. Versnyelvének zenei immanenciája erősíti meg még a kényes ízlésű olvasót is abban, hogy itt minden szó a helyén van. Gadamerrel szólva: „Minden szó »ül«, úgyhogy szinte pótolhatatlannak tűnik, és bizonyos fokig valóban pótolhatatlan is.” S míg hangzás és jelentés ily egyöntetűségére, összhangjára rácsodálkozunk, megképződnek előttünk a költemény kristályosodási pontjai. Így már-már önkéntelenül részeseivé válunk a meditációnak, melyre a szerző meghívott bennünket. A tűnődésnek, együtt tűnődésünknek tárgya ekkor már kisajátíthatatlanul a miénk is. Mintha bennünk születne a vers, és együtt születnénk a költővel költővé: az ilyen megérzések olvastán, mint például „Talán lát engem, akit nem hiszek,/ csak érzek néha, mint napfényt az arcon.” (Isten szeme), vagy az ilyen felismerésekre rátalálva, mint a Ne fojtsd el!című vers utolsó két sorában: „Szegény megsebesített agresszor!/ Gyűlölni őt mennyivel egyszerűbb volt!”

Az Egy foltnyi ég című új kötete ezer szálon kapcsolódik az 1999-es keltezésű első könyvével kibontakozó költészetének korábbi stádiumaihoz. Már a borítóra választott festményrészlet is a folytonosságra figyelmeztet, hiszen ugyanannak a festőnek, Maurice Denis-nek egy-egy alkotása került előző könyvei közül kettőre is, csakúgy, mint a mostanira. Verseivel azonban nem csupán az előzményekbe „belesimulva” írja tovább az életművet, hanem lírájának már eddig is megcsillanó értékeit átemelve egy új összefüggésrendszerbe, kiegészítve az eddig megismertet egy másfajta költői alkat gesztusaival, például a Koppintani készül című fejezet darabjaiban.

Rékasy Ildikó verseiben mindig is visszatérő szerepet kapott az égbolt – az örökkévalóságig, a végtelenig feszíthető távlataival. A költeményben szemlélődő a vízparti toronyház magasából, „egyszemélyes páholyá”-ban helyet foglalva nézte az ablakon keresztül a szemközt feltáruló eget. Újabb kötetének címében ez a panoráma foltnyivá zsugorodik. Ahogyan a borítón látható Maurice Denis-festményen is – csupán a fatörzsek között szűrődik át valami kékség a tavaszodó lombok alatt. Az láthat ilyet, aki az emelkedőn fölfelé tart, és akinek feltűnik már a tető. A fölfelé vivő útnak ugyanis van egy olyan rövid szakasza, amely megajándékozza valamiféle teljesség reményével azt, aki fölfelé igyekeztében nem csak a lába elé néz. A fatörzsek közül hamarosan kilát a magaslaton, az erdőn túli világra. Ezt ígérheti talán a foltnyi ég. Azt, hogy a magaslatra érve minden egybefoglalódik. Minden láthatóvá válik.

A címlappal egybehangzóan az új kötet verseiben a korábban megénekelt hatalmas ég rendszerint már csak egy villanás vagy állókép, ahogyan a szőnyegen fekvő relaxációs gyakorlatát végző lehunyt szeme mögött „belülről megtapad” a régi látványok emlékeképpen. A vízszintesen elhelyezkedő számára a testi szenvedésnek e kényszerében, s annak, aki megjárta már az intenzív osztály őrzőjét, s aki a maga sorsában az egykori kivégzettekével is szembenéz, a foltnyi ég látványa vagy emléke marad csupán a távlatokból. Az újabb kötet kontextusában ugyanakkor e transzcendensre nyitott kép a remény maga. A Tabák Lajos szociofotóját szavakkal lefestő versében Rékasy Ildikó ezzel a „világosabb foltnyi ég”-gel ellenpontozza a „szálas, örvénylő anyag”-gal küzdő emberi alak erőfeszítéseit, a forró levegő súlyosságát. Így lehetséges, hogy a nehéz anyagszerűségbe foglalt emberi test, az asztagrakóé „lábát megvetve, mégis: mintha szállna.” Annak ígérete tehát a „foltnyi ég”, hogy van erő, amely az embert kiemelheti a fájdalomból, a testi szenvedésből.

Rékasy Ildikó mostani könyvének első két – alighanem leghangsúlyosabb ciklusa – nagyrészt olyan verseket tartalmaz, amelyek a betegséggel küzdő ember testi-lelki gyötrelméhez keresik a kimondás, kibeszélés formáit. A „Jelentések”-ben a vershelyzet leggyakrabban a belső térből kifelé figyelő, a belső világból a külsőbe vágyakozó, a külvilágból a bezártság tereibe átmentett emlékképekből táplálkozó ember pozíciójával azonos:

                        „A színes ernyők, pokrócok, nyugágyak

                        néha sodrással szemközt úsznak el,

                        majd tornyos hullámok mögött: ahogy

                        adja magát az édes, sós elem,

                        míg átölel, s ringatva visz magával

                        egy táj felé, hol megtörtént a múlt:

                        Léthé zsákmánya? Félig még a lété.

                        Egykoron az idő zenitje volt.”

Csak egy h betű a különbség a Léthé és a lété szavak között, e játék (melyre később még több példát is találunk) nem csupán cifra fényűzés itt, oldja az elégikus hangot, s a tragikumon innen tartja a művet.

A Sziszüphosz című ciklus szinte kivétel nélkül olyan költeményekből épül föl, amelyek a kórházi lét, a betegséggel való küzdelem, az elmúlás gondolatával való szembenézés tapasztalatában fogantak. A végletes és végzetes szituációról szóló jelentések száraz tényközlésekké váló sorokba, többnyire rövid versekbe tömörülnek. A tárgyszerűség csak olykor-olykor enged meg egy-egy képet, ám ott, ahol villanásszerűen megjelenik egy-egy metafora, egy-egy jelző, fölfénylik az egész vers, mint egy belülről sugárzó test:

                        „lépcső van ott,

                        egy vakfehér fal,

                        körül a semmi, fönt a nap,

                        az irgalmatlan tűzgolyó.”

– így idézi meg a ciklusnak is címet adó költeményben a költő a végtelenített szenvedés színterét. Korábbi köteteiből tudhatjuk, Rékasy Ildikó sokat tudott már eddig is a halálról, hiszen oly sokszor halott hozzátartozók emlékei közt jelölte ki a verseiben megszólalónak a helyét, most azonban nem a másik ember pusztulásának látványa, tudata, az elveszített társ, a családtag hiánya izzítja föl a sorokat, hanem a versek alanyának saját elmúlása fölötti fájdalma. Arról szólnak a művek, hogyan lehet, hogyan nem lehet tűrni a tűrhetetlent. Milyen súlyos ez a harc! Nemcsak a fájdalommal, nemcsak a fájdalom ellen, hanem azért is, hogy az élettől és élőktől távolodó méltósággal jusson el a végső perchez. A megsemmisülés félelmével viaskodó hol találhat enyhületet? „Istennél a kegyelem!” – így szól az álomidéző versben a fehér köpenyes bíró. „Bár úgy legyen” – így zárja sorait a költő (Álmodtam).

A kötet gazdagsága azonban nem csak a kimondhatatlan tartalmak megnyilatkozási kísérleteiből és verstestesüléseiből származtatható. Tematikájában sem csupán egyetlen pólus köré rendezhető a könyv anyaga. Van vers, mely a költői nyelv gondjaival telítődik. Költői önreflexió. Annak latolgatása, hogy ősi jelképeink hogyan viszonyulnak a megtapasztalt valóhoz, hogyan mélyül és tágul jelentésük végtelenné. Az Ars poetica szerint a költészet nem egyszerű közlésvágyból fakadó nyelvi művelet, hanem világteremtő erő. A versek alanyát sokszor az a meghitt viszony vezeti szólásra, amely a természet, az élet jelenségeihez fűzi („Megszólítottam, lám, az esőt, mint a régi/ költészetben szokás.” – Az esőhöz.) De bizalmasa költőelődöknek is („Hallottam a homokot énekelni,/ érintettem duzzadt kis rügyeket, és Szymborska, Nemes Nagy Ágnes, Borges, Apollinaire bizalmasa lehettem.” – Ennyi?). Olvasmányélményei éppoly valóságosak, mint életének tapintható színterei, valaha s még ma is élő személyek, családjának egykori tagjai. A japán versformákban írott költeményeiben, tankáiban és haikuiban a bereki táj, Berekfürdő hangulatai tűnnek föl. Az ide szervezett írótábor baráti együttlétein alapulnak a ciklus hosszabb lélegzetű darabjai is: az egyiket a hetvenéves éves Kalász Mártonnak ajánlja, a másikban a tábort életben tartó Körmendi Lajosra emlékezik.

Az Ec, pec, kimehetsz…, valamint a Koppintani készül ciklus viszont mintha egy másik költői alkat keze nyomát viselné magán. Az elégikus hang humorosra, ironikusra vált. Játszik a rímekkel. A Ki-ki esti dala pedig egyszerre két költő, két vers travesztiája. Arany János Családi körének töredékeit kontaminálja Goethe Vándor éji dalának motívumaival. A „várj, nemsokára/ pihensz, te is” (Tóth Árpád fordítása) helyett a „várj, nemsokára / koppansz te is” variáció szerepel a versben. Azaz a zárlat a felsülsz, pórul jársz jelentéssel társul. Az emberi lét tragikuma így fokozódik le banális fordulattá. A groteszkbe hajló versötvözet negyedik sora egyben meg is előlegezi a következő, csupa paródiákat felsorakoztató fejezet címét.

A ciklus fölidézi Alföldy Jenő irodalmi paródiákat és utánzatokat magában foglaló Koppintások című kötetét, és egyben jelzi azt is, hogy a költőparódiákkal még csak a megírás szándékaként kell számolnunk Rékasy Ildikónál. Mintha ezek a koppintások ujjgyakorlatok volnának az ezután megírandókhoz. Klasszikusok és – érdekes módon – költői hajlamától nagyon eltérő természetű kortárs szerzők stílusát, modorát veszi föl a költő. Olyannyira különbözik e tizenvalahány vers az ő korábbi és a kötetben más fejezetekbe rendezett műveitől, mintha nem ugyanaz a Rékasy Ildikó írta volna őket, mint a kötet első kétharmadát és az Egy foltnyi ég című könyvet megelőző három kötetet, hanem egy másik. Megéreztetve, hogy a szerző annál sokkal több húron játszó művész, mint amilyennek eddig elgondolhattuk. Várjuk tehát a költő másik arcát is megmutató, a formával és hangnemekkel, stílusokkal játszó folytatást.