Miért van szükségem erre a könyvre?

A kezembe vettem, és végigsimítottam a fedelét. Még nem lapoztam fel, de valahogy már akkor biztosan tudtam, hogy mit, vagy még inkább kit találok majd benne. Nem is tévedtem. Otthonos érzés, mint amikor az ember idegen helyen ismerősre bukkan.

Később persze meg is szagoltam a papírt, a macska szintén, megbökdöste az orrával a borító sarkát, utána pedig mellém feküdt a fotelbe mosakodni. Addigra már azt is tudtam, hogy mi a nevük az apró lényecskéknek a lapokon.

Így kezdődött. Naponta többször elővettem a könyvet, nézegettem, aztán visszatettem a könyvespolcra.

Pár nap elteltével a kisboltban a pultnál, ahol a pékáruk vannak, véletlenül meglöktem egy nénit, és ő rám mordult. Bocsánatot kértem, gyorsan a pénztárhoz mentem, és fizettem. Amint kiléptem az ajtón, a kirakatüvegben megláttam magam, manósüveggel a fejemen. Egy pillanatra megálltam, majd visszaléptem, és bekukucskáltam az üzletbe. A pénztárnál egy középkorú overallos férfi fizetett éppen, mögötte állt a néni a sorára várva, a bevásárlókosár a csuklójára volt akasztva, és a tenyerében aprópénzt számolt. Azt hittem, felém fog fordulni, de ő felnézve a pénztárosnő mögötti pultot vette szemügyre, ahol a kis féldecis üvegek sorakoztak. Észrevettem, hogy harang alakú manókabát van rajta.

A kötetnek az a címe, hogy Háyland. Így, nemes egyszerűséggel. Néhány vonal az egész. Na de milyen vonal! – kiálthatna fel a képzőművészetben jártas olvasó, de nem kiált fel, mert itt a vonallal nem történik semmi. Ebben a könyvben senki sem kiabál, még az sem, aki igen. A vonalak nem futnak sehová, még csak nem is mennek, inkább valahogy jönnek. Úgy tesznek persze, mintha semmi szándékuk sem lenne, és tényleg nincs is. Azt mondják: ne is foglalkozz velünk, mi itt sem vagyunk tulajdonképpen, nézd! És elbújnak egy fura folt mögé, vagy egyszerűen hátat fordítanak, úgy, hogy csak egy pont látszik belőlük, vagy egy vesszőcske. Aztán egyszer csak óvatosan elkezdenek jönni. Kukucskálva, araszolgatva, surrogva, zizegve egyre közelebb kerülnek. Még akkor is, amikor már becsuktad a könyvet. Tüneményesek.

Mindenféléket lehetne mondani, hogy ezek a lényecskék tulajdonképpen mi magunk vagyunk, vagy ti vagytok, vagy ők azok (azt hiszem, ezek mindegyike igaz), arról is lehetne beszélni, hogy ez a könyv nem más, mint egy finom csiszolású kis görbe tükör egyszerű keretben, meg hogy így kell mikrovilágot teremteni, és akkor már lehet is párhuzamokat találni, miegyéb. Én nem azt mondom, hogy mindez nem fontos, de nekem sokkal fontosabb az, ahogy ezek jönnek. Akármikor belelapozok, és látom őket a papíron, a szomorúmanókat, angyalokat és ördögöket meg mindenféle furcsa lényeket nyüzsögni, vonulni, hajladozni vagy éppen ücsörögni, rájövök, hogy nem én nézem őket, hanem ők engem. Zavarba ejtő, de meg lehet szokni. Ez, azt hiszem, bizalmi kérdés. Egészen addig, amíg az ember nem érzi biztosan, hogy van valaki, aki minden lépését vigyázza, addig ott vannak ők. Egyelőre félénken és kíváncsian, de ott ácsorognak az utcán, a közértben, a hivatalban meg az orvosi rendelőben, mindenütt. Néha ugyan morognak meg megsértődnek, de valójában akkor sem akarnak rosszat, amikor igen. Nem is olyan furcsák. Néhány vonal az egész.

Eljátszottam a címmel is, készítettem egy kis értelmező szótárt, íme:

Hi, land: (ejtsd: háj, lend) eredetileg az országba első ízben érkező látogatók ösztönös üdvözlő felkiáltása a gyönyörű táj megpillantása következtében. A későbbiekben az országon belül a vidéki turizmus közkedvelt reklámszlogenje, valamint a nagyobb városokból agglomerációba költözők jelszava.

Highland: (ejtsd: hájlend) elsősorban meghatározott földrajzi elhelyezkedésű településrészek angolos gyűjtőneve, úgymint: Kőbánya felső, Zamárdi felső, Bikini felső (T. D. után) stb., emellett behozatali alkoholos italok és halhatatlan hősök keletkezési helye. További jelentése: időszakosan magas befolyással rendelkező személyek és csoportok birodalma (közkeletű formában: azok ott fenn).

High lent: (ejtsd: háj lent) a hírneves Tabula smaragdinából idézett, eredetileg Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított „amint fent, úgy lent” mondat mai, nemzetközi változata. Általános, köznapi jelentése: le a felsővel (bikini)!

Halj lent: alagsori börtönben, tényleges életfogytiglanra szóló sommás ítélet.

Haj lent: leggyakoribb használatban borbélyműhelyek és fodrászszalonok (lásd: hajland) feltakarításra váró padlójának elnevezése, további jelentése: szeméremszőrzet, ám ezen értelmezés eredete az idők homályába vész.

Háj-land: a hagyományosan vékonydongájú szomorúmanó lakosság által közkedvelt hízókúraszalon üzletlánc elnevezése, melyet a fatness mozgalom kezdeményezői alapítottak. Háj lent: gyűjtőfogalom, amely lényegében a sörhasat, a narancsbőrt (nem tévesztendő össze a narancsszívvel) és az ezekhez hasonló jelenségeket fedi. A hagyományosan vékonydongájú szomorúmanók körében a jólét megfellebbezhetetlen jele.

Hálj lent: feleség (élettárs) utasítása az emeleti hálószobából a késői órán, kapatosan hazaérkező férfi számára. (Közismertebb formája: aludj a kanapén!)

Haj-land: közszereplést bátran vállaló mesterfodrászok szövetsége

Hajland(ó): régies, sóhajszerű felkiáltás, mellyel az udvarló férfiú a leány beleegyezését örömmel tudomásul veszi.

Tehát miért is van szükségem erre a könyvre? Talán valamilyen kitüntetett helye van az életemben? Egészen biztos, hiszen a kezembe került. De ha kell egyáltalán válaszolnom erre a kérdésre, azt mondom, azért van rá szükségem, mert nincs szükségem rá.

A minap becsöngetett egy ismerősöm. Rég láttam, ezért megörültem neki. Volt vele még valaki, egy nagyjából velem egykorú férfi, aki kissé bizalmatlanul méregetett. Kávéval kínáltam őket, beszélgettünk, aztán elmentek. Másnap délután ismét csöngettek, az idegen férfi volt, egyedül. Azt mondta, előző nap nálam felejtette a sálját, és elnézést kért, hogy megzavar a munkában. Behívtam, és megkínáltam kávéval. Elfogadta, de azt mondta, nem ül le, mert sietnie kell. Feltett néhány udvarias kérdést a munkámmal kapcsolatban, én készségesen válaszoltam, és úgy tűnt, valóban érdekli, amit mondok. Figyeltem az arcát. Más volt, mint először, mintha valami eltűnt volna róla. A sálját a kezében gyűrögette, és amíg beszélgettünk, a vonásai percről percre tisztábbak lettek. Az őszi délután fénye különös ragyogást terített a szobára. Én hirtelen elhatározással azt mondtam, hogy szívesen lefényképezném őt, ha nincs ellenére. Rövid gondolkodás után beleegyezett. Elővettem a gépet, és amíg a gombokkal bíbelődtem, lehajtott fejjel állt. Aztán felém fordult, és kristálytiszta szemmel a lencsébe nézett. Most itt tartom a képet a kezemben. Biztos vagyok benne, hogy a manósapkámat nézi.

Fölteszem a könyv mellé a polcra, ott egy kicsit melegebb van.