Eső - irodalmi lap impresszum

Űrhajók a Holdról, Az évszak-automata; A madárriasztó csengő; Foci, foci, foci


Űrhajók a Holdról

 

Amikor az eset megtörtént, az űrhajósok már évek óta rendszeresen jártak a Holdra. Unták is egy kicsit, hogy mindig csak ide-oda röpködnek, hozzák a vasércet a Hold bányáiból a Földre, és nem találkozhatnak űrlényekkel, nem fedezhetnek fel új bolygókat. Ráadásul bármennyit hoztak, itthon egyre többet követeltek tőlük, pedig ők tényleg mindent megtettek, éjt nappallá téve dolgoztak.

Így ment ez már évek óta, és soha semmi izgalmas nem történt. Reggel beültek az űrhajóba, este leszálltak a Holdon. A munkások telepakolták a rakteret, ők meg hazaszállították a vasércet. Aztán, míg a földi munkások kirakták a szállítmányt, türelmesen várakoztak.

Múlt csütörtökön azonban furcsa dolog történt.

Az űrhajósok éppen itthon várakoztak, mert a földi munkások rakták ki a szállítmányt, amikor egyikük megunta a semmittevést, és elsétált az űrhajó mellől. A többiek követték. Egészen a feldolgozó műhelyig mentek, ahol a vasércből hidak, vasúti sínek, autók, erkélykorlátok, és még ki tudja, mi minden készül.

Az űrhajósok azt hitték, hogy feldolgozó munkásokat találnak ott.

De helyettük apró, alig félméteres, fürge kis lényeket láttak. A termetükhöz képest nagyon nagy volt a fejük, és a két kezük helyén hat kéz szorgoskodott.

– Aszta paszta! – ámuldoztak az űrhajósok. – Mi jó nehéz szakmát tanultunk, hogy űrlényekkel találkozhassunk, közben meg itt vannak!

– Már tíz éve elfoglaltuk a Földet! – nevetett az egyik nagyfejű, aztán mind a hat kezével tovább folytatta a munkát. – Csak nem szóltunk nektek, mert úgyis le vagytok igázva – vetette oda még foghegyről. – Vagy nem mindegy, hogy kinek hordjátok a vasércet?

– Végül is mindegy – mondták az űrhajósok, és elindultak visszafelé, hogy minél hamarabb újra felszállhassanak.

 

 

Az évszak-automata

 

Az évszak-automatát nyáron hozták meg a városszéli tó mellé. Aznap több gyerek is biciklire ült, hogy megnézze. De ha már ott voltak, ki is akarták próbálni.

A használati utasítás szerint azonban a gép csak autómodelleket fogadott el. Egyetlen autót kellett bedobniuk, hogy ősz legyen, kettőt, hogy tél, négyet, hogy tavasz, és tizenkettőt, hogy nyár.  

A gyerekek nem ismerték egymást, mert különböző városrészekből jöttek, de most mégis beszélgetni kezdtek. Tanakodtak, hogy mi legyen. Végül mindnyájan hazabicikliztek, otthon megkerestek néhány játékautót, aztán visszamentek a tóhoz.     

Az ősznek és a tavasznak nem látták értelmét. A nyárnak sem, hiszen amúgy is nyár volt.

Maradt tehát a tél.

Azon jól összevesztek, hogy ki dobja be az első két autót. Végül ketten döntöttek úgy, hogy megválnak egy-egy modelltől. A kopott Vipert és a régi Skodát becsúsztatták az automatába.

– Tél – mondta a gép.

Ugyanebben a pillanatban nagyon hideg lett. A tó sekély vize befagyott, aztán hullani kezdett a hó. A gyerekek gyorsan hazabicikliztek, átöltöztek, összecsomagolták a felszereléseket, és visszamentek a tóhoz. 

Egész délután szánkóztak és korcsolyáztak. Estefelé elhatározták, hogy máskor is kijönnek majd. Aztán úgy döntöttek, mégsem várnak egyetlen napot sem.  

Elővették a maradék autókat. Összesen tizennégy darab volt, mert még a legkisebb is odaadta a Ferrariját. Megszavazták, hogy azoknak, akik a telet csinálták, már nem kell megválniuk egyetlen autótól sem.

A többi tizenkét autót viszont sorban bedobálták a gépbe.

Szép nyáreste lett. Fürdőnadrágra vetkőztek, és ujjongva, kiáltozva gázoltak bele a vízbe.

Másnap együtt bicikliztek ki a tóhoz. Az évszak-automata nem volt ott, egy másik városba vitték, de ez akkor már egyiküket sem érdekelte.  

 

  

A madárriasztó csengő

 

Varjú Károly békésen élt családjával egy nagyváros melletti tanyán. Hetvenhét diófájuk volt, valamennyi bőséges terméssel, hűst adó lombokkal.

Minden kora ősszel, amikor beérett a termés, az egész család kivonult a fákhoz. Hosszú botokkal verték le a diót, összegyűjtötték, aztán zsákokba rakták. Mire végeztek, mindig hidegre fordult az idő. Akkor bementek, befűtöttek a kályhába, bekészítették a szerszámokat, és jóízű beszélgetések meg nevetgélések közepette tavaszra feltörték az összes diót. Aztán a dióbelet is zsákokba rakták, és a családfő mindet eladta a városi piacon.

Hanem az egyik nyáron madárriasztócsengő-szerelők érkeztek a tanyára.

– Na, most már nem kell félni attól, hogy megdézsmálják a madarak a diót! – közölték a családfővel. – Amikor valamelyik ágra le akarnak szállni, nyomban megszólal a csengő, a madarak pedig megijednek, és jól elröppennek!

– Nagyon ötletes találmány! – örvendezett a házigazda.

Örültek a madárriasztócsengő-szerelők is, hogy a családfőnek ennyire tetszik a szerkezet. Gyorsan teleaggatták hát csengőkkel mind a hetvenhét diófát, aztán elköszöntek.

Még aznap megkezdődött az éktelen lárma. Ahogy a madárriasztócsengő-szerelők elmentek, a varjak azonnal ellepték a fákat. Azaz csak ellepték volna, mert abban a pillanatban, amint megpróbáltak leszállni egy-egy ágra, nyomban megszólaltak a madárriasztó csengők.

A varjak éjjel-nappal keringtek a fák körül, károgtak és verdestek a szárnyaikkal, a csengők meg egyfolytában szóltak. 

A Varjú család három napig bírta a zajt, aztán, úgy hallottam, beköltöztek a városba.

 

 

Foci, foci, foci

 

Bálna. Hetessit sokáig így csúfolták az osztálytársai, mert, mi tagadás, elég kövér volt.

– Bálna, Bálna! – kiabálták a nagyszünetben, vagy amikor hazafelé ment az iskolából.

Hetessi nagyon el volt keseredve, de nemhogy fogyókúrázott volna, éppen ellenkezőleg: bánatában még többet evett. Valami mindig volt a szájában, főleg a csipszet és a hamburgert szerette. Ha meg éppen nem evett, akkor cukrot szopogatott vagy kólát ivott literszám, ezektől viszont még jobban hízott. Az iskolai focicsapatba se válogatták be, mert már olyan kövér volt, hogy futni sem tudott.

De a focit nagyon szerette. Mindig kijárt a mérkőzésekre, élvezte, hogy olyankor nem vele foglalkoznak.

– Hú, de béna vagy! Mért nem passzolsz? Én ezt berúgtam volna!

Ilyeneket kiabáltak be a többieknek a lelátóról.

Egy-egy hamburger vagy kóla után Hetessi is felbátorodott. 

– Hízzál még, hapsikám! Nagyon girhes vagy! Nem kapsz otthon enni?

Ő meg ilyeneket kiabált be a pályára.

Aztán egy mérkőzés előtti melegítéskor megsérült a csapat kapusa. Ráadásul a cserekapus épp aznapra jelentett beteget. Fontos meccs volt, nem állhattak ki kapus nélkül. Az edző jobb híján Hetessit kérte meg.

– Van kedved védeni? – lépett oda hozzá. – Állj be a kapuba, ott nem kell futni! – biztatta.

Hetessi lenyelte az utolsó falatot, ivott rá egy pohár kólát, nagyot böffentett, aztán elindult a kapu felé.

Aznap a csapat nem kapott gólt.

Hetessi ugyanis már olyan kövér volt, hogy nem fért be mellette a labda.

– Hetessi! Hetessi! – éltették a szurkolók a meccs végén, ő pedig olyan kedvet kapott a focihoz, hogy azonnal fogyókúrázni kezdett.

Egy év múlva már úgy repült a labdáért, akár egy párduc.

Azóta tizenkét év telt el. Hetessi kiválóan véd, ő lett a magyar válogatott kapusa. A többiek most őt nézik a tévében, és irigykednek. Ülnek a fotelben, eszik a csipszet, isszák a sört, és közben csak híznak. Nemsokára mindegyikük olyan lesz, mint egy bálna.

 

 

Vissza a tetejére