1.

Éveken keresztül utaztam rajta át,
néha már csak a neve miatt is jobb
szerettem, mint azt, ami elnyelte.
Néha mintha át tudnám lépni,
azt éreztem,
máskor félelmetes lett,
ha olyan kedve volt. Soha nem értettem.

Nem tudom, miért lett most fontos, de
a több ezer kilométeres vonatutakból
szinte csak ez maradt. Talán mikor láttam,
azon a ponton éreztem legnyilvánvalóbbnak,
hogy a közelítés-távolítás visszafordíthatatlan.
Ezen a ponton kérdeztem meg magamtól utoljára,

mit hoztam magammal feleslegesen,
és mit felejtettem ott anyáék
minden figyelmeztetése ellenére. Most
az Üllői út közepén is folyhatna akár,
árnyék alakjában a Bródy Sándor utcában,
esetleg Piliscsabán valamelyik kihalt,
sötét albérletben vagy hideg kolostorban.
Folyhatna némán, mindenhol bennem,
a folyamatos forgalomban. Akár.

2.

Isten csap alá tartott portörlője most,
régi, kedves pólójának, atlétájának,
alsógatyájának elhasznált,
leselejtezett maradványa,
amit tönkretett egy ügyetlen mozdulat,
a kéz, kinek gazdája épp máshol járt.
Leette, összeolajozta, -dinnyézte,
kiégette, nem vigyázott rá.
Errefelé is ilyen folyók az utcák.
Csak folynak szomorúan, magukra hagyatva.
Aztán alkalomadtán bemocskolják őket,
hogy nekik tisztább legyen.

3.
A nap, mikor kisüt, hatalmas
víztorony árnyéka borul rá,
mint fekete lepedék a fogakon.
És a közelben álló lakótelep
házainak tetejét bekormozott
tollú galambkeselyűk lepik el.
Posztapokaliptikus filmeket
forgatnának itt, ha nem lennének
gyávák hozzá. Hegylánc a lakótelep,
a műholdas antennák pedig fák
az ettől még csupasz csúcsokon.

Egy megvakított küklopszóriás
szeme néz, benne halott muslincák
halomban a felhők. Szemétmező és
rozsdarét a végtelen földeken a város,
mint tótükör, szajkózza az üres eget.

A táj fölött magasfeszültségű vezetékek,
hangtalan húrok egy törött dobozgitáron,
A legelőkön zacskóban zörög, morog
a száraz, hideg szél. Köveket markoló
gyerekkezek a vihar.

4.

Máskor azt hittem, összegyűrt, összefoltozott
lepedő, amit Isten a földre ejtett,
de már nem kapott utána. Ilyenkor
hatalmas víztorony mellett folyt el,
szinte mozdulatlan. Mintha félne,
mintha a víztoronyban börtönt sejtene.

Ablakpucolók figyelték és gyenge
dohányosok a lakótelep erkélyein.
Az égen keserű meggyszínű felhők vonultak,
mint szomorú csordák az ablak alatt.
A magasfeszültségű vezetékek hálók voltak
emlékezetből a tájra dobva. A végtelen legelőkön
unatkozó birkanyáj bóklászott. Egy biciklis,
tízéves forma lány a vonatot nézte,
ami a hídon átdübörgött, hangtalan
csaholó kutyája egy félig bevakolt vályogház
felé ügetett, ki tudja, minek.
Mármint a reményében.

5.

Honnantól újra otthon,
honnantól már nem az.
Egyszer gyűlöltem,
máskor örültem neki.
Az otthont el lehet hagyni, az-
tán vissza lehet érkezni, azt
hittem, valahova. De nem lehet.
Most azt mondja,

itt nincsenek hegyek,
csak ez van,
nálunk voltál valaki,
legalább emlékszünk rád, vagy mi,
habár nem volt semmid,
nem is szerettünk soha,
ott fent te csak kukákban turkáló lehetsz,
bárhogy is alakuljon sorod,
ugye, belátod. Bármilyen keleties is,
hogy „turkáló”.
Ez a folyó ott is ott folyik
szemed mögött. Mindenhol.

6.

Itt csak az ég és te voltál,
ahol az ég, mondjuk,
egy kifogott hal belseje,

a felhők a halból kitépett
hideg gyolcsdarabbelek.
De négy fal közt is meghalsz,
barátom.
Itt legalább tested

köré feszült
valami
háló. Tudom, hogy hallottál már róla.
De akkor is.
Volt hova esned.

7.
A parton közepes erejű viharban
magára hagyott gyerek. Balek.
Az ő nézőpontjából igazat adok
neki, bármit mond. De semmit nem mond:
fénykép, sír, kitalált.
Az ő nézőpontjából például
a világ olyan, mint a víztorony sisakja,
fejre állított cirkuszi sátor
megtelve esővel,
oldalán a piros-fehér csíkok a minta;
egy kézmozdulattal kiszorította belőle
Isten a nevetést,
mint egy kiismerhetetlenül tekergő
óriáscsúszdát ábrázoló képen
vízipisztolyt szorongató fiuk
úszógumijából
– a strandon araszoló vihar elől
ügyetlen menekvők –
részeg családapák
a levegőt.