(részlet A vértanú című regényből)

Azon az őszön ránk szakadt az ég. De úgy is lehet mondani, hogy végül mégiscsak összedőlt alattunk a világ, és mi fejjel zuhantunk a feneketlen szakadék mélye felé.

Lázas kapálózásban töltöttük azokat a heteket. Olyanok voltunk, akár a tenger hullámain hánykolódó hajó, amelyről egyszer csak kiderül, hogy nincs a kormányánál senki. Még az is csupán tétován álldogált a hajóhíd alatt, akinek pedig az lett volna a feladata, és akiről mindenki azt hitte, hogy a kezében tartja a kormánykereket. Ide-oda dobált bennünket a tajték, sodródtunk, amerre vitt a víz, és még csak azt sem vettük észre, hogy nem bírunk tovább menni, mert a sziklák között ripityára tört a hajótest.

Az volt a legidegőrlőbb, hogy nem lehetett tudni, mire ébredünk a következő reggelen. Éjjelente avval a gondolattal hajtottuk rövid, de annál nehezebb álomra a fejünket, hogy Istennek hála, ezt a napot túléltük, ám ettől még bármikor bekövetkezhet a rettenet. Senki nem lehetett biztos semmiben. Nem bízhattunk egymásban sem. Nem a puskák ropogása volt a legfélelmetesebb. Több emberöltő telt el azóta, hogy Pest és Buda körül dörögtek a fegyverek, mégis, mit számított most néhány barikád és pár tucat fütyülő golyó? Attól a láthatatlan gyilkostól féltünk valamennyien, aki kézfogásról kézfogásra, tüsszentésről tüsszentésre vitte tovább a halált.

Egyik nap, amikor kora délután hazaugrottam elkölteni a Steigerwald Fanny ebédjét, csodálkozva vettem észre, hogy a Ludovika Kávéház zárva van, az Üllői útra nyíló panorámaablakok előtt pedig Papp úr söpröget egy meglehetősen viharvert, ócska cirokseprűvel, ám annál nagyobb lendülettel. Rögtön láttam, hogy nem a lehullott levelek eltakarítása volt az elsődleges cél, a zárt üvegajtó mögött ugyanis egy vödör víz és egy rúdra erősített felmosórongy várt a sorára.

– Mi történt, Papp úr? Talán valaki összerondította a kávéházát?

Az ilyesmi megesett hébe-hóba, leginkább a gyakorlatlan, kezdő kávéházi ficsúrok között. Még akkor is, ha az adott vendéglátóhely – jelen esetben a Ludovika – se hamis, se eredeti abszintot nem forgalmazott.

Papp úr a seprűnek támaszkodott, és úgy mért végig, mintha most érkeztem volna egy déli-sarki expedícióról.

– Maga hírlapíró, Szállási úr. Mégse tud semmiről?

– Miről kellene tudnom, Papp úr?

– A friss rendeletről. A kávéházakat és minden olyan helyet, ahol vendégek fordulnak elő, gyakori és alapos takarításra kötelezik.

Csontig hatoló, hideg, őszi szél vette birtokába az Üllői utat, ennek ellenére elöntött a verejték.

– A spanyolnátha miatt, ugye?

– Na, látja. Mégis tudja, miről van szó.

Papp úr hátat fordított nekem, és visszatért a söpréshez, én pedig remegő lábakkal kapaszkodtam föl az első emeletre.

A színházakat, a mozikat és az orfeumokat bezárták (erről is hoztak rendeletet, noha azok bezártak anélkül is), az iskolákat is, a kávéházak azonban maradhattak nyitva. Sőt nyitva kellett maradniuk. Minden alkalommal ugyanis, amikor azok becsukták ajtajaikat, a tömeges éhhalál réme fenyegetett. A forradalmi kormány a spanyolnátha mellett nem merte fölvállalni még ennek is a kockázatát.

A járvány kiszabadult a Zita Kórházból, és megkezdte utcáról utcára, kerületről kerületre tartó gyilkos útját. Fojtogató viharként, kikerülhetetlenül csapott le Budapestre.

Odafönt Steigerwald Fanny szintén evvel fogadott. Elmesélte, hogy az anyjával a patikában járt, és bevásároltak gyógyszerekből. Leginkább lázcsillapítókat: kithin, aszpirin, antipirin – ezeket én is ismertem, a többinek (Senega, radix Ipekakuána) ellenben akkor hallottam először a nevét. Később bőven lett módom megjegyezni őket.

– Iszonyú tömeg verődött össze. Képzelje csak, egy egész órát álltunk sorba, és a végén örülhettünk, hogy nekünk még jutott valami. Az utánunk jövőknek csupán a kámfor meg a lizoform maradt.

– De hát, mégis, mi lesz itt? – akartam kérdezni, ám torkomon akadt a szó.

Nem mindenki mondhatja el, hogy megadatott az életében egy forradalom. A legutóbbi óta hetven év telt el, mi azonban mégsem bírtunk teljes szívvel és lélekkel a forradalomra figyelni. Miközben a fejünk fölül lebontották a tetőt, számunkra az volt a legfontosabb kérdés, hogy ki mikor kezd el köhögni a környezetünkben, és miként bírjuk az illetőt magunktól távol tartani. Az utcán, a villamoson, a kávéházban és a szerkesztőségben árgus szemekkel figyeltük egymást. Mindenkiben potenciális gyilkos lapult. Elég volt egy kicsinyke krákogás, máris fejvesztve menekültünk tőle.

A gyógyszerek két nap alatt elfogytak Budapest összes patikájából. Amúgy sem volt belőlük túl sok, többségüket a kórházakban, a sebesültek ápolására tartották. Így azonban csak az üres polcok maradtak. Egynémely patika be is zárt. A fővárosi elöljáróság küldöttséget menesztett előbb Bécsbe, aztán Berlinbe, hogy ott kuncsorogjanak gyógyszerekért. Ám a szövetségesek nem értek rá segíteni. Nekik is megvolt a maguk baja, ők is éppen forradalmat csináltak. Elzavarták a császárt, utána hozzánk hasonlóan azon tipródtak, hogy mi legyen ezután.

Bizonyos dolgokon csak nevetni bírtunk. Kínban, folytonos félelmek között.

Egy délután például a főszerkesztőnk nekiállt selyempapírt osztogatni. Tenyérnyi méretre vágott, kissé szakadozott szélű selyempapír-darabkákat nyomott mindenkinek a kezébe, és komoly arccal a használatukra szólított föl bennünket.

– De hát mire lehet ezt a fecnit használni?

– Az nem fecni, kérem! – förmedt ránk Miklós Andor. – Adott esetben életet menthet. Nézzék csak!

S megmutatta. Oda kellett tapasztani a telefonkagylóhoz a selyempapírt, és azon keresztül beszélni bele.

– Legyen ilyen mindig mindenkinél. Aki nem használja, annak azonnali hatállyal fölmondok.

Onnantól fogva inkább nem telefonoztunk. A selyempapír zizegésétől a másik fél nem értette, mit beszélünk, mi pedig pillanatok alatt teleleheltük és összenyálaztuk azt a tenyérnyi fecnit.

Az addig üres Budapest fuldokolni kezdett a rázúduló embertömegtől. Nem csak a frontról hazatérő katonák töltötték meg a pályaudvarokat, az utcákat és a tereket, hanem azok a civilek is, akik vidékről érkeztek – leginkább azokról a területekről, amelyeket megszálltak a románok, a szerbek és a csehek. Akinek volt pesti rokona, az beköltözött az illető addig is zsúfolt lakásába, akinek nem volt, azt a fűtetlen várótermekben és a menetrendszerűen visszatérő szénhiány miatt jégveremmé változott, kiürült iskolákban szállásolták el.

– Hagyni kellene az egészet a fenébe! – mondta egy este a sápatag, kihalt, fényeit vesztett New York Kávéházban Hunyady Sándor. – Minek őröljük föl egy hiábavaló küzdelemben az amúgy is fogytán lévő erőinket? Ha amúgy is mindenkinek meg kell halnia, hát haljunk meg úgy, hogy előtte még élünk egy keveset! Nyissák ki a mozikat és az orfeumokat, hadd járjuk el a haláltáncot! Utána mehet mindenki oda, ahová mennie kell.

Borzalmas volt ezt hallani, mégis kénytelen voltam egyetérteni vele. Engem is elöntött a nihil.

– Beszéltem egy orvossal, még a nyár végén, amikor az egész elkezdődött. Azt mondta, fogalma sincs arról, hogy ez micsoda. A kollégái, neves tudósemberek is csak találgatni tudnak arról, hogy mivel állnak szemben. Attól tartok, nem is fogják kideríteni. Úgy fogja végigpusztítani egész Európát, ahogyan annak idején a pestis. Mert mondd csak, Sándorka, miféle betegség az, kérlek, ami társadalmi osztályok között szelektál? Hogy a cseléd és az arisztokrata életben marad, a középosztály pedig, amely a társadalom magvát adja, kidől?

Ifjabb éveimben olvastam néhány szociáldarwinsta írást, ám egészen addig sejtelmem se volt arról, hogy hatással voltak rám.

– Hírlapíró vagy – intett Sándorka –, nézz a dolgok mögé! Hiszen világos. Az arisztokrata elmenekül a vidéki kastélyába. Már persze akinek az nem a megszállt területre esik. De akinek igen, az is meghúzhatja magát valamelyik hasonszőrű cimborájának a kúriáján. A cseléd, amint köhint egyet, a háziúr azonnal a kórházba parancsolja. A középosztály azonban nem megy kórházba, és nem fekszik egy kórterembe a pórnéppel. Inkább odahaza kúrálja magát, és odarendeli az orvost, aki végiglátogatja a pácienseit, közben lakásról lakásra viszi magával a betegséget.

– Ez világos – bólintottam engedékenyen. – Csakhogy nem magyaráz meg mindent. Azt tudod például, hogy miért van az, hogy a gyerekek és az öregek alig betegszenek meg, a velünk egyidősek közül ellenben mindenki rettegve figyeli, hogy mikor jelentkeznek rajta a spanyolnátha tünetei?

Sándorka nem tudta. Nem tudta más sem.

Azt sem tudtuk, mitévők legyünk.

Olybá tűnt, hogy a villamos a legkritikusabb pont. A villamos, amelyen minden alkalommal csüngtek az emberek, és úgy nézett ki, akár egy mozgó kaptár, amelyre kívülről is rátapadtak a darazsak. Ott voltam a fővárosi elöljáróság egyik, szokás szerint rendkívülinek titulált ülésén – érdekes, hogy ezeket az üléseket nem számolták föl, mint ahogy a jegyelosztó bizottságok is működtek rendületlenül, sőt a spanyolnátha tiszteletére külön bizottság alakult –, láttam és hallottam, ahogy vissza-visszatérően viták robbannak ki akörül, hogy melyik a jobb: leállítani vagy nem leállítani a villamosközlekedést. Akármerre is igyekezett kanyarintani a levezető elnök az értekezés menetét, mindig csak ide jutottak: menjenek-e, vagy ne menjenek a villamosok a járvány idején Budapesten?

– Ha a villamosközlekedés leáll – mondta az egyik városatya, egy cingár, ám annál harsányabb ember –, leáll vele együtt egész Budapest.

– Hiszen éppen ezt akarjuk! – mordult oda öblös hangon egy másik, akinek a jelek szerint bőséggel jutott élelmiszerjegyekből. – Azt, hogy az emberek ne mászkáljanak sehova, maradjanak otthon, és ne hurcolják szét a járványt.

– Badarság! – szólalt meg egy harmadik. – Nem lehet az egész várost megállítani egy kis influenza miatt.

– Különben is – így a cingár –, mi lesz akkor a forradalommal?

Talán azoknak volt igazuk, akik nem látták értelmét a villamosok leállításának. Azt úgysem lehetett megtiltani, hogy az emberek ide-oda menjenek, vagy éppen időnként összeverődjenek. A forradalmi kormánynak erre se szándéka, se lehetősége, se ereje nem volt. Azon a napon, amikor a Parlament épülete előtt kikiáltották a népköztársaságot, és közfelkiáltással megválasztották elnöknek gróf Károlyi Mihályt, akkora tömeg verődött össze, hogy utána valóságos tort ülhettek a láthatatlan kórokozók.

Végül azt a rendeletet hozták, hogy a villamosok ablakait le kell húzni. Amelyik olyan ócska volt, hogy nem lehetett lehúzni, azt ki kellett törni. Amikor a jármű elindult, minden oldalról átsüvített rajta a metsző őszi szél. Ettől aztán többen köhögni, prüszkölni kezdtek. Már aki mert effélét cselekedni. Elég volt ugyanis egy aprócska köhintés, és az utazóközönség az illetőt a szó szoros értelmében kidobta az ablakon. Ha netán mégsem bírtak vele, megállíttatták a villamost, és odarángatták a legközelebbi rendőrt, hogy távolítsa el a közveszélyt okozót.

Egyszer láttam egy anyát, aki a gyerekével szállt föl. Leült, ölében a gyermek, és közben úgy verdesett a tekintete, azonnal kitűnt, hogy fél a lelepleződéstől. Többen gyanakodva méregették, mire a nő még szorosabbra húzta azt a terebélyes, kissé szakadozott kendőt, amibe a gyerek bele volt bugyolálva, és el-elcsukló hangon egy altatót kezdett dúdolni. Ám a gyereknek esze ágában sem volt elaludni. Inkább köhintett egyet. Utána még egyet. Senki nem szólt egy szót sem, a nő mégis engedelmesen fölállt, nem nézett se jobbra, se balra, karján a gyerekkel előrement, megkocogtatta a vezetőfülke ablakát, mire a villamos megállt, és ők leszálltak.

Ez a nő is tudta azt, amit többször megírtunk mi is: a kór szokatlan módon a felnőttekre veszélyes inkább, a gyerekek többnyire fölgyógyulnak belőle – persze akinek a gyermekét mégis elvitte a spanyolnátha, azt nem vigasztalták a statisztikák –, ám amikor prüszköltek, ugyanúgy árasztották a rettegett apró gyilkosokat, ahogyan a felnőttek is.

Később eszembe jutott: ha nem épp akkor dühöng a járvány, vajon hogy éljük át azokat a heteket? Szebben, diadalmasabban, több pátosszal? Hiszen annyi minden történt alig pár hónap alatt, amennyi máskor két generáció életében sem. Én mégis úgy láttam, hogy hiába a forradalmi lelkesedés, a katonasapkákról letépett K.u.K.-jelvények és a győztesnek hirdetett népakarat, mindezek ellenére a félelem volt az úr. Harsányak voltunk, kiabáltunk, ráztuk az öklünket és lengettük a nemzetiszín lobogót, de talán csak azért, hogy ne halljuk fogaink vacogását.