Mrena Julianna költő. Vagy prózaíró. Ötévesen mondta tollba első versét, rajzolt, festett, később gitározott és szavalt. Színésznő szeretett volna lenni. Tanodát végzett. Kellékesként, öltöztetőként helyezkedett el. Dolgozott szervezőirodában, újságíróként, majd beszippantotta a reklámszakma, amit megszeretett ugyan, de túladagolva nem tartja egészségesnek.
Mrena Julianna szereti a macskákat. Közel kilenc éve megjelent Kilenc élet című (első és eddig egyetlen) verseskötete borítóján macskák láthatók. A nyitóvers beszélője pedig (akárcsak Karinthyé) álmában két macska volt. A kötet a macskákról szól, pontosabban a macskák ürügyén minden másról.
Mrena Julianna költő és író. Sokat kaphat még tőle a magyar irodalom.

– Huszonöt éves voltál, amikor a könyved megjelent. Azóta semmi. Miért nem akar megszületni a következő?
– Sokáig teljesen lekötött, elvette az időmet a pénzkereső munka. Ezért is örültem, hogy legalább egy szerkesztő akad – ez te lennél –, aki rendszeresen rugdos, anyagot kér tőlem. Egyszerűen nem maradt erőm az irodalmi karrieremmel foglalkozni, megelégedtem azzal, ha azt megírom, amit nagyon-nagyon szeretnék. Arra végképp nem volt energiám, hogy kötetben gondolkodjam. Elég maximalista vagyok ezen a téren; nemigen tudom elképzelni, hogy csak összegyűjtsem az elmúlt korszak termését, és úgy tálaljam. Nekem mindig kell a koncepció. Mindig? Ez így furán hangozhat, hisz eddig csak egy kötetem jelent meg.
Édesanyám is sürget, gyakran kérdezi, ha már annyi versem van elfekvőben, miért nem kezdek velük valamit. Mondjuk, azt terveztem, hogy monológgá fűzöm, s úgy szerkesztem őket kötetbe, ugyanis azok nagyjából azt az ívet követik, ami a magánéletben történt velem akkoriban.
– A hosszúsoros szabad verseidről beszélsz most.
– Azokról is, de vannak még akkoriból másmilyenek: klasszikus formájúak meg rövidebbek. Ezeket részben láttad meg hallottad felolvasóesteken. Szóval lehetne belőlük kötet, de valahogy úgy érzem, hogy nem fejeződött be az a bizonyos ív. Vagy az is lehet, egyszerűen csak arról van szó, hogy még inkább el kell tőlük távolodnom. Közben egyre jobban elkezdtek foglalkoztatni a prózai munkák.
– Régebben nem írtál prózát.
– Nem. Csak szerettem volna. Sikerült is néha másolni valakinek a dolgait, de olyat, amire azt mondhattam volna, hogy az enyém, tényleg nem írtam. Akkoriban erősödött meg bennem a prózai érdeklődés, amikor újságírást kezdtem tanulni. A praktikus hangvételű szövegekkel, cikkekkel való foglalatosságnak tudom be, hogy jobban átlátom a próza szerkezetét, hangsúlyait. Egyáltalán azt, hogy milyen lehet a prózastílusom, mit akarok, mit akarhatok mondani. Sok a tanulnivalóm még, s lehet, hogy nem tökéletes, amit csinálok, máshová jutok el, mint ahová szeretném, ám úgy érzem, hogy a prózáim már egyre inkább az enyémek.
A versmonológkötet tehát félbemaradt, de nem mondtam le róla. S közben lett egy másik kötettervem – ez A be nem fejezett történetek királynője –, amely szépen formálódik. S van egy gyarapodó novellagyűjteményem, ezt viszont még nagyon nem tudom elképzelni könyvként, mert némelyik szöveg lírai, áradó, burjánzó, tele a mágikus realizmus elemeivel, ugyanakkor mások meg teljesen mindennapi témákról szólnak, s nem látom, hogyan lehetne egymás mellé tenni őket. Útkereső írások ezek. De lehet, hogy valamikor ezekre is születik egy koncepcióm, s arra felfűzhetem őket.
– Induló költőként benne voltál az irodalmi köztudatban, vérkeringésben. Viszont régóta, talán öt-hat éve már, hogy alig publikálsz.
– Csak az Esőben…
– Ennyitől viszont nem várhatod, hogy ne felejtsenek el, hogy az ismertséged megmaradjon. Lehet, hogy egyszerre több kötettel robbantasz majd, esetleg egy „második pályakezdésen” töröd a fejed?
– Nem tartom magam túlságosan ambiciózusnak, s nem képzelem lelki szemeim elé, amint rajonganak értem. Nem akarok feltétlenül híres kortárs költő lenni.
– Azért gondolom, ellenedre sem lenne.
– Nyilván nem, de amikor szövegekkel foglalkozom, nem ilyesmi motivál, sokkal inkább belső késztetések. Például hogy ezt a kupacot egységgé szeretném rendezni. Vagy valamilyen mérföldkőhöz értem. Szerintem egyébként azok az igazán sikeres könyvek és szerzők, akiknek saját témáik vannak. Nem elég, ha valaki jól ír, mert jól írni nagyon sokan tudnak. Az a fontos, hogy a történet vagy érzés, amit el akarsz mondani, a tiéd legyen. Olyan, amit csak te tudsz megírni, csak te tudsz levenni a korból, a levegőből. Különben semmi értelme. Különben csak ujjgyakorlat. Ha van némi késztetésünk és készségünk, tökéletes szonetteket tudunk írni Shakespeare modorában.
– Próbáltad?
– Régebben voltak műhelyek, ahol haikut írtunk vagy szonettet. Megadtuk, mi legyen az első szó, mi az utolsó. Játszottunk olyat, nem is rég, baráti társaságban, bloggerekkel s egyéb íróemberekkel, hogy egy hónapon át minden napra valami téma: önarckép, kedvenc tárgyad… Csak úgy magunknak írtunk, játékos feladatként. Lehet játszani, sőt kell is, mert fontos, hogy így is megismerjük önmagunkat, a témáinkat, a lehetőségeinket. De én már hosszabb ideje keresem komolyan, hogy mi az én történetem. Mi az, amit nekem kell megírnom? Mert különben egy helyben topogás lesz az írásból. S egyre bukkannak fel bennem témák, motívumok, amelyekkel, úgy gondolom, foglalkoznom kell. Most viszont ott akadtam el, hogy melyikben mélyedjek el először, melyikkel kezdjem. Akadnak ugyanis, akik azt állítják, módszertanilag egyszerre egy dologgal érdemes foglalkozni. Persze nyilván ez is alkat kérdése.
– Említetted az előbb, hogy az egyik kötetedet azért nem állítottad még össze, mert úgy érzed, nem ért véget az a magánéleti ív, amihez azok a versek köthetők. Mennyire írod bele magadat a szövegeidbe? A művekbe írt valóságra és fikcióra kérdeznék. Persze nyilván nincsenek éles határok, csak különböző arányok és különböző válaszok.
– Tulajdonképpen mindenki magát írja. De én egy kicsit mindig el akartam emelkedni a saját világfájdalmamtól, saját érzéseimtől. Éppen ezért szerettem vagy szeretem a verseimben a szerepjátékokat. Hogy ne vegye annyira komolyan magát az ember. Meg talán érdekesebb játékos formában megírni bizonyos dolgokat, már csak azért is, mert az gazdagítja a lehetőségeinket. Ahogy említettem, kétezer-három, -négy környéke mérföldkő számomra. Véget ért egy hosszú kapcsolatom, a házasságom, s ez olyan új élethelyzetet teremtett, amivel nemcsak az adott kapcsolat értékelődött át, de az egész világ átrendeződött. Új barátokat szereztem, a régiekkel meglazult vagy megváltozott a kapcsolatom, s újraértelmeztem, ki is vagyok valójában. Sokkal szabadabban kezdtem gondolkodni magamról. A párkapcsolatom megszűnésétől függetlenül keresnem kellett a helyemet, hisz még azt sem tudtam, mivel akarok foglalkozni civilben. Később alakult úgy, hogy az újságírás vagy a szöveggel kapcsolatos munkák, mint például a reklám lehet a terepem. Forrongóban volt bennem minden.
Azok a versek, amik az évtized közepén születtek – prózát is akkoriban kezdtem el írni –, talán ezért súlyosabbak sokszor. Másrészt azért keményebbek, mert bár az előbb említettem, hogy a szerepjátszás hasznos lehet egy versben, akkoriban úgy éreztem, hogy hagyjuk inkább ezt a dumát, s kicsit kendőzetlenebbül, kicsit többet mutattam meg magamból az olvasónak. Nem akartam állandóan idézőjelet használni, hanem sok mindent egy az egyben leírtam. Az olvasó persze nem biztos, hogy észrevette vagy észreveszi a különbséget. Ez valószínűleg inkább csak nekem, a szerzőnek fontos: a megélés szintjén.
– S az idő tájt hagytad abba a verset, s váltottál a prózára.
– De ez nem úgy történt, hogy egyik nap azzal ébredtem, hogy prózát akarok írni, hanem jó ideig párhuzamosan működtek, majd azt vettem észre, hogy ha valamit meg akarok írni, egyre többször a prózai forma kínálkozik.
– Miközben azok a verseid, amiket akkor írtál, egyre epikusabbak…
– Igen, ez valószínűleg egy jól levezethető folyamatot mutatna, ha kívülről akarnám elemezni magam. Ahogy azok a szövegek is, amik az utóbbi években az Esőben megjelentek, bizonyos szempontból nem rendes prózák, mert elég líraiak. Vannak, akik még simán versként adnak ki efféle szövegeket. Nincs ezzel gond, hiszen létezik egyfajta műfaji elmosódás.
A történetmondás, történetmesélés viszont mindig érdekelt, s marhára irigyeltem azokat, akiknek ez ment. Úgy gondoltam, nekem nem megy, mert a vers sűrítmény, inkább kulcsmomentumokat, impressziókat ragad meg, a történet pedig valami teljesen más. Szövevényesebb, nem egyetlen pillanatra koncentrál. Most próbálgatom a prózát, de még semmi nem dőlt el, lehet, hogy egyszer megint verseket írok majd. Játékból most is szoktam, csak azokat nem publikálom.
– Hány versed van a fiókban?
– Ötven biztos. Egy kötetnyi.
– Na, jó, akkor most menjünk vissza az időben, mesélj egy kicsit történetet! Volt egy szolnoki lány, apja bankár, anyja magyartanár.
– Nálunk nagyon sok könyv volt a lakásban, dupla sorban álltak a polcokon. Ez elég jó alap, ha az ember költőlányt akar magának nevelni.
– Ki akart belőled költőlányt nevelni?
– Nem, ezt viccnek szántam. Viszont tényleg irodalom- és történetszerető családba születtem. Anyuék például gyerekkorukban olvastak egymásnak otthon. Klasszikusokat is. Ha meg az apai ágat nézem: nagyapám nagyon szeret énekelni, történetet mondani, még nyilvánosság előtt is. Gyerekkoromban rengeteg mesét és verset hallgattam én is, és nagyon sokat énekeltem. Öt és fél éves lehettem, Németországba mentünk éppen, s anyám egy mesekönyv hátsó borítójára jegyezte fel három versemet, amiket akkor diktáltam le neki. Ezek voltak az első „irodalmi munkáim”, s én borzasztó komolyan vettem akkor a saját művészetemet. Az egyik versecske így hangzik: „Száll a repülő a magasban, száll, száll, száll, a gyerekek megcsodálják, ahogy száll, el akarják kapni, de nem tudják, mert olyan magasan van, hogy kicsinek látják.” Mindig erős volt bennem a kreatív megnyilvánulásokra való hajlam. Nemcsak a versírásra, de a rajzra, énekre, babráló agyagozásra. Szüleim pedig messzemenően támogatták az önkifejezési hóbortjaimat.
– Szavaltál is?
– Igen, de csak később. A színház viszont kisgyerekkorom óta vonzott. A János vitézt tanultuk és dramatizáltuk az iskolában, s a leosztás szerint az egyik boszorkányt játszottam. Mindenki nevetett, mert mindenkinek tetszett, amit csináltam, s legfőképpen nekem. Akkor jöttem rá, hogy színész akarok lenni. Édesanyám szerette volna, ha hanyagolom a színházi ambícióimat, az irodalmiakat viszont nagyon is pártfogolta. A magyartanáraim ugyanúgy. A fogalmazásaimra persze ötösöket kaptam, s ha éppen kedvem volt, verseket is írogattam. De ugyanilyen ötletszerűen csomó más dolgot is csináltam, s hol azt gondoltam, hogy festőművész leszek, hol azt, hogy színész. Sokat énekeltem, zeneibe jártam, gitározni is megtanultam. Akkoriban csomó mindent el tudtam játszani fül után. Szépen is rajzoltam. Egy időben Fazekas Magdi nénihez jártam tanulni. Nem mondta, hogy azonnal hagyd abba, mert rossz, amit csinálsz. Később a gimnáziumban kiállították a többi diákéval együtt a munkáimat, olajfestményeimet. A gimi alatt működött egy művészeti csoportunk, amely nem iskolai vagy városi szerveződés volt, hanem a tatai művészeti táborban indult, s különböző helyekről való, nagyjából velem egykorú fiatalokból állt. Velük szerveztük a kis kiállításainkat, performanszainkat.
– Rengeteg dologgal foglalkoztál, miközben, gondolom, kitűnő bizonyítványokat vittél haza. Már csak az a kérdés, hogy mindezekért az osztálytársaid utáltak vagy éppen szerettek?
– Sosem voltam kitűnő tanuló, s közösségi ember se túlságosan. Kicsit kívülállónak éreztem magam az osztályközösségekben. Nem utáltak, de kicsit talán furcsának tartottak. Valahogy mintha nem tudtunk volna mit kezdeni egymással. Egy ponton mindig megakadt velük a társalgás.
– Most az általános iskolaiakról beszélsz?
– Is-is. Ennek ellenére általában szerettem iskolába járni. A gimiben talán jobban megtaláltam a magam kis körét a rajzfaktosokkal, akikkel ugyan nem feltétlenül barátkoztunk, hanem projekt alapon töltöttük együtt az időt, tűzzománcoztunk, festettünk, gyöngyöt fűztünk. S akkor az jó volt. De az osztálytársakkal sem volt gond, alapvetően kedveltük egymást, csak egy ponton túl nem tudtunk mit kezdeni a másikkal. Nekem utólag mondták is fiatalabb diáktársak, hogy azt gondolták, hozzám nem lehet szólni, mert biztosan nagymenő másodikos vagyok, vagy épp harmadikos, ugyanis mindig elvarázsoltan mászkáltam a folyosókon. Én meg azt hittem, azért nem keresik a társaságom, mert bajuk van velem, nem kedvelnek. Hát jó, gondoltam, akkor pukkadjatok meg, megvannak nekem a magam barátai, s meg is voltak, igaz, többnyire más városokban. Rengeteget leveleztem velük. Szóval nem voltam magányos, csak nem tudtam feloldódni a nagy kollektív együttlétekben, bandázásokban. S egy idő után abbahagytam. Minderre rátett egy lapáttal, hogy tanárgyerek voltam, bár a gimnáziumban ezt elég egészségesen kezelték.
– Kanyarodjunk a költői pályádra. Ötévesen édesanyádnak diktáltál verseket, de később, ha írtál, kiknek mutattad meg szövegeidet, kiktől vártál biztatást? Édesanyádtól vagy magyartanáraidtól?
– Ezzel oda is visszakanyarodunk, hogyan indult az egész, mert a viszonylag gyorsan változó célpontú játszadozásaim után még nem voltam tizennégy, amikor valami fertőző betegség miatt nem engedtek néhány hétig iskolába, így otthon unatkoztam, s akkor anyukám azt mondta, ha szeretném valamivel elfoglalni magam, nézzem meg, van itt valami meseíró-pályázat. Jó pillanatban mondhatta, támadt egy ötletem, s megírtam egy mesét. Kezdetleges fantasyt képzelj el! Beküldtem, ahová kellett, s egyszer csak jött a levél, hogy menjek Mezőtúrra, mert díjazott lettem. Valami megyei kiírás lehetett oklevéllel, pénzjutalommal. Így alakulhatott ki, hogy nem tanároknak mutogattam az írásaimat, inkább pályázatokon mértem meg magam.
Aminek sokan köszönhetünk sokat, az a sárvári diákírók találkozója. Oda is beküldtem a pályamunkáimat, s beválogattak. Ez nem annyit jelentett, hogy kapott az ember egy csinos oklevelet, hanem el lehetett menni Sárvárra, s ott eltölteni három napot műhelymunkával. Meghallgattuk egymást, a társaknak és felnőtteknek reflexióit, s élveztük az azonnali visszajelzést. Mezey Katalin volt a tábor motorja, lelke, de Kemény István is előfordult ott, Varró Danival meg még diákként találkoztunk. Az első évben bronzoklevelet kaptam, ugyanakkor Dani talán aranyat. Ő később tudatosan építette magát, én viszont igazi hebrencsként nemigen foglalkoztam ilyesmivel. Sárváron sok visszajelzést kaptam, s nemcsak a műhelymunkák során. Szinte még fontosabb volt az azokon kívül eltöltött idő. Remek beszélgetésekre emlékszem, barátságok, románcok szövődtek. Kritizáltuk egymást, utána meg leveleztünk, és levélben is kritizáltunk. Kicsit kegyetlenül, ugyanakkor jóindulatúan.
– Van még részed ilyen kritikákban?
– Szerintem igen. Meg kell találni rá az embereket.
– És hogy viseled a kritikát?
– Elég határozott személyiség vagyok. Szívesen meghallgatom mások véleményét, még az is lehet, hogy számít, de ha nem értek vele egyet, akkor miért fogadjam el. Ha meghallgatom valakinek a véleményét, tanácsait, abból miért kellene következnie, hogy át is írom a verseimet. Lehet, hogy én jól vagy rosszul, de másként gondolom. És ennyi. Előfordulhat, hogy ezt valaki rossz néven veszi. Abból később is adódtak problémáim, hogy azt hitték, nem is figyeltem rájuk, ha nem fogadom meg, amit mondtak. Pedig ez egyáltalán nem így van. Minden visszajelzés fontos lehet valamiért. Nem vagyok hisztérika, lehet velem beszélgetni, s időről időre elfogadok szerkesztői javaslatokat is. De nem mindig.
– Mikor jelent meg az első versed nyomtatásban?
– Kilencvennégyben lehetett, tizenöt évesen, Sárvár környékén. Lehet, hogy hamarabb is megjelent ez-az, de nyilván suliévkönyvet nem számítok be. De igazából nem emlékszem már pontosan.
– S édesanyád örülhetett, hogy nem lettél színésznő…
– Nem lettem. Illetve papíron mégis, mert azért csak jelentkeztem a színművészetire. Előtte eljártam szavalni, Szolnokon ugyanis nagyrészt ez volt a gyakorlás, a megmérettetés módja. A színházi környezet nem lehetetlen, de problémásabb lett volna.   
– Ki készített fel?
– Molnárné Büttner Mária tanárnő. Ő trenírozta Zámbori Somát is, aki aztán valóban színész lett. Én későn, negyedikben kezdetem szavalóversenyekre járni. Nem is vártam, hogy elsőre felvegyenek, mert ritkán sikerül elsőre túljutni a rostákon. Mindenesetre beadtam a jelentkezésemet. Szüleim kívánságára a bölcsészkarra is, s megjelöltem még a magyar-művelődésszervezői szakot tanárképzőn. Utóbbira vettek csak fel, amin nem is lehet csodálkozni, mert nem törtem össze magam, hogy bölcsész legyek. Színész szerettem volna lenni, de elfogadtam a tanácsot, hogy ne tegyek fel mindent egy lapra. A történet tehát nem úgy szólt, hogy én tanár semmi esetre sem, hanem úgy, hogy színésznő akarok lenni. Ám ehelyett illúzióim áldozata lettem hamar. Fiatalnak és túl forrófejűnek bizonyultam ahhoz, hogy elfogadjam, a tanárképzőn nem arra tanítják meg a hallgatót, hogyan legyen majd jó tanár. Ellenben be kell biflázni egy csomó lényegtelen adatot. Véletlenül sem a nagyobb összefüggéseket próbálják megmutatni, hanem egy Ki nyer ma?-játék folyik, aminek során középkori irodalomból például mindenkit kiszórnak, hogy bebizonyítsák, mindenki tökhülye. Lehet, hogy korábban azt gondoltad, jó vagy magyarból, de ez nem igaz, mert a százhuszonötödik szabályt nem fogod tudni helyesen alkalmazni. Úgy éreztem, hogy szívatnak. Különben sem vagyok egy eminensalkat. Szeretek tanulni, meg tudni dolgokat, de értelmetlennek tartom az ismeretek olyan típusú felhalmozását, amit nálunk a felsőoktatásban preferálnak. Nagy összefüggéseket szeretek felismerni. Természetesen vannak dolgok, amiket meg kell tanulni, de azokat szeretem utána önállóan alkalmazni. Szeretek gondolkodni. A tanárképzőn viszont azt éreztem, megpróbálnak beszorítani a sablonba. Ahogy idősebb lesz az ember, rájön, hogy a hülyeségeket el lehet viselni, túl lehet rajtuk esni. De akkor ezeken annyira kibuktam, hogy az első, majdnem befejezett év után azt mondtam, szeretnék pihenni, szeretnék színészetet tanulni, aztán később majd lesz ezzel a főiskolával, ami lesz. A színművészetire a következő évben sem vettek fel, de elmentem egy alapítványi tanodába, hogy mégis színészetet tanuljak, s a főiskolát levelezőn folytattam. Viszont a magyar szakot leadtam, mert az idegesített jobban. Gondolom, ez tanárfüggő, s azon a tanszéken valahogy több volt a bifláztató tanár. De nagyon szerettem például a nyelvtörténetet. Végül művelődésszervezésből szereztem diplomát kétezer-egyben, s akkor végeztem a tanodában is.
– S mihez kezdtél a papírjaiddal?
– Nem tudtam, hogyan tovább. A következő lépés az lehetett volna, hogy elmegyek felvételezni színházakba, de addigra, július közepére lezárultak a statisztakeresések. Végül a Kolibri Színházban kaptam állást kellékes-öltöztetőként. Egy évet húztam le ott. Érdekes, hasznos tapasztalások ideje volt. Mire véget ért az évad, arra is rájöttem, noha imádtam, imádom a színházat, mégsem akarok színész lenni. Rájöttem például, hogy a bábszínészek mennyire jó fejek. Teljesen lenyűgöztek a normál színpadi színészekhez képest a sokoldalúságukkal, a kreativitásukkal, pedig a bábszínészeket hajlamosak lenézni. Mindazonáltal nem az lett, hogy bábszínész akarok lenni, hanem azt kezdtem érezni: aki színész, annak a színház kell, hogy az élete közepe legyen. Az haljon bele minden előadásba! Az a büfében meg az öltözőben él, én viszont minden mást akartam ezenkívül. Nem akartam alárendelni magam egy társulatnak, az igazgatónak, bárkinek. Hozzátartozik ehhez, hogy amikor egy híres színész próbája alatt olvastam éppen, mert semmi dolgom nem volt, az odajött hozzám, és elkezdett ráncigálni a vállamnál fogva, s azt üvöltötte bele az arcomba, hogy ne olvassak a próbáján, mert ez színház, s ebbe bele kell halni. Én álltam ott, s nem tudtam, mit mondjak. Mit feleljek a híres színésznek, aki képtelen megtanulni a szövegét, aki miatt éppen állt a próba, s most ez cirkuszol itt nekem, hogy bele kell halni. Belül ösztönösen tiltakoztam, hogy én nem akarok belehalni. Mert miért is kéne? Jól kell csinálni, ha tudja az ember, egyébként pedig kismillió jó dolog van még a világon a színházon kívül. Kicsit felelőtlenül és hülyén eljöttem a Kolibriből, mert nem gondolkodtam, hogy esetleg mellette is lehetne még valamit csinálnom. Sokáig kallódtam, állásinterjúkra jártam, titkárnői helyekre pályáztam, akkoriban nagyon nem volt ugyanis munka, mert éppen megemelte a kormány a közalkalmazotti béreket. Szóval ahelyett, hogy megmaradtam volna a másfélszerezett közalkalmazotti fizetésben, felmondtam, viszont a munkaerőpiacon nem tudtam magam eladni. Sőt azt sem tudtam, mit akarok, s miért. Vártam az isteni megnyilatkozást. Megbízásos aprómunkákból éltem. Anyukám ötlete volt, hogy tanuljak újságírást. Akkoriban már jelentek meg recenzióim, s jelentkeztem a Magyar Rádió újságíró-iskolájába. Ezzel párhuzamosan, mert közben el is váltam, kezdtem magam megtalálni. Eleinte a Magyar Nemzetnél külsőztem, főleg a kulturális rovatába és hétvégi mellékletébe dolgoztam. Akkor tanultam meg a szakmát. Küldözgettek mindenfelé, sajtótájékoztatókra. Amolyan gyakornokszerű státusom volt. Később az Alarm magazinban kortárs írókról, költőkről írtam rövid bemutató szövegeket, recenziókat, illetve színházról és zenéről… Dolgoztam azóta már megszűnt, s különben is feledhető női magazinnak, majd sokáig a Privát kopó című bűnügyi újságnak, aminek egyébként elég színes magazinrésze volt, s nagy szabadságot engedett a témaválasztásban. Hallottam például az illegális házfoglaló mozgalomról, gondoltam, csinálnék róla riportot, s hagytak dolgozni, a honorárium meg jó kis kiegészítés volt a munkám mellett. Viszont arra, hogy komolyan beírjam magam valami jobb laphoz, több idő kellett volna, ám az állásomat akkor már nem mertem feladni, nem akartam megint bevétel nélkül maradni. Belenyugodtam a fura helyzetbe, hogy újságcikkeket is írok, ugyanakkor közönségszervezőként dolgozom egy irodában. Tudtam, hogy nem ott fogok megöregedni, de fizetést kaptam, s úgy voltam vele, a többi majd kialakul.
Ebből a helyzetből landoltam a reklámszakmába. Megismerkedtem valakivel, aki reklámszövegírással foglalkozott, s mondtam neki, hogy az engem is marhára érdekel. Ő segített, elmondta, miről is szól az egész, tippeket adott. Úgy alakult, hogy rögtön az első ügynökséghez felvettek, aminek a hirdetésére jelentkeztem. Ehhez persze nagy szerencse kellett. Százötven pályázóból abszolút kezdőként kiválasztottak, s egyik pillanatban még valakinek a személyi asszisztense voltam, a másik pillanatban én lettem a fiatal szövegíró egy hihetetlenül dizájnos, drága irodában a Gellért-hegy tetején. Olyannak tűnt, mint egy játszóház vagy óvoda. Eleinte még nem is volt annyi a munkám, s istenien éreztem magam, hogy egész nap csak az a dolgom, hogy gondolkozzam egy soron, egy kreatív ötleten. Az eleje nagyon klassz volt. Mondjuk, később is, csak akkor már sokkal több stresszel és feladattal. Ennek a szakmának nem az a nehézsége, hogy hány sort írok, hogy sokat kell dolgozni, hanem az, hogy kitalálok, megírok tíz ötletet, de csak egy kell belőle. Ezzel a gyakorlatilag állandó visszautasítással nehéz együtt élni. S nem arról van szó, hogy rosszul végezném a munkám, hanem arról, hogy millió, sokszor nagyon szubjektív, előre nem kiszámítható szempontnak, elvárásnak kell megfelelni. Ráadásul sokszor olyan végeredmény születik, amivel nem értek egyet, de akkor is meg kell írnom, ki kell találnom, ha utálom. Többnyire az ügyfél mondja meg jól vagy rosszul, hogy mit szeretne. Előfordul persze, amikor nagyobb beleszólásunk van, hogy végül milyen legyen a reklám, de általában kisebb.  
– Vannak emlékezetes szövegeid, reklámjaid?
– A Budapest Bank lelkes Emeséjén vagy például a UPC Szőke kapitányán sokat dolgoztam, nem egyedül persze, hanem nagyobb teammel. Ezek olyan történetmesélős figurák, karakterek, akiknek megvoltak a maguk kis epizódjaik, sztorijaik, s mindig azokra fűztük fel az ajánlatokat. Nagy varázslat, hogy hogyan lehet röviden megmutatni valamit, ami hosszabbnak tűnik.
A mai világban már nem működik az a póz, hogy ülök a szellemi elefántcsonttornyomban, s gyártom a remekműveket. Olyan világban élünk, ahol a legtöbb kreatív embernek, művésznek vannak határfoglalkozásai, amiket lehet utálni vagy szeretni. Van, aki tanít, más elmegy újságot írni vagy épp reklámosnak, és a harmadik sör után hatalmas átéléssel panaszolja, hogy neki milyen nehéz. Ez igaz is lehet, ugyanakkor nagyon sok mindent is kapunk a munkánktól. Nemcsak a pénzre gondolok, hanem a közegre is. Az ügynökség rengeteg nagyon tehetséges embert alkalmaz. Képzőművészeket. De például Maros Andrással is dolgoztam ott együtt. Őt íróként ismertem meg, aztán évekig nem találkoztunk, mígnem egyszer behozta a kreatív igazgató az irodába, hogy ő az új szövegíró.
Ez a munka persze nem feltétlenül a szövegről szól. Arról is, de sokkal inkább az ötletről. A szövegíró elsődleges feladata, hogy ötleteket találjon ki. Az, hogy meg is kell írni őket, kisebb súlyú dolog. Főleg, ha mondjuk olyan plakát születik, amin nincs is szöveg, csak egy logó. Mert szövegíróként az ötletet is én találom ki a grafikussal, tehát képben is gondolkodom. Egyébként szerencsés voltam ezzel a munkával, mert mindent, ami érdekel, használnom kellett. Egy rádiós spot jó estben egy mini dráma, egy mini hangjáték. Amikor megírtam, bementem a stúdióba, választottam színészt, s ha az ügyfél elfogadta, gyakorlatilag meg is kellett rendeznem, hozzáadni a hangokat, instruálni a színészt. Vagyis a vizuális hajlamomtól kezdve mindent tudtam használni, ami érdekel. Ez a dolog napos oldala. Az árnyékos meg az, hogy az utóbbi két-három évben tizenkét-tizennégy órákat dolgoztam, sokszor hétvégém se adatott. Hatalmas nyomás nehezedett rám, egy feladatot háromszor kellett megcsinálni, mert kétszer visszadobták. Nekem is, másoknak is. Állandóan kreatívnak kellett lenni, közben folyamatosan kaptuk a visszautasítást meg a kritikát, s ez egy idő után nagyon ki tudja csinálni az embert. Öt évet töltöttem az ügynökségen, és nemrég lettem szabadúszó. Most szeretnék kicsit eltávolodni a reklámtól. Azt tervezem, hogy vállalkozóként az újságírás, a szövegek felé mozdulok, de hasznosítva mindazt, amit az utóbbi években a reklámszakmában tanultam. Hosszú távon azonban másfajta kreatív írásból szeretnék élni.
– Forgatókönyvek, színházi darabok?
– Lehet, hogy egyszer azokból is. Anyukám azt szerette volna, ha már annyira érdekel a színház, inkább dramaturg legyek. Jó lehet dramaturgnak lenni, s ha véletlenül úgy alakulna az életem, biztosan nagyon élvezném, de eddig nem nagyon gondolkodtam rajta, mint ahogy azon sem, hogy a sorozatírás is egy érdekes terület. Most jövök rá, hogy bizony az. S a szappanoperában is több lehetőség kínálkozik. Nem ugyanaz az ember találja ki, hogy mi legyen a történet, mint aki megalkotja a karaktereket, s a dialógust is más írja. Bármelyiket szívesen csinálnám, ha úgy jönne ki a lépés. S ki tudja, hány terület van, amire nem is gondolok. Ha az embernek honlapot kell szövegezni, az favágás is lehet, más esetben ugyanaz hálás feladat. De kik írják például a számítógépes játékok cselekményét? Abba is fura belegondolni, ha valaki úgy szövegíró, hogy használati utasításokat gyárt. Kicsiben csináltam hasonlót, rettentően nehéz.
– A reklámcégnél töltött évek alatt kevesebb szépirodalmat írtál?
– Igen. Vagy ha nem is olyan keveset, de nem eleget. Reményeim szerint most ez is meg fog változni. Fontos, hogy írhassak. Persze más is fontos. Például hogy az ember jó értelemben véve szenvedélyesen tudjon viszonyulni a munkájához. Azt hiszem, nagyon lényegeset veszítenék el, ha az írást hagynám elsikkadni a mindennapokban, függetlenül attól, hogy publikálok-e vagy sem. Rosszat tenne a lelkiállapotomnak, ha elveszne ez a fonál.
– S miért nem küldöd a meglévő írásaidat más lapoknak is?
– Mert ez nem versenyfutás. Lassan írok, sok a félkész dolog, anyag, amivel még magam sem tudom, hogy hányadán állok, mert az írást tekintve eléggé maximalista vagyok. Többször meggondolom, hogy mit adok ki a kezemből. Igaz, mostanában már előfordult, hogy majdnem küldtem más szerkesztőségeknek is szöveget. Azt hiszem, nagy halogató vagyok. De majd eljön a pillanat, amikor sorra veszem, kiknek szeretnék szöveget küldeni, s kinek melyiket s miért. Aztán majd kisül belőle valami. Régen is sokat totojáztam, míg kiadtam egy verset a kezemből. Nehezen s későn tanultam meg, hogy lép az ember kapcsolatba egy szerkesztőséggel, kiadóval, talán azért is, mert régen a pályázatok kapcsán nem nagyon kellett anyaggal házalni. Eleinte Mezey Katalinék is segítettek az elhelyezésben.
– Merre publikáltál?
– Egy időben sok rangos helyen jelentek meg verseim, több-kevesebb rendszerességgel. Publikáltam az Élet és Irodalomban, a 2000-ben, a Jelenkorban, de még sok más remek folyóiratban is. Amire különösen büszke vagyok, hogy a Magyar Rádió Első közlés rovatában két versemet is felvették, az egyiket Tóth Ildikó, a másikat Hámori Gabriella mondta el nagyszerűen.
– Ahogy beszélgettünk, már kétszer is elváltál, de egyszer sem házasodtál…
– Egyszer váltam…
– Tudom, de kétszer hoztad szóba. Azért akarlak a házasságodról is kérdezni, mert a volt férjed, akivel a szolnoki gimnázium önképzőkörében ismerkedtél meg, Haklik Norbert remek prózaíró, bár hosszú évek óta ő is alig publikál. Alkotó emberek kapcsolata olyan szempontból is érdekes lehet, hogy egy házasságban mennyire erősítik vagy éppen oltják ki egymásban az írás ambícióját.
– Szerintem azt a kapcsolatot a közös irodalmi érdeklődés tartotta össze, mert egyébként nagyon különbözőek vagyunk. Viszont úgy érzem, tudtuk egymást segíteni. Én inkább háttérmunkával, ő pedig dörzsöltebb volt menedzselés tekintetében. Az biztos, hogy kettőnk közül ő ápolta jobban az irodalmi kapcsolatokat, sokkal több felolvasóestre eljárt, többet kocsmázott szerzőkkel. Nagyon sokakkal barátkozott, s én is sok embert általa ismertem meg.
– Az irodalmi életben való mozgás-közlekedés nagyon sok mindent meghatározhat, s visszahat a művekre is.
– Persze, meghatározhatja, ki kinél közöl, hogyan és hol tud érvényesülni. Az ismerős szerzők hatással vannak egymásra, befolyásolhatják egymás munkáit, nyilván ezért vannak hivatalos összejövetelek, írótáborok is, de a valóság számomra sokszor kiábrándító. Nemrég beszéltem egyik ismerősemmel, aki valamelyik írószervezet táboráról panaszkodott. Először járt ilyenben, s rosszul élte meg, hogy a foglalkozásokra, rendezvényekre még a szervezők sem nagyon mentek el, mindenki csak kocsmázott. Viccesen szokták a Tokaji Írótábort is ivótáborként emlegetni. Persze tudom, hogy sokszor a poharak mellett történnek a fontos dolgok, és nem azért, mert mindenki merev részeg, hanem mert az emberek a kötetlen beszélgetésben jobban fel tudnak oldódni. Értem én ezt, de ennek ellenére vagy ezzel együtt nem érzem sem őszintének, sem hatékonynak az úgynevezett irodalmi közéletet. De nem kizárt, hogy velem van baj, s akkor megérdemlem a sorsomat.
– Mintha kicsit az iskolás viszonyaid köszönnének vissza: ott is vagy, meg nem is.
– Leginkább nem vagyok ott. Előző életemben még jártam irodalmi társaságba, mára csak messziről vannak író barátaim. Mindenesetre nem szoktam irodalmi alapon összejárni, vagy csak ritkán. Viszont sok blogger barátom van.
– Kiktől tanultál vagy tanulsz sokat, akár személyes kapcsolat révén, vagy akár „csak” a könyveikből, a műveikből?
– Például egy reklámos ismerősömtől, aki szépirodalmi szinten ír blogot, s be is válogatták a dolgait ide-oda, Kornis Mihály fedezte fel, közölték is a Holmiban. Tőle is ellestem ezt-azt. De ez egy érdekes halmaz nálam, mert szerintem Stephen Kingtől ugyanúgy lehet tanulni, mint akármelyik klasszikus szerzőtől. A szívem csücske Márquez volt mindig, s az is marad, de a legkedvesebb könyvem, amit arra a bizonyos lakatlan szigetre is magammal vinnék, egy olyan szerző munkája, akinek ez az egyetlen műve jelent meg magyarul. Egy Mark Helprin nevű amerikai írta. Minden évben legalább egyszer elolvasom azt a könyvet. Elképesztő a szókincse, a szerkezete. A címe Téli mese, és Falvay Mihály fordította bravúrosan. Tervezem, hogy majd eredetiben is olvasom, sőt a húszéves programomban szerepel, hogy fordítok is Helprintől.
Fontos, hogy az ember ne csak a piedesztálra emelt alaktól tanuljon. A blog például olyan határműfaj, amit sok komoly irodalmár lenéz, holott ragyogóan tehetséges emberek nyilvánulnak meg ott is. Nyilván nem a hírportálokon reklámozott politikai-közéleti blogokra gondolok, inkább az énblogokra, naplószerű bejegyzésekre… Zseniális szövegeket találok néha. Adott esetben talán csak a kontextus szabja meg, hogy az adott írások miért blogposztok, s nem novellák. Volt egy blog Svéd gyerekversek címmel, az ottani szövegek semmivel sem maradtak alatta az eredetieknek, sőt sok kortárs költő munkái fölé raknám őket. De nem ismerjük a szerzőjüket. S talán ez a szépsége, a romantikája a blogozásnak, sokszor nem tudható, ki van az írás mögött. Ugyanakkor némelyik így is nagyon népszerű, egyiknek-másiknak többezres, akár tízezres olvasótábora lehet, miközben Magyarországon manapság egy-egy verseskötet körülbelül ötszáz példányban jelenik meg, amiből sok a tiszteletpéldány, amit elő sem vesznek soha, ki sem nyitnak. Úgyhogy alig van olvasójuk a verseknek, illetve akkor, ha korábban megjelentek valamelyik, egyébként szintén csekély példányszámú folyóiratban. A blogok sokkal több emberhez eljuthatnak, ami ugyan nem egy értékmérő, de talán jelzi, hogy alá van becsülve a műfaj.
– És neked miért nincs blogod?
– Még nincs, de tervezem. Az lesz a címe: Fenékig Tejfel! Mire ez az interjú megjelenik, olvasható is lesz.
– És te a saját neveden fogsz blogolni?
– Nem lesz odaírva, hogy Mrena Julianna, de tudható lesz, hogy az enyém. Meséltem már neked róla: nem irodalmi kísérlet, hanem tematikus blog lesz, s hétköznapi inspirációkról kíván szólni. Abból az állításból indulok ki, hogy az életszínvonal elsősorban nem pénz, hanem kreativitás kérdése. Ezt két nemzedékkel korábban még jobban tudták. Azon túl, hogy foglalkoztat a téma, fontosnak tartom, a blogomat referenciának is szánom a kenyérkereső munkámhoz. Vannak már vázlataim. (Azóta már bejegyzések is: http://fenekigtejfel.blog.hu – A szerk.)
– Beszéltünk asztalfiókban vagy számítógépben pihenő majdnem kész kötetekről, de azokon túl mik a konkrét szépírói terveid. Például ha már a próza felé látszol mozdulni, akár azt is kérdezhetem, tervezel-e regényt írni?
– Sokat bámultam a köldökömet az utóbbi időben azon töprengve, mi mindent lehetne megírni. Persze az írás egy ponton túl mesterség. Ha az embernek elég rutinja meg mersze van, bármit meg tud írni. De az a bármi mitől lesz jó, és mitől lesz fontos? Mi a különbség öt Shakespeare-epigon meg egy Shakespeare között? Valószínűleg az, hogy az egyiknek volt valami eredeti, elképesztően erős késztetése, hogy azt és úgy írja meg, amit megírt, s ne mást, s ne másként. Azt hiszem, a jó művek ettől azok, amik.
Mostanában arról szól az életem, hogy megint fontos döntéseket hozzak. Kiszálltam az ügynökségi létből, mert rájöttem, nem élet az, bármilyen jól is keresek, ha csak aludni járok haza, ahhoz meg túl fáradt vagyok, hogy bármire figyeljek. Beleértve magamat is. És hogy nem baj az, ha nem keresek annyit, csak legyen időm fontos dolgokra. Ahogy az elején már említettem, elkezdtem azon gondolkodni, mitől az én történetem egy történet. Mi dönti el, hogy min kell dolgoznom? Amikor az ember fiatalabb még, ezek a döntések ösztönösen születnek. Észre sem veszi, s már írja, legfeljebb utóbb végiggondolja, miért írta. Mondjuk, ez versnél egyszerűbb, mert a vers technikailag rövid idő alatt megszülethet. Fejben persze készülünk rá, akár anélkül, hogy pontosan tudnánk, hogy abból vers lesz. De lássuk be, nem ugyanannyi idő lejegyezni pár versszakot, mint egy regényt vagy hosszabb novellát. S ezért kidobni is könnyebb. Legalábbis nekem. De amikor az ember szeretne egy nagy lélegzetű munkát írni, többször is meggondolja, mibe fog bele. Lehet, hogy megírja valaminek az elejét. Mondjuk, nekem sok ilyenem van, aztán legyint, hogy majd lesz vele valami. De amikor egy százoldalas tervben gondolkodom, akkor végigjátszom, hogy miért fontos nekem az a történet. Egyáltalán, fontos-e?
Szerintem egy könyv sikerét az dönti el, hogy az olvasó megérzi az őszinteséget, az őszinte késztetést. Nagyon sok mindent kiadnak, ami meg van írva rendesen, de valahogy mégsem fontos. És ez nemcsak a magas irodalomra érvényes, hanem a ponyvára is. Fontos, hogy mennyire gondolja valaki komolyan azt, amit csinál.
Én most azon vagyok, hogy megtaláljam a témáimat, amik számomra tényleg fontosak, amik belőlem fakadnak, s amiket nemcsak felpróbálok magamra, mint ruhát a boltban, hanem tényleg el akarok mondani. És ez nem is olyan könnyű. Vannak feljegyzéseim, amik kiragyognak a többi közül, amiket fontosabbnak érzek, amiket ki kellene bontani, de nem merek gyorsan válaszolni a kérdésre, hogy mit is akarok az adott témától. Vannak kezdőmondataim, amikkel még nem tudtam, de remélem, tudok majd valamit kezdeni. Ilyen például: „Egyik reggel azzal a kristálytiszta gondolattal ébredtem, hogy nincs miért tovább élnem. Ezt a gondolatot mindjárt egy másik is követte: senki sem tanította meg nekem, hogyan kell meghalni.” Pedig ennek is van egy hogyanja, s most nem csak a szó szerinti meghalásra gondolok, hanem arra is, hogyan kell elengedni dolgokat, s hogyan találjuk meg a helyünket valamiben, ami múlik és folyton változik. Kérdés, mit tudok kezdeni ezzel a kezdőmondattal, amit most nagyon a sajátomnak érzek. Dolgozom a történeten, de nem tudom, mit sikerül belőle kihoznom, nem vétem-e el a hangsúlyt, nem kanyarodom-e téves irányba. Nem tudom, mások hogy csinálják, de én mostanában sok energiát fektetek ilyesmibe.
Néha kis belső játékokat próbálgatunk íróemberekkel, blogos barátaimmal, amiket aztán nem is mutatunk meg másoknak. Mondjuk, talál valamelyikünk egy érdekes fotót, s többen leírjuk, hogy mi lehet annak a története. S egy ilyen kísérletből is rájön az ember sok mindenre. Váratlan mondanivalók tudnak ilyen vezetett játékból a felszínre bukkanni. Az is érdekes, ahogy évről évre fegyelmet tanulok, megpróbálom magamat felülbírálni, szigorúbban és jobban szerkeszteni. Régebben hosszúak voltak a mondataim, most rövidebbeket írok. Tíz éve még, ha valaki megpróbált rávenni, hogy húzzak ki egy-egy szót, azt éreztem, nyesegetik a tárgyaimat, s azt mondtam, oké, tudom, hogy lehetne rövidebben, de én nem véletlenül akarom így. S ez igaz is volt, most viszont már sokkal könnyebben elengedem ezeket a mondatokat. A tömörség erény. Kivételek persze lehetnek, de általában igaz, hogy amit el lehet mondani kevés szóval, azt valóban kevéssel kell. S tudod, hogy ezt minek köszönhetem? Valószínűleg már az újságírás is alakított rajtam, de még többet a reklámszövegírás. A reklám húsz másodpercébe mindennek bele kell férni. Ahogy egy versbe is. Engem a reklám tanított meg fegyelmezni magamat.