Darvasi László: Vándorló sírok. Magvető Kiadó, Bp., 2012

Darvasi László egyik novellája címét (Vándorló sírok) emelte kötete élére, mintegy ráhangolva ezzel az olvasót az abszurdba hajló, néhol a transzcendencia határát átlépő írásokra. Ugyanakkor a cím a figyelmet a novellák azon nézőpontja felé is fordítja, amelyből a holtak világát, illetve az élőknek a holtakhoz, a halálhoz való viszonyát szemléli a szerző. 

A kötetben minden összefügg mindennel, annak ellenére, hogy a történetek helyszíne különböző, sőt egymástól távoli, s az ideje is évszázadokat, évezredeket ível át, néhol pedig úgy időtlenek, hogy nem is sejtjük, mely korszak kereteit lakja be éppen az írói fantázia. A lényeg az ember a maga ilyen-olyan természetével, legyen az a legelvetemültebb gonosztevő, álmodozó kalandor, ostoba autóvezető, gyilkos kényúr vagy pederaszta. Darvasitól semmi nem áll távol, ami emberi. Írásaiban az olvasó lélektanilag hiteles képet kap a cselekedetek mozgatóiról: Júdás tette, egy öngyilkos önmaga ellen fordulása vagy akár egy bakfis megmagyarázhatatlannak tűnő szerelme a rangban fölötte álló, tőle jóval idősebb, leprás férfi iránt. A végletek összefogását, összeillesztését érzi írói feladatnak, hogy kerek legyen a történet. A kötet bejárja az emberi érzelmek alfáját és ómegáját, azt a lélektani sokféleséget, amely az áldozattól a bűnösig, a gyermektől az aggastyánig, a műértőtől vagy épp a laikustól a teremtő művészig terjed.

A korábbi kötetek tematikájához is kapcsolódik a Vándorló sírok,  ha csak a három kínai novellát tartalmazó blokkra (Kína visszatér) gondolunk, amely A lojangi kutyavadászok történeteinek szerves folytatása. Darvasi szerint ahol ő van, ott van Kína is. Sajátos viszonya a kínaisággal a különösség vállalását jelenti. Írónak lenni a többiek között olyan, mint kínainak lenni, mondjuk, Európa közepén. A meg nem értettség vagy gyakran félreértettség problematikájával (ezzel Márai is küszködött) az írónak gyakran kell szembesülnie. Talán ezért csempészte bele a nagyon is egységes kötetbe ezt a motívumot, a diverzitás növelésével erősítve annak általánosító erejét. Ugyanakkor a kínaisághoz való viszonya sem problémamentes, azok az írások is abszurdba hajlanak, kortalan dilemmákat vetnek fel: a földi hatóságok és a láthatatlan transzcendentális erők ütközőmezejében helyt állni kénytelen ember, leginkább alkotó – szobrász, költő, filozófus vagy festő – erőfeszítéseit. Az emberi teremtés mítoszai ezekkel a novellákkal kezdődnek a kötetben, majd a középkorba helyezett trubadúrköltő végzetes szerelmi történeteivel vagy az írásával valóságot teremteni képes, szintén középkori költő sorsával folytatódnak. Az alkotás, a művészet felelősség, mivel a teremtmény, elszakadva létrehozójától, önálló életet kezd, mint a világ, mely Istentől elválva, saját magára ismerve, saját maga életfeltételeit öngyilkos módjára felemésztve, olykor alkotója ellen fordulva forog tovább a tengelyén: „Úgy kell megszólalnom, bólint Asahar, miközben a távolodó szomszéd alakját figyeli, hogy minden felelősség az enyém […] Költő akar maradni, ám mind egyértelműbb, hogy nem írhat. Ha tollat ragad, a felelősség az övé, az ő becsvágya lehet tragédiák és fölemelkedések forrása. Azt tehetné, amit Isten, de Isten nem ezt akarja. Isten soha nem azt akarja, ami lesz. Isten azt akarja, ami lehetne.” (Fernando Asahar tökéletes élete, 214, 215)

Persze a megformálandó anyag nem adja magát könnyen, sem az agyag, sem a szavak. Mestere kell, hogy legyen a szobrász, a beszélő, az író. Ismernie kell nemcsak a formáló technikát, de a formálandó anyag természetét, történetét, sajátos érzékenységét: „Vannak agyagok, melyek nemcsak könnyen törnek, de hamar penészednek, s mert sérti őket az emberek beszéde, illetve a szavakkal együtt örvénylő lélegzet, lassan megszürkülnek. Bizonyos agyagokat sért az eső hangja, a levegő mozgása, másokat a föld titokzatos, nem is érzékelhető remegései bántanak. Az agyag olyan, mint az állat. Megérzi a veszélyt, a közeledő katasztrófát, és menekülne. De mert nem tud menekülni, elromlik.” (Tündérdomb, 49) Ezen teremtéstörténetek Darvasi sajátos, dinamikus viszonyát is mutatják formálandó anyagához, a nyelvhez. Olyan mesterműveket hoz létre, amelyekkel nem csupán technikai tudását bizonyítja, de mintegy reflexióként saját magát is időről időre teszteli – hogyan is áll íróként, megfelel-e a maga állította mércének: „Tudom, vannak semmire se jó, használhatatlan emberi beszédek, amik csupán önmaguk miatt vannak. Szavak, amik saját maguk tükörképei. Mint az olyan köpeny, amelyik folyvást magát akarja magára ölteni. […] Az ember néha úgy beszél, hogy temetőt épít a szavakból, amik aztán úgy merednek ki a nyelv földjéből, mint a holtak sírkövei.” (Jaufre Rudel, 141)

Valamennyi írás foglalkozik a halállal – az egyedivel, a tömegessel, a különössel, a mindennapossal. Megtalálhatjuk bennük mindenféle módozatait a halálnak (már egy korábbi munkájában, A könnymutatványosok legendájában is százhuszonhét halálnemet számolt össze a könyv szerkesztője), miként a megváltoztathatatlanhoz való emberi viszonyulásnak is, legyen az borzalom, elfogadás, beletörődés, elutasítás. Szinte minden novellában megjelenik a szexualitás is.  E kettő együttes ábrázolása teszi hullámzóvá, lüktetővé a szövegeket. Megtalálhatóak ezen írásokban az anyagi létből fakadó mindennapi, alapvető emberi cselekvések, amelyek függetlenek társadalmi, nemzeti és vallási hovatartozástól. A kínai filozófus éppúgy, mint a muszlim hercegnő vagy a középkori lovag eszik, iszik, alszik, ürít, szeretkezik és meghal: „Lao Szu mintha meg se hallotta volna, mit mond a másik, falta tovább a zöldséges rizst. Csámcsogott, az arca zsírtól fénylett. Nem hallod, uram, mit mondok?, makacskodott a tanítvány. Nincs igazad, fiam, mondta erre Lao Szu tele szájjal, a rizst köpködve, abban a tömegsírban az összes ember megdöbbentően hasonlított rám.” (Tündérdomb, 53)

Darvasi finom szálakkal szövi történeteibe a profán leírásokat mintegy mellesleg említve, de sohasem öncélúan. Nem naturalistán ábrázol, inkább a látvány keltette érzetre figyel, ehhez keres szavakat: „Peppo csaknem odaveszett. Éhezett és szomjazott a szeles és köves síkon, a negyedik napon egy zivatar mentette meg, a víz ostorcsapásokkal érkezett. […] Többször elvesztette az eszméletét, és aztán arra ocsúdott, hogy dögevő kutya ül a közelében, érezte lihegése melegét, az állat pofájából áradó rothadó hús szagát.” (Peppo, a Jézus-manöken, 175) Így köti össze a bennünk lakó, érzetei szerint működő állatot a tudatosan figyelő emberrel. Furcsa hatást kelt ezzel az olvasóban, aki már nem biztos abban, hogy amikor olvas, a saját primer érzete formálódik-e, vagy másokéra hangolódva hatódik meg, undorodik, esetleg ébred benne szexuális vágy. 

Darvasi prózájának titka megfejthetetlenül egyszerű, ahogyan ő maga is írja, illetve adja a kis Zsófia Müller szájába a szavakat a szerelemről szólva: „Nincsen titok. Ez a legfontosabb. Ezt megérteni, ezt elfogadni. A szerelemben annyi titok sincs, mint amennyi a frissen kisült cipóban, éppen csak értelemmel fölfogni nem lehetséges.” (Szegény Henrik, 119) Ezek az írások az ember értelmén túl hatnak, mint ahogyan a mesék, amelyek a legszörnyűbb dolgokat is oly egyszerű, be- és elfogadható formában tálalják az olvasónak.