Hangfoszlányok a gyermekkorból

Idesanyám, ha begyün
Idesanyám, ha begyün
Egerbe
A kaszárnya ablakán
A kaszárnya ablakán
Nízzen be
Ott lát engem komisz baka
Ruhába’
Göndör hajam rövidre
Göndör hajam rövidre
Lesz levágva.
 
Kerestem, sokat keresetem utólag ezt a nótát. A rádió hangtárában sem volt nyoma, pedig bele szerettem volna illeszteni az egyik műsoromba. Nekem néha még most is megszólal a fülemben. Fiatal fiúhangokon szól, némelyikük egészen nekibúsulva, torka szakadtából énekli. Rémlik, láttam is annak idején (messziről, azaz óvatos távolságból) őket, amit összefogódzva botorkáltak, felvirágzott kalappal a fejükön, a Horog-kocsma felé. Sokáig azt hittem, hogy a legénybúcsú és a sor alá került fiúk bánatos, vad mulatozása ugyanaz.
Hogy miért éppen az egri laktanyát énekelték meg? Ott lett volna még a Jász-Nagykun-Szolnok vármegyeiek számára is a hadkiegészítő parancsnokság? Nem tudom. Vagy ez a dal régebbről, a közös hadseregből maradt ránk? A „komisz” szó erre enged következtetni; az én gyerekkoromban élőbeszédben már nem használták ebben az összefüggésben.
S a haj levágása, a fej lekopaszítása! Micsoda szégyen volt az régen! „Göndör hajam le akarják vágni - azzal kell a császárt kiszolgálni...” - kesereg (s ironizál) a k. u. k. hadsereg egyik újonca, bizonyos Fábián Pesta az egykori bakanótában. Napjainkra visszatért mindkettő: a kondor-göndör, hosszú haj divatja a fiúk körében is, de kiegészül ellentétpárjával: a nullásgép önkéntes használatával. Vannak, akik a kopasz fejüket pártjelvényként viselik.
Háborús gyerek voltam; a hosszú távollét kínja, az otthoniak és a fronton lévők egymás miatt érzett aggódása fogalmazódott meg azokban a műdalokban, amelyek szöveg- és dallamfoszlányai torlódnak most egymásra emlékezetemben. Azt panaszolták, hogy „Muszka földön lassan jár a posta...”, s mivel fájdalmas fennakadásokat tapasztaltak a levélforgalomban, már a földön kívüli térbe vetítették ki vágyaikat: „Jóska lelkem, én édes vitézem... üzenj te is nekem a csillagos egen...” Kívánsághangversenyek sztárja volt itt is a „Kívül a kaszárnyán, kint a kapunál...”, de hogy az az őrszem hol, merre állt a vártán, annak koordinátáit a németből fordított, nemzetközi (frontok közti!) slágerré lett Lili Marleen szövegírója sem adhatta meg. Más dolgok is homályosak maradtak - emlékszem, anyámtól azt próbálta megtudakolni a Cifrakertben, a vásárban egy ismerős karcagi nő, vajon „ez most két lány, vagy csak egy?”, mármint Lili és Marlene. Anyám sem tudta.
Énekelte-motyogta-dúdolta ezeket a dalokat a szülőfalumban minden nőnemű lény ötévestől nyolcan évesig. Ellenben férfihangokon hallom, amint csattog, visszhangzik a hosszú főutcán a mind szövegében, mind dallamában marconaságra törekvő, de csak darabos, drabális „Horthy Miklós katonája vagyok” (később még tovább silányul, „Farkas Mihály katonája” lett belőle.
Legnépszerűbb a „Rózsa, rózsa, bazsarózsa” kezdetű álnépdal volt: minden lakodalomban, nagyobb mulatságon azt húzták a cigányok. Mivel ma bizonyára kevesen emlékeznek rá, ide írom:
 
Rózsa, rózsa, bazsarózsa,
szépen szól a bakanóta,
mintha újra béke volna,
s arany napfény sütne a víg aratókra...
Még
remélem, hogy megérem:
Én
búza nő a csatatéren...
 
- tovább én sem tudom. S az egyik sorral kapcsolatban előgomolyognak még zavaros régi értesülések is: állítólag „megkifogásolta” a katonai cenzúra. A „még remélem” jobban hangzik, de valószínűleg megtiltották, hogy énekeljük, talán csüggeteg hangulatot áraszt; az iskolában egyik napról a másikra úgy kellett énekelni, hogy „Én remélem”, így viszont magyartalan (mondta apám). De ez már a háború vége felé volt, illetőleg akkor azt hittük, hogy hamarosan vége lehet. „Most már guggolva is kibírjuk...” - bíztatta magát és minket az egyik rokon Pesten. Apám komoran ingatta a fejét. Ő nem remélte, hogy megéri...?!
Zsidócsúfoló katonanótát - legalábbis előttem - nem énekeltek. Évtizedekkel később idézett nekem valaki egy menetdalból két sort: „Kinek zsidó lány a babája - kössön kötelet a nyakába.” Nem éreztem gúnyolódónak, még csak kárörvendőnek sem. Inkább részvétlen. Adottnak vesz egy helyzetet. (Mint az Sára Sándor nagyszerű tévésorozatából mintegy mellesleg kiderült, láttak a magyar honvédek a Kárpátokon túl frissen ásott zsidó tömegsírokat, sejthették, mi vár a Kárpát-medencén belül megtelepültekre is.
Amikor mi a megyei gyűjtőtáborokban - cukorgyárak, téglaégetők területére bezárva, a külvilágtól elzárva - már csak azt lestük mi lesz velünk, odakint némelyek zümmögni kezdtek egy új dalt:
 
Téglaporos a kalapom
Én a téglagyárban lakom
Onnan tudják, hogy ott lakom
(mert) Téglaporos a kalapom.
 
Mi, akik nagy-keservesen hazavergődtünk, csak utólag ismerkedtünk meg vele. Hogy zsidógúnyoló volt-e? Nem tudom. A tényeket „énekli meg”, az új élethelyzetet. Hogy ez halálhelyzet is volt, még nem fogta fel. Mi a téglagyárakban nem „laktunk”, mert ott lakni nem lehetett. Olykor még a lábunkat kinyújtani sem. Téglaporosnak persze láthattak minket (bennünket); akik véletlenül megfigyelhették mosdatlan, kialvatlan, elcsigázott csoportjainkat, amint vánszorognak a munkahely vagy a pályaudvar felé. De többnyire már nem engedtek ki őreink. A kalapot, ha volt, rég leverték a fejünkről.
Nincs kizárva, hogy némi ugrásra kész káröröm azért meglapul e dalocska alján.
Később, egy másik életben, lehettem vagy tizenhat éves, egy fiú elvitt egy budai bárba; amikor beléptünk, a zongorista biccentett felénk és ezt kezdte játszani.
Megdöbbentem. Én azt hittem, hogy rajtam nem látszik..., nem tapad rám lemoshatatlanul... a téglapor.

Vissza a tetejére