„Zengő tombolás, de semmi értelme nincs”

Csak látszólag könnyű összegyűjteni a zenével kapcsolatos közhelyeket, s még nehezebb akár megközelítő pontossággal értelmezni, hogy milyen zene váltja ki a fogyasztói szenvedélyeket. A már-már ellenállhatatlan vágyat arra, hogy bizonyos dallamok közelében éljünk. Mióta a zene konzumcikké vált, azon sem kell csodálkoznunk, hogy az auditív agresszivitás mezeje kitágult. Főként az úgynevezett könnyűzene révén. Lehetne persze azt is mondani, hogy a technoban például a keserűség, a csalódottság és a fájdalom tomboló indulatai fejeződnek ki, de ez még mindig elviselhetőbb, mint a fenti indulatok másfajta formában történő megnyilvánulása. Ám aki nem kedveli a kemény rockot és annak újabb és újabb formaváltozatait, választhat magának olyan zenét is, ami a szétfolyó érzelmi lágyságot testesíti meg.
De akár az egyikről, akár a másikról van szó, a lényeg a „kikapcsolódásban” rejlik. Mert valóban szükség van a zene által kiváltott intenzív élményekre, az érzelmi és szellemi kifosztottságot időlegesen helyettesítő effektusokra. Vagy pusztán arra, hogy strukturált zaj vegyen körbe bennünket. Mert nyilván egyértelmű különbség fedezhető fel - mondjuk - a motorzúgás és némely sláger között. Különösen akkor, ha a zenei befogadásnak nincsenek nyelvi akadályai, ugyanis az adott „zenemű” szövege is idézhet tudatalatti élményeket. Egészében is igaz azonban, hogy a nap mint nap ránk zúduló zenei massza láthatóan a legkevésbé sem kedvez az értelmi reflexióknak, szemben a klasszikus művekkel, amelyek mégiscsak szükségessé tesznek bizonyos formanyelvi ismereteket. Ha persze választani kellene G. Mahler valamelyik szimfóniája, illetve M. Jackson viszonylag gyorsan feledhető „opusa” közül, összevethetetlenül többen döntenének az utóbbi mellett.
S aligha véletlenül, hiszen a „zengő tombolás” könnyen rabul ejt, s ugyanígy az andalító dallamosság. Mert aki visszatarthatatlanul belemerül a köznapi létezés sivár viszonyaiba, semmi másra nem törekedhet, mint a már említett kikapcsolódásra. Nem élni, hanem elviselni szeretné az életét. S ehhez a lávafolyamként ömlő „könnyű zene” segítséget is ad. Miközben az is nyilvánvaló, hogy az így rögzült fogyasztói szenvedély korlátozza és bilincsbe veri a lelket, körülhatárolt „világgá” szűkíti, ezáltal elnémítja, vagy éppen tombolásra, őrjöngésre készteti. Megint csak nem véletlenül, hisz a konzumcikként megjelenő zene rendszeres fogyasztása a szellemi elbutulás kísérő jelensége is. Kivált akkor, ha semmi más nem helyettesíti. Ezért sem véletlen, hogy a fogyasztók többségében mérhetetlenül megnövekedett az érzékenység a zenei banalitás, a manapság minduntalan saját magát tükröző zenei együgyűség iránt. A slágergyártás iparosai mindezt jól tudják.
Még ha első pillantásra túlzásnak is tűnik, a hétköznapi aszkézisre kényszerülő egyének számára a „könnyű zene” magától értetődően izgatószerként is megjelenik. Nem annyira veszélyes, mint esetenként az alkohol vagy a nikotin (nem szólva a masszívabb szerekről), de mégse minden következmény vagy hatás nélküli. TH. W. Adorno szóhasználatával élve: a narkotikum-élvező egyképp elintézi a társadalmi nyomás és saját magányosságának problémáját azáltal, hogy a maga módján egyedinek fogja fel a dolgot. „Hagyjatok békén” - ez a jelszava, erre építi fel illuzórikus magánvilágát, melyben azt hiszi, végre önmaga lehet. Vannak olyanok, akik csak úgy tudnak dolgozni, ha zenét hallgatnak közben, s vannak, akik az időt akarják agyonütni, illetve az egyedüllétet elűzni a zenehallgatással, amely legalább valamiféle együttlét illúzióját kelti. Mindemögött azt is észre vehetjük, hogy a zenét a kikapcsolódás puszta eszközeként felhasználók befogadói magatartását rendszerint a szétszórtság és a dekoncentráció jellemzi, amit csak néha-néha tör meg egy pillanatra valamiféle odafigyelés, egy-egy részlet felismerése.
Ha pedig a szórakozás, a kikapcsolódás kedvéért hallgatók száma folyton növekszik, az csak azt jelenti, hogy a pótszerek látszatkábulatára szükség van. Az acid-partik világán túl is, vagy annak ellenére, hogy ma már egyéb izgatószerekhez is viszonylag könnyű hozzájutni. Mert még azok is, akik mindent megtesznek azért, hogy a könnyűzenei massza ne öntse el őket, igazából képtelenek védekezni. A „zengő tombolás” kísértése elől szinte lehetetlen menekülni. Aki hatása alá kerül, idővel észre sem veszi, hogy fogyasztói vágyainak végképp foglya marad. Legfeljebb némi cinizmussal azt mondhatjuk: még mindig jobb, ha az amúgy is megnyomorított egyének fájdalmukat, kétségbeesésüket, őrjöngésüket a zene hatása alatt élik át, mintsem közvetlen módon ordítanák világgá. Mert szellemi emancipációra van szükség ahhoz, hogy bárki is tehetetlenségre kárhoztatott létezésével szembesülve magában feldolgozza azt, így őrizve meg szabadságát. A narkotikumként fogyasztott zene ugyanis „szegény ripaccsá” teszi az embert, „aki egy óra hosszat dúl-fúl, / és elnémul: egy félkegyelmű meséje, / zengő tombolás, / de semmi értelme nincs.” (W. Shakespeare)

Vissza a tetejére