Hihetetlen dolgokra vagyunk képesek

Beszélgetés Rolla Jánossal, a Liszt Ferenc Kamarazenekar művészeti vezetőjével

A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola kamarazenekara 1963. március 18-án adta első hangversenyét a Zeneakadémia nagytermében. A „rövidnadrágosok” művészeti vezetője Sándor Frigyes volt, akinek méltó utódaként húsz éve már Rolla János irányítja az együttes munkáját. A Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertmestere 1969-ben Kovács Dénes tanítványaként diplomázott. A magyar zenei kultúra hazai és külföldi megismertetésében szerzett elismerésként 1981-ben megkapta az érdemes művész kitüntetést, 1985-ben a Kossuth-díjat. A francia kormány 1991-ben neki ajándékozta a Becsületrend Lovagja címet. Világpolgár, de a leghíresebb koncerttermek mellett otthon van Szolnokon s a Zemplénben.
 
A Liszt Ferenc Kamarazenekar tagjai szinte a kezdetektől, több mint harmincöt éve együtt zenélnek - mondja Rolla János. - Nehéz megmondani, mi kovácsolt össze bennünket. Talán hajdani tanárnőnk, Zipernovszky Mária a Bartók Béla konzervatóriumban, vagy a lelkesedés. A hatvanas évek elején még összejártak a növendékek, kamarapartik alakultak, vonósnégyesek születtek. Mindenhova elmentünk, ahol zenélni lehetett. Ha kellett, felástuk a Kiscelli Romtemplom kertjét, hogy ott is adhassunk hangversenyt. Nyaranta Keszthelyre jártunk, ahol egy lelkes iskolaigazgatónak köszönhetően a szállásért és az ellátásért cserében szabadtéri koncerteket adtunk az üdülőknek, miközben mi is nyaraltunk. Játszottam népviseletbe öltözve, amikor kísértem a tánccsoportot. A Csepeli Munkásotthon művészegyütteseként így vendégszerepelhettem először Bécsben. Nagy dolognak számított akkoriban kijutni Nyugatra, s annyi narancsot enni, amennyit csak bír az ember...
 
Frici bácsi rövidnadrágos zenekara - emlegették Önöket kezdetekben. Sándor Frigyes irányítása alatt azonban rövid idő alatt kinőtte magát a főiskolai zenekar.
 
Személyes kapcsolatunk a Zeneművészeti Szakiskolában kezdődött, ő volt a „Konzi” igazgatója és a növendékzenekar irányítója. Keze alatt ismertük meg a zenekari játék alapjait. Lelkesedésből kamarazenekart alakítottunk és megkértük, hogy tanítson bennünket továbbra is. Mesterünk lett másfél évtizedre. A mi generációnk az ő hegedűiskoláján nevelkedett fel. Pedagógiai, művészi, előadói tapasztalatainak részeseivé váltunk. A régi, híres vonósiskola és a Weiner Leó nevével fémjelzett kamarazenélés tradícióit egyesítette. Korának előadóművészeivel, komponistáival mindig jó viszonyban volt. Bartók Divertimentójának budapesti bemutatója például a nevéhez fűződik. De nem csak saját kortársainak műveit vezényelte. Sok „kezdő” magyar komponista alkotásának ősbemutatóját dirigálta. Sándor Frigyes egyéniséghez legközelebb mégis Bach állt. A Fúga művészete és a Máté passió mérföldkövet jelentett számunkra is.
 
A tizenhét tagú zenekar alakulása óta szinte változatlan, ami nagyon ritka - szinte egyedülálló - egy művészeti formációban. Több mint harmincöt éve játszanak, utaznak együtt, összezárva hetekre. Tudják még egymást szeretni?
 
Úgy élünk együtt, mint a sokéves házasságban az emberek. Fél szavakból is kitalálják egymás gondolatait. Megtanultunk együtt élni úgy, hogy közben el is tudjunk szeparálódni egymástól. Keresztül-kasul utaztuk az egész világot. Az Északi és Déli sark kivételével nincs olyan földrész, ahol ne adtunk volna hangversenyt. Utazni, alkalmazkodni kell, ez egy ilyen szakma, és a cigányélet vele jár. Egy-egy erőpróba, hosszú és nehéz turné rákényszerít bennünket az alkalmazkodásra. A legbüszkébbek talán arra vagyunk, hogy mindegyikünk hozzáadhatja a produkcióhoz a saját egyéniségét, miközben azért elfogadja azt a vezérvonalat, amelyet koncertmesterként én képviselek. Tudni kell, hogy mi az, amit magából ad, és nem rontja el vele a többiekét.
 
Soha nem volt olyan konfliktus, amely az együttes felbomlásához vezethetett volna?
 
Nagyon sok múlik az emberi tényezőn. Szerencsés kiválasztódással születetett meg a Liszt Ferenc Kamarazenekar. Fiatalkorban, amikor a személyes ambíció még feszíti az ifjú művészt, nagyon nem mindegy: ki melyik pultnál és sorban ül. A rivalizáláson könnyen szétcsúsznak a dolgok. Az együttesnek kell kinevelnie a saját szólamvezetőit. Be kell bizonyítani - nekem is be kellett bizonyítanom - hogy az ember alkalmas a feladatra. És meg kell engedni azt is, hogy belássa, hol a helye.
 
Mitől jobb kamarazenekarban játszani, mint szimfonikus zenekarban, túl azon, hogy nem hadonászik az orra előtt valaki karmesterpálcával a kezében?</div>
 
A kamarazenekar előtt általában nem áll ott a karmester, aki megmondja: minek hogyan kell szólnia. Muszáj, hogy a zenész bele tudja adni az egyéniségét a produkcióba, különben a zene elveszti a varázsát, és a zenész közkatona lesz. Nem is állítjuk be a tempókat, dinamikákat mérnöki precizitással, és pont ezért tud a zenekar jól kísérni. Pillanatok alatt képesek vagyunk lereagálni a szólistát, átvenni és leutánozni a stílusát. A mai napig sem tudjuk, hogy hogyan fog sikerülni egy-egy koncert. Néha mi is meglepődünk, hogy milyen hihetetlen dolgokra vagyunk képesek. A Rádiózenekar tagja voltam nyolc évig, és tanúsíthatom, hogy akkoriban a magyar szimfonikus zenekarokban rossz átlagzenélés folyt. A zenei részletek kidolgozására nem volt se idő, se igény. A legkiemelkedőbb, legelismertebb karmesterről, Ferencsik Jánosról például köztudott volt, hogy utált próbálni. Bennem és a zenekar tagjaiban azonban megvolt a lelkesedés, hajtott előre. Sosem felejtem el, amikor először hallottuk az I Musici di Roma világhírű kamarazenekart játszani. Teljesen elképedtünk, hogy úgy is lehet muzsikálni, ahogy ők. Kíváncsiak voltunk: hogy is, milyen technikai megoldásokkal dolgoznak. Hallgattuk a lemezeiket és lassan-lassan kivajúdtuk a saját stílusunkat.
 
Mikor kovácsolódott igazán össze az együttes?
 
Nem tudom pontos dátumhoz kötni. A Zeneakadémia elvégzése után mindnyájan valamelyik nagy szimfonikus zenekar tagjai lettünk, a Magyar Állami Hangversenyzenekarban, az Operaházban és a Rádiózenekarban. Közben egyre több külföldi meghívást kaptunk, amely lassan összeegyeztethetetlenné vált a főállásunkkal. Válaszút elé állított bennünket a szituáció, konkrétan az: vagy részt veszünk a Rádiózenekar bejátszó próbáin - aminek egyetlen célja, hogy a nyári szünet után a zenészek bemelegítsék ujjaikat -, vagy részt veszünk a Böröcz-féle hajón.
 
Böröcz, a magyar származású francia impresszárió hívta az együttest először a hajó fedélzetére. Mitől volt olyan nagyszerű a nyaranta rendszeresen megszervezett kirándulás, hogy cserében ott hagyták a biztos egzisztenciát nyújtó állásukat?
 
A Renaissance több volt, mint egy luxushajó. A közönség elsősorban azt élvezte, hogy együtt nyaralhatott a világhírű muzsikusokkal, szem- és fültanúja lehetett a próbáknak, meghallgatta a hangversenyeket, sőt azokat a rögtönzött dzsessz és kamarazenei produkciókat, amelyeket éjszakánként a szólisták adtak. A Renaissance a Földközi-tenger legszebb városaiban kötött ki. A lenyűgöző helyszínek felejthetetlenek voltak, mint azok a szituációk is, amelyek az összezártságból adódtak. Hallgatni, hogy Rosztropovics hogyan gyakorol és szidja közben a csellóját... Nemcsak művészileg, szakmailag profitáltunk a turnén. A hajón művészbarátságok születtek, hiszen ott ismerhettük meg Maurice Andrét, Henryk Szerynget. A neves szólisták egyre inkább ragaszkodtak hozzánk, a kísérőzenekarhoz. Velük vendégszerepelhettünk. A közös lemezek, mind-mind nagy húzóerő volt - inspirált emberileg, szakmailag egyaránt. Önbizalmat adott, hogy olyan emberektől - Vásáry Tamástól, Frankl Pétertől, Végh Sándortól - kaptunk bíztatást, akik nem tudták, milyen a helyzetünk. Ez erőt adott.
 
Rögös út vezetett az önálló és hivatalosan is elismert Liszt Ferenc Kamarazenekar megteremtéséig. Ennyire előzmény nélküli, rendhagyó lett volna a megalakulásuk?
 
Voltak korában is karmester nélküli kamarazenekarok, például a Tátrai-féle együttes, de nem sikerült folyamatosan dolgozniuk, általában alkalmakra álltak össze. A hetvenes évek elején az önálló, nem hivatalos zenekar szokatlan és gyanús volt. Komoly küzdelmeket folytattunk a minisztériummal. Miután kiléptünk a nagy szimfonikus zenekarok kötelékeiből, nem is bíztattak semmi jóval. Először Lehel György, a Rádiózenekar vezetője járt nekünk ki a minisztériumban egy kis ösztöndíjat. Ő látta talán be legelőször. hogy a zenekar többet érdemel. A hivatalos állami támogatást végül 1976-ban kapta meg az együttes. Lakatos Éva, az Országos Filharmónia egykori igazgatója - aki koncertrendezőként fantáziát látott bennünk - szerződtetett bennünket. Nem a személyes varázsunk győzte meg, pusztán a tények, hogy ha játszunk, a koncerttermek megtelnek. A Filharmóniánál intézte a járulékok fizetését, az adminisztrációt. Évente 30-35 koncertet kellett adnunk a minimális bérért, viszont a kötelező szolgálaton túl bárhol dolgozhattunk. A külföldi vendégszerepléseinket az Interkoncerten keresztül bonyolítottuk. Sokat számított - gyakorlatilag a létünket jelentette - hogy a Hungaroton, azaz Bors Jenő szerződést kötött velünk. Attól kezdve átlagosan hat-nyolc lemezt adtunk ki évente. Húszéves fennállásunk alkalmából megkaptuk az egymillió lemez értékesítését tanúsító emlékplakettet is, amely komolyzenében, és tízmillió lakosú országban nagyon nagy eredmény. Lassan a minisztérium is megbarátkozott azzal a formációval, amelyet mi képviseltünk. Akkoriban még azon is problémáztak, hogy mi kerüljön a személyi igazolványunkba munkahelyként. Sokunk, jómagam is, ezért tanári állást vállalt. Az úgynevezett szabadúszó művészstátusz nem létezett, hanem egyenértékű volt a közveszélyes munkakerülőével.
 
Amíg külföldön egyre elismertebbek lettek, itthon annál inkább több nehézségük adódott. A kulturális tárcával a rendszerváltás után sem volt éppen felhőtlen a viszonyuk.
 
A nyolcvanas évek végén az együttes levált a Filharmóniáról. Az Óbudai Társaskör igazgatónője, Merényi Judit befogadta az együttest, és 1991-ben megalakult a Liszt Ferenc Kamarazenekar alapítványa és egyesülete. Vállaltuk, hogy magunk rendezzük meg koncertjeinket Magyarországon. És mivel a hangversenyszervezés költséges mulatság, szponzorok mellett továbbra is szükségünk volt az állam támogatására. Az Óbudai Társaskörön - a munkáltatónkon - keresztül 1992-ben még megkaptuk a hazai fellépéseket fedező nyolcmillió forint állami támogatást, azonban 1993-ban már csak 1 millió forintot kaptunk volna. Egyszeriben kétségessé vált - megfelelő pénzügyi garanciák nélkül - a magyarországi létünk.
 
Amíg az állam nem tartja fontosnak a zenekar megfelelő anyagi megbecsülését, inkább külföldön koncertezünk - nyilatkozta akkoriban. A kilencvenes évek egyik legnagyobb kultúrbotránya kerekedett az ügyből.
 
Természetesen szerettük volna - és folytattuk is - az itthoni koncertezést. Csak éppen nagyon nehezen emésztettük meg azt a tényt, hogy harminc év után a minisztérium még mindig nem ismeri el a munkánkat. Lett volna számtalan alkalmunk véglegesen külföldre menni, de maradtunk, mert úgy éreztük: mi is a magyar társadalom tagjai vagyunk. Ám ha a kormányzat nem érzi kötelességének a támogatást, akkor mi miért érezzük kötelességünknek a magyar zenei élet segítését, miért koncertezzünk itthon, folytassunk missziót? Szolnok városa azonban - gesztusként - felajánlotta az együttműködést. A város 1993 decemberétől a zenekar hivatalos fenntartója. „Legyen Szolnok a zene fővárosa!” - szólt a mottó. Várhegyi Attila és Vass Lajos felismerték, hogy a zene segít kitörni az elszigeteltségből. A Szolnoki Zenei Napok vendége volt az elmúlt években Murray Perahia, Isaac Stern, Maurice André, Pauk György, Kocsis Zoltán, Perényi Miklós. Fischer Annie utolsó zenekari koncertjét velünk adta Szolnokon.
 
A kilencvenes évek mozgalmasan teltek, állandó nyári elfoglaltságnak itt van immár a nyolcadik alkalommal a Zempléni Művészeti Napok, amely hazánk egyik legkiemelkedőbb fesztiválja.
 
Pár évvel ezelőtt az országban sorra kezdtek fesztiválokat rendezni, és ezáltal a vidéki zenei élet is nagyobb figyelmet kaphatott. Egészen véletlenül fedeztem fel magunknak Zemplént. Sárospatakon látogattam meg egyik kollégámat, aki felhívta a figyelmemet: az országnak ebben a csücskében még soha nem játszottunk. Rádöbbentem, hogy egyedülálló adottságokkal rendelkezik a terület. Ritkán játszhatunk olyan kitűnő akusztikájú szabadtéri helyszínen, mint a Rákóczi-vár udvara. Sárospatak és környéke is gazdag kulturális kincsekben. A Zempléni Művészeti Napok révén kulturális szempontból a régió az ország szerves részévé vált. A Nemzeti Kulturális Alap is felismerte a fesztivál értékeit, az Antenna Hungária Rt-vel pedig többéves megállapodás született, amelynek köszönhetően előre tervezhetünk, akár több évre is. A fesztivál jó apropó volt arra is, hogy Szlovákiával felvegyük a politikamentes kapcsolatot. Továbbra is keressük az együttműködés lehetőségét a környező országok művészeivel. Minden műfaj, a hangversenyek mellett a képzőművészet, a tánc, a próza is teret kap, hiszen nemcsak a vájtfülű kiválasztottaknak szól üzenetünk, hanem mindenkinek, akit a művészet érdekel. Zemplén annyira fontos helyet tölt be az életünkben, hogy miatta még külföldi meghívást is visszautasítunk, csakhogy a saját fesztiválunkat megrendezhessük. Mert úgy érzem, hogy egy kicsit a mi emlékművünk is.

Vissza a tetejére