A zene és a színház

Színház, zene nélkül? - kérdezte Chan Chu.
- Hal, víz nélkül. Víz, hal nélkül.
Zene, színház nélkül? - kérdezte később.
- A zene a hal, és a zene a víz.
A színház a zene kísérőszínháza.

(Chan Chu könyveiből)

Mesélik, hogy egyszer a császár különös versenyt rendeztetett. Abban az időben volt ez, amikor a színházakat csak megtűrték a Birodalomban. A császár (titkos rajongója mindennek, amit maga tiltott be - egyesek szerint éppen ez volt a betiltások oka: egyedül ő akarta élvezni) úgy döntött, hogy a színház nem való a szélesebb néptömegeknek. Az erkölcsök romlását próbálta így megakadályozni - legalábbis ez volt a hivatalos indoklás. A betiltás után a társulatokat mégsem eresztették szélnek, különböző kolostorokban helyezték el a színészeket, akiknek rendelkezésre kellett állniuk bármikor, ha jöttek értük, hogy a császár udvarában bemutassák művészetüket. Érdekes, hogy a színház csöppet sem vesztett a hosszú betiltatás alatt a népszerűségéből - többen jelentkeztek színésznek, mint valaha, elterjedt ugyanis, hogy ez egy biztos állás. A népek mindig átlátnak uralkodóikon. Pedig ez a betiltás a császár halála után is érvényben volt: vagy hatszáz évig. Igaz, a végére már csak formális maradt, egy-egy tyúkperben került elő, mint végső érv: valaki ráfogta a szomszédjára, hogy az színész, vagy pedig feljelentette azért, mert állítólag jegyet vett a színházba, és azért kell megbüntetni. Azt is mondják, hogy soha ennyire nem virágzott a színház a sokezer éves Birodalomban. De ezt csak úgy mondják, nincs rá semmilyen valódi bizonyíték. A színészek kolostorokban éltek, az egyszerű emberek azt hihették róluk, hogy ugyanolyan szerzetesek, mint a többi, és a császári palotában rendezett titkos ünnepélyeket a legnagyobb óvintézkedések mellett tartották meg: még a császári hivatalnokok jelentős része sem tudhatott róluk. Ezt nem volt könnyű megvalósítani, de egy külön erre a célra kiépített titkosrendőrség segítségével végül is olyan jól sikerült, hogy a hivatalnokok, még a legjobban értesültek is, azt hitték, a császár elutazott, és éppen akkor hitték ezt, amikor a császári palota kertjeiben és termeiben hatalmas zajjal tombolt a színes forgatag.

Mesélik, mint mondtam, hogy a császár egyszer különös versenyt rendeztetett. Ugyanazt a darabot kellett előadni a színészeknek, háromféleképpen. Egyrészt teljesen némán, egyetlen hang nélkül, másrészt pusztán a kísérőzenével, és harmadrészt pusztán a szöveget recitálva. Egyrészt úgy kellett játszaniuk, hogy látszódjanak a zenészek, másrészt úgy, hogy elrejtőznek a színfalak mögé. A császár ugyanis arra volt kíváncsi... De ne vágjunk a dolgok elébe, mert akármilyen könnyűnek tetszik elmondva a feladat, annál nehezebb volt arra alkalmas színészeket találni. A színészeknek ugyanis - bár többnyire igen képzettek voltak - ehhez komoly gyakorlásra lett volna szükségük, hiszen nagyon nehéz így különválasztani az elemeket egy színjátékban, erre azonban nem volt idő, mert a császár - mint legtöbbször - most is rögtönzött, és nagyon gyorsan látni akarta hirtelen ötletének azonnali megvalósulását, azt szerette a legjobban, ha kitalálják a gondolatait, és kimondják helyette. Ez így történt most is, mert először a császár egyik ágyasa, akit egy évben több mint háromszor magához engedett (!), mondta ki azt, ami a császár szívében csak mint homályos vágy fogalmazódott meg.

De a császár nem elégedett meg ezzel sem: mert büntetni és jutalmazni is akart. A legjobbakat gazdagon meg akarta jutalmazni, a legrosszabbakat pedig száműzni akarta, örökre. Eljött az este, lampionokkal díszítették a függőkerteket, a vadaspark állatait - voltak köztük igazi tigrisek is - befogták és ketrecekbe zárták, a mesterséges tavakat feltöltötték vízzel, kecses fahidakat emeltek a hűvösen csillámló patakok fölé, a császár pedig, mint ilyenkor mindig, úgy tett, mintha kivonulna a városból, legmagasabb hivatalnokai kíséretében, meglátogatni az egyik legtávolabbi és legszegényebb tartományát: ám a valóságban ott maradt a palotában, néhány bizalmasával (csak a hivatalnokok mentek el, fontosságuk mérhetetlen tudatában), és készült az esti ünnepélyre.

A színészek - volt, aki halálra szántan, volt, aki magabiztosan - a császári palota kijelölt termeiben próbáltak még, készítették az arcukat, rendezgették ruhájuk redőit, de már meg is szólaltak a harsonák... és most ugorjunk egyet, mert magukról az előadásokról nincs sok mondanivalónk: a színészek megtették, ami tőlük telt, még sokkal többet is tettek annál, felülmúlták önmagukat. Volt, aki közben úgy érezte, hogy mint a vak tapogatózik, volt, aki úgy érezte, hogy mint a süket tátog, volt aki úgy érezte, soha ilyen rossz nem volt életében, volt aki azt gondolta, hogy még soha ilyen zseniális nem volt: a császár arcáról azonban nem lehetett leolvasni semmit. Sokáig hallgatott. Kicsit túl sokáig is. Senki nem mert megszólalni, a fáklyák sercegése hallatszott csupán: a zenészek már elcsomagolták hangszereiket, a színészek a színfalak mögül füleltek, de nem hallottak semmit, a titkosrendőrök is kezdtek elbóbiskolni, mikor végül a császár Chan Chu-hoz fordult, aki - elfelejtettük mondani -, ott ült a császár oldalán, mert a császár küldetett érte, de most ő is hallgatott. A császár tehát Chan Chu-hoz fordult, és azt kérdezte tőle:

- Nos, mi a véleményed?

Chan Chu mosolygott.

- Tudja császárom, hogy engem mérhetetlenül nem érdekel és fölöttébb untat a színház.

- Tudom - felelte a császár - éppen ezért hivattalak. Azt gondolom, éppen ezért értesz hozzá. Azt gondolom, éppen ez tesz téged alkalmassá arra, hogy eldöntsd a kérdést.

- Milyen kérdést?

- Hogy mit tesz hozzá a zene?

- Semmit. A zene nem tesz semmihez hozzá semmit. A zene vagy benne van abban a valamiben, és akkor is hallom, ha nem hangzik fel, vagy nincs benne abban a valamiben, és akkor hiába szólal meg, akármekkora hangerővel, nem hallom meg. És ha megkérdeznek egy igazán jelentős előadás után, hogy volt-e benne zene, vagy nem volt benne zene, nem fogsz tudni biztosan válaszolni. A jó előadás után azt fogod hinni, hogy végig szólt a zene - még akkor is, ha meg sem szólalt. A nem-jó előadás után (és sok olyan előadás van, amely látszatra jó, mégsem színház) meglehet, csak a zenére emlékezel majd, mert már ismerted korábban is, vagy amikor megszólalt, akkor a szomszédod tüsszentett egyet. Ó, nem a zene tesz a színházhoz hozzá, hanem a színház a zenéhez. A színház segíthet abban, hogy a zenét, mely a létezés egyik, ha nem egyetlen olyan kifejeződése, mely önmagával képes önmagát utánozni, önmaga tükörképeként képes a létezést teljes terjedelmében visszatükrözni, tükröt mutat a tükörben, meghalljuk. Nincs külön nyelvhelyesség, zene van. Nincs külön drámai igazság, zene van. Nincs sem nagy, sem rejtett mondanivaló, zene van. Ezt meghallani azonban csak akkor fogod, ha a zene belőled magadból szól: nem külső tudásként használod, mert ha így van, akkor a zene is csak nyelv, logika, időbe vetett szándék, meghiúsult vagy megvalósult célkitűzés - de nem: zene. Hagyd el teljesen a zenét, hagyd, hogy pusztán csak a szavak és gesztusok, a szavak és arckifejezések, a szavak és cselekedetek álljanak rendelkezésedre leképezni mintegy a kozmoszt, és vedd észre, hogy egy idő után elszaporodnak a halk suttogások, elnyúlnak, jelentőssé válnak a csöndek, a hangos fölcsattanások értéke megváltozik: valami történik a hangokkal, melyeket szavaknak nevezünk, a hangokkal, melyeket mondatoknak nevezünk, a hangokkal, melyeket bekezdéseknek vagy monológoknak nevezünk, a hangokkal, melyeket dialógusnak nevezünk. De az arcokkal is történik valami, mert mintegy fülelni kezdenek kifelé: valamilyen negatív térben léteznek, hiányt fejeznek ki, mozgalmas maszkokká válnak. A hangok és arckifejezések kezdenek önálló életet élni, mintha, megriadva attól, hogy nincs saját árnyékuk, ugrabugrálni kezdenének, vagy fütyörészni, mint kisfiú a sötétben. Ha viszont megszólal a zene, ha zenekísérettel hallod ugyanezt, a beszédhangzás észrevétlenül egyenletesen fölerősödik, és mintegy semleges erővel, izomból próbál a zene fölé emelkedni. A színész önkéntelenül versenyre kel a zenével: meghallja örök és egyetlen riválisát: mert csak a zene, csak a zene képes érzelmeket úgy közvetíteni, hogy közben nem vonja el a figyelmet semmi másról, csak a zene képes tagolni az időt, mely nélkül semmit sem tudunk felfogni, a legokosabb tantételeket sem. Ha tehát nincs zene akkor a szavak fognak zenélni. Ha pedig van zene, a szavaknak vagy sikerül beilleszkedniük a zene világába, vagy pedig értelmetlenül fityegnek majd rajta, és nagyon aránytalanul, a zenén, mint egy leszakadni készülő gomb egy súlyos télikabáton.

Ebből a szempontból nincs olyan nagy különbség aközött, ha látom azt, aki a zenét létrehozza, ott látom ülni vagy állni a színpadon a zenészt, esetleg maga a színész a zenész, vagy pedig ha a zene mintegy a semmiből, a színfalak mögül érkezik. Ha látom a zenészt, és folyton ellenőrizni tudom mintegy a hangzás forrását, a hangszerek mineműségét, akkor, ha az előadás leköt valamiért, ha a színész leköt valamiért, egy idő után vagy elfeledkezem a zenészekről, vagy pedig őket is színészeknek fogom nézni: figyelmem mindenesetre öntudatlanul megoszlik majd, és a zene, mely érzelmeket fest, vagy a feszültséget fokozza, vagy egyszerűen csak helyzetet ábrázol, mondhatni zsánerképet: a szerelem, a rettegés, a meggyőzés vagy hazudozás zsánerképeit pusztán azért lesz jó, mert az előadás maga jó. Itt látszólag megfordul a képlet, pedig csak annyi történt, hogy a rendező, vagy a színészek meghallották a zenét, és emiatt ugyanazt a zenét hallja a néző is. Az előadás pedig azért jó, mert a zene minden pillanatát áthatja. Ha viszont nem látom a zenészeket és mintegy a kozmoszból érkezik váratlanul a hang, és a színészek úgy tesznek, mintha ez a hang nem létezne, hanem csak arra használják, hogy fölerősítsenek, fölnagyítsanak bizonyos mozzanatokat a segítségével, akkor is attól függ a hatás, hogy milyen maga az előadás: leköti-e a figyelmemet különben, mindeme titokzatos és hatásos hatásoktól függetlenül. Hiába jön a zene az ismeretlenből, és hiába látom ott magam előtt a zenészt, hogy figyelmeztessen a hang forrására: a közvetlenség, mely a színház egyik varázsát jelenti, és az időbe vetettség, mely a másik titka a színházi hatásnak, hogy minden pillanatában és gesztusában ezt a két dolgot képes legyen megjeleníteni, csak a zene által lesz teljessé és valóságossá. Egyetlen dolgot nem tud a zene: és ez pedig a test áthatolhatatlansága, mely a térélmény szubjektív önazonossága: át akarom élni a színész sorsát, a testével is azonosulok, a nyakizmaim megmerevednek, öntudatlanul mozgatom az ujjaimat, a lábam remeg, a gyomromban furcsa remegések kavarognak. Ám hiába nem tudja ezt a zene: a zene nélkül mindez csupán a zene árnyéka, előképe, mint egy szélfútta száraz levél a szélben: nem biztos, hogy ősz van, a levél lehullhatott a fáról bármikor, de a szél, mely a hajnali folyó páráival terhesen görgeti maga előtt a leveleket...

Itt Chan Chu váratlanul elhallgatott, mintegy jelezve, hogy nincs több mondanivalója.

- Ahhoz képest, hogy mennyire nem szereted és nem ismered a színházat, egészen sokat tudsz róla - mondta ekkor fanyar mosollyal a császár.

- Ez csak véletlen - mondta Chan Chu -, véletlenül színész volt az apám, és színésznő volt az anyám, véletlenül színházban töltöttem egész gyerekkoromat, véletlenül megtanultam játszani néhány hangszeren, de mindez csupán véletlen, semmi más.

A színészek közben elaludtak, kit, ahol ért, a színfalak mögött, a tóparton, egy udvarhölgy selyemlepedőjén, és lassan pirkadni kezdett a hajnal, a Birodalom távoli székvárosába pedig megérkezett az álcsászár és népes kísérete, hogy a legtávolabbi alattvalóknak is - akik már kezdtek kételkedni ebben - megmutassák a létezésükkel: van Birodalom.

És nem büntettek és nem jutalmaztak meg aznap senkit a császár kifürkészhetetlen szándékai szerint a császári palotában.

Színház, zene nélkül? - kérdezte Chan Chu.

- Hal, víz nélkül. Víz, hal nélkül.
Zene, színház nélkül? - kérdezte később.
- A zene a hal, és a zene a víz.
A színház a zene kísérőszínháza.
(CHAN CHU KÖNYVEIBŐL)
 
Mesélik, hogy egyszer a császár különös versenyt rendeztetett. Abban az időben volt ez, amikor a színházakat csak megtűrték a Birodalomban. A császár (titkos rajongója mindennek, amit maga tiltott be - egyesek szerint éppen ez volt a betiltások oka: egyedül ő akarta élvezni) úgy döntött, hogy a színház nem való a szélesebb néptömegeknek. Az erkölcsök romlását próbálta így megakadályozni - legalábbis ez volt a hivatalos indoklás. A betiltás után a társulatokat mégsem eresztették szélnek, különböző kolostorokban helyezték el a színészeket, akiknek rendelkezésre kellett állniuk bármikor, ha jöttek értük, hogy a császár udvarában bemutassák művészetüket. Érdekes, hogy a színház csöppet sem vesztett a hosszú betiltatás alatt a népszerűségéből - többen jelentkeztek színésznek, mint valaha, elterjedt ugyanis, hogy ez egy biztos állás. A népek mindig átlátnak uralkodóikon. Pedig ez a betiltás a császár halála után is érvényben volt: vagy hatszáz évig. Igaz, a végére már csak formális maradt, egy-egy tyúkperben került elő, mint végső érv: valaki ráfogta a szomszédjára, hogy az színész, vagy pedig feljelentette azért, mert állítólag jegyet vett a színházba, és azért kell megbüntetni. Azt is mondják, hogy soha ennyire nem virágzott a színház a sokezer éves Birodalomban. De ezt csak úgy mondják, nincs rá semmilyen valódi bizonyíték. A színészek kolostorokban éltek, az egyszerű emberek azt hihették róluk, hogy ugyanolyan szerzetesek, mint a többi, és a császári palotában rendezett titkos ünnepélyeket a legnagyobb óvintézkedések mellett tartották meg: még a császári hivatalnokok jelentős része sem tudhatott róluk. Ezt nem volt könnyű megvalósítani, de egy külön erre a célra kiépített titkosrendőrség segítségével végül is olyan jól sikerült, hogy a hivatalnokok, még a legjobban értesültek is, azt hitték, a császár elutazott, és éppen akkor hitték ezt, amikor a császári palota kertjeiben és termeiben hatalmas zajjal tombolt a színes forgatag.
 
Mesélik, mint mondtam, hogy a császár egyszer különös versenyt rendeztetett. Ugyanazt a darabot kellett előadni a színészeknek, háromféleképpen. Egyrészt teljesen némán, egyetlen hang nélkül, másrészt pusztán a kísérőzenével, és harmadrészt pusztán a szöveget recitálva. Egyrészt úgy kellett játszaniuk, hogy látszódjanak a zenészek, másrészt úgy, hogy elrejtőznek a színfalak mögé. A császár ugyanis arra volt kíváncsi... De ne vágjunk a dolgok elébe, mert akármilyen könnyűnek tetszik elmondva a feladat, annál nehezebb volt arra alkalmas színészeket találni. A színészeknek ugyanis - bár többnyire igen képzettek voltak - ehhez komoly gyakorlásra lett volna szükségük, hiszen nagyon nehéz így különválasztani az elemeket egy színjátékban, erre azonban nem volt idő, mert a császár - mint legtöbbször - most is rögtönzött, és nagyon gyorsan látni akarta hirtelen ötletének azonnali megvalósulását, azt szerette a legjobban, ha kitalálják a gondolatait, és kimondják helyette. Ez így történt most is, mert először a császár egyik ágyasa, akit egy évben több mint háromszor magához engedett (!), mondta ki azt, ami a császár szívében csak mint homályos vágy fogalmazódott meg.
 
De a császár nem elégedett meg ezzel sem: mert büntetni és jutalmazni is akart. A legjobbakat gazdagon meg akarta jutalmazni, a legrosszabbakat pedig száműzni akarta, örökre. Eljött az este, lampionokkal díszítették a függőkerteket, a vadaspark állatait - voltak köztük igazi tigrisek is - befogták és ketrecekbe zárták, a mesterséges tavakat feltöltötték vízzel, kecses fahidakat emeltek a hűvösen csillámló patakok fölé, a császár pedig, mint ilyenkor mindig, úgy tett, mintha kivonulna a városból, legmagasabb hivatalnokai kíséretében, meglátogatni az egyik legtávolabbi és legszegényebb tartományát: ám a valóságban ott maradt a palotában, néhány bizalmasával (csak a hivatalnokok mentek el, fontosságuk mérhetetlen tudatában), és készült az esti ünnepélyre.
 
A színészek - volt, aki halálra szántan, volt, aki magabiztosan - a császári palota kijelölt termeiben próbáltak még, készítették az arcukat, rendezgették ruhájuk redőit, de már meg is szólaltak a harsonák... és most ugorjunk egyet, mert magukról az előadásokról nincs sok mondanivalónk: a színészek megtették, ami tőlük telt, még sokkal többet is tettek annál, felülmúlták önmagukat. Volt, aki közben úgy érezte, hogy mint a vak tapogatózik, volt, aki úgy érezte, hogy mint a süket tátog, volt aki úgy érezte, soha ilyen rossz nem volt életében, volt aki azt gondolta, hogy még soha ilyen zseniális nem volt: a császár arcáról azonban nem lehetett leolvasni semmit. Sokáig hallgatott. Kicsit túl sokáig is. Senki nem mert megszólalni, a fáklyák sercegése hallatszott csupán: a zenészek már elcsomagolták hangszereiket, a színészek a színfalak mögül füleltek, de nem hallottak semmit, a titkosrendőrök is kezdtek elbóbiskolni, mikor végül a császár Chan Chu-hoz fordult, aki - elfelejtettük mondani -, ott ült a császár oldalán, mert a császár küldetett érte, de most ő is hallgatott. A császár tehát Chan Chu-hoz fordult, és azt kérdezte tőle:
 
- Nos, mi a véleményed?
 
Chan Chu mosolygott.
- Tudja császárom, hogy engem mérhetetlenül nem érdekel és fölöttébb untat a színház.
 
- Tudom - felelte a császár - éppen ezért hivattalak. Azt gondolom, éppen ezért értesz hozzá. Azt gondolom, éppen ez tesz téged alkalmassá arra, hogy eldöntsd a kérdést.
 
- Milyen kérdést?
 
- Hogy mit tesz hozzá a zene?
 
- Semmit. A zene nem tesz semmihez hozzá semmit. A zene vagy benne van abban a valamiben, és akkor is hallom, ha nem hangzik fel, vagy nincs benne abban a valamiben, és akkor hiába szólal meg, akármekkora hangerővel, nem hallom meg. És ha megkérdeznek egy igazán jelentős előadás után, hogy volt-e benne zene, vagy nem volt benne zene, nem fogsz tudni biztosan válaszolni. A jó előadás után azt fogod hinni, hogy végig szólt a zene - még akkor is, ha meg sem szólalt. A nem-jó előadás után (és sok olyan előadás van, amely látszatra jó, mégsem színház) meglehet, csak a zenére emlékezel majd, mert már ismerted korábban is, vagy amikor megszólalt, akkor a szomszédod tüsszentett egyet. Ó, nem a zene tesz a színházhoz hozzá, hanem a színház a zenéhez. A színház segíthet abban, hogy a zenét, mely a létezés egyik, ha nem egyetlen olyan kifejeződése, mely önmagával képes önmagát utánozni, önmaga tükörképeként képes a létezést teljes terjedelmében visszatükrözni, tükröt mutat a tükörben, meghalljuk. Nincs külön nyelvhelyesség, zene van. Nincs külön drámai igazság, zene van. Nincs sem nagy, sem rejtett mondanivaló, zene van. Ezt meghallani azonban csak akkor fogod, ha a zene belőled magadból szól: nem külső tudásként használod, mert ha így van, akkor a zene is csak nyelv, logika, időbe vetett szándék, meghiúsult vagy megvalósult célkitűzés - de nem: zene. Hagyd el teljesen a zenét, hagyd, hogy pusztán csak a szavak és gesztusok, a szavak és arckifejezések, a szavak és cselekedetek álljanak rendelkezésedre leképezni mintegy a kozmoszt, és vedd észre, hogy egy idő után elszaporodnak a halk suttogások, elnyúlnak, jelentőssé válnak a csöndek, a hangos fölcsattanások értéke megváltozik: valami történik a hangokkal, melyeket szavaknak nevezünk, a hangokkal, melyeket mondatoknak nevezünk, a hangokkal, melyeket bekezdéseknek vagy monológoknak nevezünk, a hangokkal, melyeket dialógusnak nevezünk. De az arcokkal is történik valami, mert mintegy fülelni kezdenek kifelé: valamilyen negatív térben léteznek, hiányt fejeznek ki, mozgalmas maszkokká válnak. A hangok és arckifejezések kezdenek önálló életet élni, mintha, megriadva attól, hogy nincs saját árnyékuk, ugrabugrálni kezdenének, vagy fütyörészni, mint kisfiú a sötétben. Ha viszont megszólal a zene, ha zenekísérettel hallod ugyanezt, a beszédhangzás észrevétlenül egyenletesen fölerősödik, és mintegy semleges erővel, izomból próbál a zene fölé emelkedni. A színész önkéntelenül versenyre kel a zenével: meghallja örök és egyetlen riválisát: mert csak a zene, csak a zene képes érzelmeket úgy közvetíteni, hogy közben nem vonja el a figyelmet semmi másról, csak a zene képes tagolni az időt, mely nélkül semmit sem tudunk felfogni, a legokosabb tantételeket sem. Ha tehát nincs zene akkor a szavak fognak zenélni. Ha pedig van zene, a szavaknak vagy sikerül beilleszkedniük a zene világába, vagy pedig értelmetlenül fityegnek majd rajta, és nagyon aránytalanul, a zenén, mint egy leszakadni készülő gomb egy súlyos télikabáton.
 
Ebből a szempontból nincs olyan nagy különbség aközött, ha látom azt, aki a zenét létrehozza, ott látom ülni vagy állni a színpadon a zenészt, esetleg maga a színész a zenész, vagy pedig ha a zene mintegy a semmiből, a színfalak mögül érkezik. Ha látom a zenészt, és folyton ellenőrizni tudom mintegy a hangzás forrását, a hangszerek mineműségét, akkor, ha az előadás leköt valamiért, ha a színész leköt valamiért, egy idő után vagy elfeledkezem a zenészekről, vagy pedig őket is színészeknek fogom nézni: figyelmem mindenesetre öntudatlanul megoszlik majd, és a zene, mely érzelmeket fest, vagy a feszültséget fokozza, vagy egyszerűen csak helyzetet ábrázol, mondhatni zsánerképet: a szerelem, a rettegés, a meggyőzés vagy hazudozás zsánerképeit pusztán azért lesz jó, mert az előadás maga jó. Itt látszólag megfordul a képlet, pedig csak annyi történt, hogy a rendező, vagy a színészek meghallották a zenét, és emiatt ugyanazt a zenét hallja a néző is. Az előadás pedig azért jó, mert a zene minden pillanatát áthatja. Ha viszont nem látom a zenészeket és mintegy a kozmoszból érkezik váratlanul a hang, és a színészek úgy tesznek, mintha ez a hang nem létezne, hanem csak arra használják, hogy fölerősítsenek, fölnagyítsanak bizonyos mozzanatokat a segítségével, akkor is attól függ a hatás, hogy milyen maga az előadás: leköti-e a figyelmemet különben, mindeme titokzatos és hatásos hatásoktól függetlenül. Hiába jön a zene az ismeretlenből, és hiába látom ott magam előtt a zenészt, hogy figyelmeztessen a hang forrására: a közvetlenség, mely a színház egyik varázsát jelenti, és az időbe vetettség, mely a másik titka a színházi hatásnak, hogy minden pillanatában és gesztusában ezt a két dolgot képes legyen megjeleníteni, csak a zene által lesz teljessé és valóságossá. Egyetlen dolgot nem tud a zene: és ez pedig a test áthatolhatatlansága, mely a térélmény szubjektív önazonossága: át akarom élni a színész sorsát, a testével is azonosulok, a nyakizmaim megmerevednek, öntudatlanul mozgatom az ujjaimat, a lábam remeg, a gyomromban furcsa remegések kavarognak. Ám hiába nem tudja ezt a zene: a zene nélkül mindez csupán a zene árnyéka, előképe, mint egy szélfútta száraz levél a szélben: nem biztos, hogy ősz van, a levél lehullhatott a fáról bármikor, de a szél, mely a hajnali folyó páráival terhesen görgeti maga előtt a leveleket...
 
Itt Chan Chu váratlanul elhallgatott, mintegy jelezve, hogy nincs több mondanivalója.
 
- Ahhoz képest, hogy mennyire nem szereted és nem ismered a színházat, egészen sokat tudsz róla - mondta ekkor fanyar mosollyal a császár.
 
- Ez csak véletlen - mondta Chan Chu -, véletlenül színész volt az apám, és színésznő volt az anyám, véletlenül színházban töltöttem egész gyerekkoromat, véletlenül megtanultam játszani néhány hangszeren, de mindez csupán véletlen, semmi más.
 
A színészek közben elaludtak, kit, ahol ért, a színfalak mögött, a tóparton, egy udvarhölgy selyemlepedőjén, és lassan pirkadni kezdett a hajnal, a Birodalom távoli székvárosába pedig megérkezett az álcsászár és népes kísérete, hogy a legtávolabbi alattvalóknak is - akik már kezdtek kételkedni ebben - megmutassák a létezésükkel: van Birodalom.
 
És nem büntettek és nem jutalmaztak meg aznap senkit a császár kifürkészhetetlen szándékai szerint a császári palotában.

Vissza a tetejére