Tegnap, Állóhullámok vagyunk, Nem
Tegnap
Banális beszélgetésben
süllyedünk el, aztán a
hallgatásunk fölemel.
Kezünk elidőz a terítő
gyűrődésein, mielőtt
a pohárra kulcsolódik,
melybe egy mágus
sötét italt kevert.
Sétánknak iránya nincs, de
célja van: csúcsokon járunk,
hegygerinceken, vigyáznak
ránk a szakadékok, és a ritka
levegő szárnyakat ad.
Nézd, a völgyben városunk
romjai, leszakadt hidak,
asztalok felborogatva.
Vesztett édenekből rohannak
ki a ruhátlan emberek.
A fák alatt már éjszaka van.
Költők vesznek körül, mind
fejben írja a versét, csak az én
kezemben van diktafon.
De nincs mit mondanom.
Állóhullámok vagyunk
Olga Tokarczuk könyvével bújok
a kádba, s ahogy belemerülök,
összevizeződik egy novella.
De vajon miért épp annál
nyitottam ki, melyben egy
író és egy asszony szerepel?
Mekkorát üt ez a könyv, istenem.
Magyarok miért nem írnak ilyet?
Mintha pálcával suhintanának
rám egy csöndes pillanatban.
Ne csak nekem fájjon: most már
muszáj kölcsönadnom neki.
És megkapja tényleg, keze
érinteni fogja, talán asztalnál
ülve, ágyban vagy kádban ő is,
látja, hogy valami történt vele,
és ha el is tűnt rostjai közül
a víz, a papír hullámos maradt.
Állóhullámok vagyunk mi is,
de mindaddig ne is gondoljunk
a fizikára, amíg a testünk
képes biológiát játszani.
Nem
Nem ültem nálad se széken, se ágyon,
szemem nem merült el tárgyaid
között, a magad képére formált szobában,
nem köszörültem meg a torkom, hogy
olyat mondjak, amit előtte senki másnak.
Nem kínáltál meg teával, nem vettem
ölembe a lábad, hogy simogassam, és
hagyjam, hogy eltévedjen a kezem, és
közben nem néztünk együtt filmeket,
klorofillarcú növények nem fújták ránk
a csak nekünk szánt lélegzetüket.
Nem jártam fürdőszobádban, nem
tudom, milyen színű a falán a csempe,
nem láttam egy vízcseppet se, amihez
arcodnak, kezednek köze lehetne.
De lehet, hogy mégis ott vagyok,
tévedésekbe pólyált sebesült, ki nem
halt meg Tobruknál, szegény, kit egy
szerelmes ápolónő megölel, megöl,
és utána feltámaszt mindannyiszor.
Sok hiba keresett magának egy
szerzőt és két szereplőt, egymáshoz
kötözte őket, ne tudjanak moccanni se.
A szenvedély szappanbuboréka
marja a szemünk. Tisztán látni többé
már nem adatik meg. A csomagot
letettem abban a szobában, ahol
soha nem jártam, te látod, hogy
ott van, és inkább kerülgeted,
de nem fogod felbontani soha.
Vissza a tetejére