párhuzamok

soha nem lépek a vonalakra és nem bírom
a járdák repedéseit sem, inkább kikerülöm,
vagy ritmust váltok minden második lépésnél.
talán épp ezért nem szeretsz sétálni velem.
az oszlopokat jobbról kerülöm ki akkor is,
ha túl közel a fal, és nem érdekel, ha meg-
bámulnak ezért, vagy teli szájjal röhögnek.
inkább, minthogy vissza kelljen mennem oda,
ahol elrontottam, mert mi van, ha nem emlékszem,
hol tévesztettem el az irányt. ez a legnehezebb,
mert a visszaúton minden ellentétes, jobbra esik a bal,
ilyenkor csak a vonalak, repedések irányítanak,
és el kell döntenem, hogy melyik most a fontosabb,
az eredeti vagy a mostani. néha meg kell állni,
átgondolni alaposan azt, amit mások lendületből vagy
megszokásból tesznek. nem bírom a párhuzamosokat.
ha tehetem, inkább kerülöm az oda vezető utat is.
így szinte lehetetlen, hogy velem vagy mellettem gyere
úgy, hogy időről időre ne engedjem el kezed. még ha
te meg is érted, vagy próbálod érteni. ha utánam jössz,
neked is ott vannak az akadályok, vonalak, repedések,
és az az oszlop, amely túl közel van a falhoz,  
hogy egyszerre elférjünk a jobb oldalán. csak mögöttem
jöhetsz, az meg nem ugyanaz, de ha mellettem akarsz,
az már túl párhuzamos ahhoz, hogy elviseljem. és téged
soha nem tudnálak megkerülni, nem is lehet, mert mind-
két oldalad tőlem jobbra esik, csak épp egy repedésbe.

a gyomor esete

a fal felé fordultam, és megpróbáltam
a lehető legegyenletesebben lélegezni.
számoltam az eltelt másodperceket az
ütemek között. valahol a halál és az
álom közt egyensúlyoztam. az utóbbi nekem,
az előbbi anyámnak fájna. úgy tettem, mint
aki nem hallja, miről veszekszenek, és úgy,
hogy elhiggyék, már tényleg mélyen alszom.
vibráló tv-fény a falon. sokkal hangosabbra
is vehették volna. aznap sós kenyér volt a
vacsora. nem mintha olyan sűrűn lett volna
más nap. az sem volt baj, hogy kiszáradt
tőle a szám, mert a sok víztől, amit ittam
rá, dugig volt a gyomrom. tulajdonképpen
semmi baj. minden a legnagyobb rendben. erre
koncentráltam minden erőmmel és vártam, mikor
áll be a csend rohadtul nehéz és lassú szerel-
vénye, amibe belekapaszkodva átjutok a reggel
feloldozó fényeibe. megmozdulni sem merek, nem
hogy megfordulni. persze nem is akarok. a han-
gok egyre elhaltabbá válnak. a tv-t kikapcsolja
valaki, elalszanak, én pedig hangtalanul kiosonok
a wc-re, és órákig fosok az idegtől remegő gyomor-
tól. hányni jobban szerettem. az gyorsabb volt,
viszont sokkal hangosabb. de nem kelhetnek fel, mert
nincs mellettem az a fal, aminek nekifeszülhetnék.