(Részletek)

Sajnos vagy nem sajnos: mielőtt kikérem a pszichológusom véleményét, mindig ki kell elégítenem. Férfi pszichológushoz sohasem fordulnék ilyen kérdésekben. Ha pedig nőről van szó, sohasem lehet az ember elég óvatos. Biztos, ami biztos, nyugodt körülmények között szeretek beszélni. Mármint a szexuális problémáimról. Tehát kielégülten. Egy friss orgazmustól elkényelmesedett pszichológusnőnek.

– A probléma túlmutat a testek használati útmutatásain. Nyilvánvalóan valamilyen lelki eredetű problémáról van szó. Illetve szellemiről. Intellektuális különbségekről. Különbségek és hasonlóságok különböző egymásba fonódásáról. Különböző egymásba fonódások kifordításáról. Kifordítások befordításáról, elfordításáról, önmagunk és a másik előtti elferdítéséről.

– Igen.

– A teljes problematika megoszthatatlanságáról és gyakorlati megoldhatatlanságáról.

– Igen.

– Érti?

– Nem. Ezek szerint sem az új lelki perverzióval, sem a konkrét fizikai szadizmussal nem ért el eredményt?

– Nem. Azt hiszem, a probléma a meztelenségben, és nem benne van. De nem a szó szoros értelmében. Gondoljon csak két kártyajátékosra. Mindkettő nyerni akar. Az egyik a játékban, a másik a játékban és az életben egyszerre. Két különböző stratégia. Az egyik, aki csak a játékban akar nyerni, nem mutatja meg a lapjait. A másik, aki én vagyok, kiterítem a kártyákat, mert a játék maga untat; a rengeteg egyszerű és unalmas szabály, tudja. Kiterítem a lapokat, és akkor abban a pillanatban elkezdődik a voltaképpeni játék. Ezt a kiterítettséget viszont a feleségem képtelen játékként felfogni. Nem érti, miért megyek be még nyolc év után is a vécébe, ha történetesen nagydolga volt. Nem érti, hogy számomra a kártyák kiterítettsége pillanatában kezdődik minden. Nem érti, mert számára a kártyák kiterítése után vége a küzdelemnek, és teljesen mindegy, ki nyert; a játéknak vége, ideje elkészíteni a holnapi ebédet, vagy elszívni egy cigit. Magamra hagy. Már nem is emlékszik a lapjárásra. Én pedig az asztalnál maradok, és a döntéseit, a döntéseimet mérlegelem. Legtöbbször újrakezdem az egész partit. Néha odakacérkodik hozzám, és a földön folytatjuk. Utána egy kicsit nem beszélünk. Ez azt jelenti, elégedettek vagyunk. Megbékéltek. Hogy ugyanannak a játéknak soha nem lesz két győztese.

A barátnőm szerint mivel állandóan ez a téma, még mindig túlságosan sokat görcsölök azon, hogy elég jó vagyok-e. Hogy nem maradt-e néhány borosta mégis a testemen; hogy elég alaposan megmostam-e a fogam; hogy a gépből nem kellene-e inkább előtte gyorsan kiteregetni, miközben már rég benne vagyunk, bennem. De hogy ez végül is nem az én hibám, mert ha nem veszem észre, hogy már elkezdődött, akkor az biztosan azért van, mert nincs is mit észrevenni. Pedig szerintem nem harangozol bennem, vagy ilyesmi, csak nem vagy elég határozott. Vagy én. Nem tudom. Ha meg az vagy, akkor meg mindig túl hamar jó, utána meg rossz. Amióta pszichológushoz jársz, mintha magabiztosabb lennél…

Nem tudom, ti, férfiak, miért csináltok olyan nagy ügyet ebből az egész orgazmuskérdésből. Anyának pont azt mondtam ma, hogy ez olyan, mintha a pasik mindig csak szimfóniákban tudnának gondolkodni. Nagy fanfárok; csinnadratta, amit a karmester kiterrorizál a zenekar minden porcikájából. Én eleve nem is szeretem a romantikus zenét. Legfeljebb Strausst. Keringeni körbe-körbe. Lebegni. Miért kell utána mindenképp a tűzijáték? Az egész mögött, fogadok, csak valami narcisztikus hajlam van; mint amikor egy színész várja, hogy a végén megtapsolják. Mintha a szexben is valami hasonlót látnék rajtad; várod a nagy elismerést a nagy, szent „férfimunka” után. Miért nem inkább úgy fogod fel, mint a szerelmed gyümölcsét? Odaadtam. Neked. Magam. Az semmi? De nem; mert ti, férfiak, még a gyümölcsöt is tovább dolgozzátok, bort vagy pálinkát csináltok belőle. Utána meg csak szédelegtek. Te is így imbolyogsz a sok kétségtől, ha a szexről van szó. Apa biztos nem ilyen volt, ugye? Ugye, nem?

Az egyik barátom a második házassága után naplót kezdett el írni. Egyszer kölcsönadta. Találtam benne egy ilyen mondatot: „Ha egy nő életében minden rendben van, akkor a szex is. Ha egy férfi életében a szex rendben van, akkor minden.” Amennyire tudom, még mindig nem találta meg az igazi rendet. Évente meg szoktunk inni pár sört, tudod, dumálunk egyszer-kétszer. Erről. Arról. Holnap például megint találkozunk. Azt találtam ki, hogy a kedvedért átírom a formulát. „Ha egy nő azt mondja, minden rendben van, akkor minden rendben van. Ha egy férfi életében a szex rendben van, akkor nem kell tovább keresni a problémát, ha a nő tényleg azt mondja, minden rendben van. Mert nincs tényleg rend.” Ez így rendben van? Biztos?

Nem tudom, a nagyokos barátod mit szól majd ehhez, de szerintem másról is bölcselkedhetnétek, mint az én puncim. Disznók! Mi az, hogy nem kell tovább keresni a problémát? Mi lenne, ha leszállnál már végre rólam? Ezzel a hülye könyveddel együtt! Én most már tényleg nem írok ebbe a rohadt szexnaplóba semmit.

Nyugodj meg, csak zenei kérdésekről beszéltünk. Azt mondta, rájött, hogy igazam van. Ha egy mű végén nincs katarzis, attól még az egész lehet katartikus, csak ő nem hisz benne. Na, mindegy. Azt is mondta, hogy az új barátnője is ugyanazokat a pornófilmes fogásokat csinálja, mint az előző, csak az a különbség, hogy most nem zavarja. Hallottál már ilyet? Hogy valakit zavar, ha pornófilmes a koreográfia? Tudod, ő ilyen érzékeny pali. A „lélek-lélek” típusú találkozásokat keresi. De nem meleg vagy leszbikus, szóval érted. Tényleg, csak finom lélek. Vagy hogy mondjam? Szkeptikus. Az a fixa ideája, hogy a pornográfia nyelvén kefélő nők olyanok, mint azok a zongoratanítványai, akik nem tudnak kotta nélkül játszani; akik mindig vagy a kezüket, vagy a billentyűket nézik, és ezért soha nem hallják a zenét. De mondhattam volna valami sportos példát is. Csak azért nem azt mondtam, mert arra gondoltam, mi lenne, ha elmennénk egy Bruckner-hangversenyre a jövő csütörtökön. Lenne hozzá kedved?

– Nem gondolja komolyan, hogy zenei neveléssel akarja orgazmusra tanítani a feleségét? Röhögnöm kell! Maga megőrült!

– Nem. Épp ellenkezőleg. Szerintem Kodály is ezt akarta. Csak a második felesége lebeszélte róla. De biztos vagyok benne, hogy a hagyatékban valahol ott rejtőzik Kodály komplett szex-esztétikája. Kérdés, hogy a hagyaték örökösei száz év múlva hogyan döntenek. Addig azonban nem késlekedhetünk. Úgy képzelem el, hogy a Kodály-módszert mindenképpen ki kellene terjeszteni a szexuális nevelésre is. De ehhez előbb fel kellene tárni a részben persze már ismert népi szeretkezési szokásokat, és ezeket kellene ötvözni a mai világnézetekkel és technikákkal. Majd pedig testnevelésórán, ahelyett hogy szegény gyerekeket a bordásfalon kínoznánk, saját orgazmusaikra tanítanánk meg!

– De hát hogyan? Mindenki mindenkivel csinálná? Vagy a testnevelővel? Mit szólnának a szülők? Ugyan, kérem! Képzelje csak el, hogy a maga gyereke hazajön a suliból, és…

– Igen, tudom, ne is így képzelje el! Hanem zenével. Úgy képzelje el, hogy a testnevelést és az énekórákat egybevonnánk. Ez volna „szexnevelés”. Most a feleségemmel épp ezen kísérletezem. Volna kedve részt venni a technikák tökéletesítésében?

– Maga nagyon vicces. De tudja, hogy még nem tudok magához teljesen objektíven állni.

– Hogyne. De mit szólna hozzá, ha ma nem a férfiasságommal támadnám le? Nem volna előjáték, sem zenein felépített tempófokozás, semmi szexuális dramaturgia; nem volnának előre eltervezett vagy spontán pozitúraváltások, és nem volna orgazmus sem, hanem csak valami nagyon totális, bensőséges, de mégis szervezett együttlét.

– Nem értem.

– Az nem baj. Meg kell állapodnunk bizonyos jelzésekben. Tudja, mint ahogyan vezényelünk. Vannak ilyen modern, improvizációs karvezetői nyelvek, amelyeknél hozzávetőlegesen pontos dinamikákat és hangmagasságokat lehet instruálni minden partitúra nélkül, különböző, vagyis teljesen idegen zenészek számára, akik persze ismerik a jelrendszert. Ha tetszik, egy nyelv, amellyel még a marslakókkal is lehetne szexelni! Na? Hát nem óriási?

– Atyaég! Na, jó.

– Mit szólna hozzá, ha egyelőre csak a ki-be húzogatásra koncentrálna? Képzelje magát egy hegedűnek!

– Ki nem állhatom a hegedűt!

– De most szeretni fogja. Én leszek a vonó, a maga teste pedig a hegedű nyaka. Minél magasabb hangot ad, annál mélyebben húzom majd, minél mélyebbet, annál óvatosabb leszek. A légzésével tudja majd szabályozni a tempót. Megpróbáljuk?

– Várjon! És maga ezek szerint csak egy zenész lesz, én pedig afféle karmester?

– Valami olyasmi. Vagyis: szó szerint.

– És abban mi lesz a jó? Miért nem vesz inkább egy hegedűt magának?

– Gondolom, az lesz a különleges ebben, hogy most pontosan úgy fog a csúcsra jutni, ahogyan szeretné.

– Erre ne vegyen mérget. Szeretem, ha csak úgy letámad.

– Tudom, de képzeljen el egy olyan nőt, akit az én eddigi támadásaim, bár szeret, hidegen hagynak.
– El tudom képzelni, bár sokszor mondtam magának, a legjobb volna, ha egyszerűen elválna.
– És képzelje el, hogy a technika tökéletesítésével el lehetne érni azt, hogy férj és feleség, anélkül, hogy nevén neveznék a dolgokat, tökéletes harmóniába kerüljenek a genitális örömök tekintetében.
– Nézze, ez kétségkívül izgalmas vállalkozás volna, és megkockáztatom, hogy egy ilyen kézikönyv hetek alatt bestseller lenne. De az isten szerelmére! Azt azért ne várja, hogy a felesége orgazmusproblémái, amik voltaképpen az ön problémái, tényleg megoldódnak. Talán csak el kellene engednie egyszer magát. Sőt, nem egyszer. Hanem úgy végleg. Érti? Mondok egy példát. Magának jól esik az olyan ebéd, amelyhez közösen vásároltak be, az elkészítés minden mozzanatánál jelen volt, az ízesítésben konszenzusra jutottak, a terítéket közösen választották meg, a szalvétánál engedett a felesége ízlésének, ő pedig magára bízta a bor választását? Emlékezni fognak bármi más élvezetre az egész ebédből, mint azokra a pillanatokra, amikor a szalvétával diszkréten megtörölték a szájukat, mielőtt a borospohárhoz érne? Nem pont ezekben a pillanatokban ebédelnek igazán együtt? Maga és a felesége. Nem két fantázia közös egymásnak feszülése és kompromisszuma (hiszen vallja csak be, hogy maga inkább pizzát rendelt volna), hanem mint két önálló fantázia egymásra hagyatkozása. Két fantázia, mely nem akarja megfejteni a másik titkát, egyszerűen csak élvezi a másik titokzatos jelenlétét anélkül, hogy bármilyen konkrét titkot feltételezne a másikról. A titokzatosság ugyanis csak játék. Ez benne a megfejthetetlen szépség és fenség. Ez benne a komolyság. A titok megfejtése viszont maga a veszteség: az életben és a játékban egyaránt. Az antiesztétika. A gyönyör kibelezése. Próbáljon meg a felesége meztelenségében semmi titkot nem keresni. És engedje, hogy a felesége is játékban maradhasson anélkül, hogy ön állandóan minden ajtót kinyitna előtte. Na, maga, maga mit szól ehhez? Mi lenne, ha hagyná, hogy a felesége a maga szófosó használati útmutatásaitól függetlenül fedezze fel magát olyannak, amilyennek ő szeretné? Miért olyan nagy baj, ha nem pont azért és úgy szereti magát és saját magát, ahogy maga saját magát vagy őt – már ha egyáltalán? Érti? Miért akarja a menthetetlen és áttörhetetlen magányát egy másik emberrel megkettőzni? Hogy aztán belefulladjon a tökéletes unalom tükörképébe?

Csak gratulálni tudok, szívem, hogy neked ehhez egy pszichológusra volt szükséged, és arra, hogy minden hétvégén a félrerakott pénzünkből… egyszerűen elképesztő vagy! Most olvastam csak az első bejegyzésedet is. Büszke lehetsz magadra! Te szemét! Már alig várom, hogy a legújabb kis elméleted kísérleti nyulává váljak! Még hogy titokzatosság! Meg Kodály-módszer és szexnevelés! Esküszöm, hogy beteg vagy! Az ilyeneket el kellene zárni! Tudod? Tudod, mikor fogok neked gyereket szülni!? Sohanapján! Az ilyen hülyéket, mint te, nem kell szaporítani! Mi lenne, ha megpróbálnád felfogni, hogy az élet nem úgy működik, mint egy amerikai film, de nem is úgy, mint valami szatirikus, groteszk Balkán-novella? Anyáméknál megtalálsz. De ne gyere. A kocsit elvittem. Szeretlek.

– Doktornő, én csak köszönetet szeretnék mondani önnek a terápia sikereiért. Tudja, a férjem az elmúlt néhány évben megszállottjává vált az orgazmusomnak. Ezért folyton agyonstresszeltük a dolgot. Aztán mikor hazaköltöztem a szüleimhez, utánam jött. Hazahozott, és nem tudom elmondani önnek, mennyire megváltozott minden. Talán épp azzal, hogy minden ugyanott folytatódott. Azt hiszem, megnyugodott, amiért nem hagytam el. Ne aggódjon, ismerem a terápia minden részletét. A férjem és köztem nincsenek titkok. Azóta viszont valami tényleg más. Benne. Bennünk. Nem tudom pontosan, mi. Nem is kérdeztem. Azt hiszem, egyszerűen csak boldogok vagyunk.