Hús

Az öreg vágóhíd felé tartasz,
előbb a fák mögül előbukkanó
büfé neonzizegését hallod,
beljebb a portások
készülő keresztrejtvényén
a golyóstoll karistolását,
kis tévéik adástalan zúgását,
kutyájuk horkolását,
a fáradt death metal
zenekarok hörgését.
Nézed a cégek kopott postaládafalát,
a tornyot, egy másik rendszerben
hozzátoldott összekötő folyosót.
Mögötted a Lágymányosi híd,
Nemzeti Színház, Művészetek Palotája hármas
lámpái, ahogy a benzingőzben összeolvadnak
az ipari alkonyat fényeivel.
Mész a torony felé.
Neonhirdetésen a hús aktuális piaci ára.
Szemeddel a vér nyomát
keresed, nem tudod, miért,
egy óriáskémény füstgomolyát várnád,
miközben haladsz befelé,
de valamiért nem tetszik, hogy
sokkal kevesebbet látsz vérből,
mint amennyire számítottál.
Slagra, visításra és mindenfelé
szisztematikus sorban álló
áldozatokra készültél.
És rosszabb, hogy az egész
ősöreg halálgyár kihalt.
Csak esővíz gyűlik fel pocsolyának
a rücskös beton hibás részeiben,
és a latrinák bűze, a rengetegféle szag kúszik
a vasajtók mögül. Sodorja feléd a szél,
mint az elszabadult,
maszatos ördögszekér-nejlonzacskókat.

Nem tudod elképzelni, hogy itt ölnek.
Se könyörgést, se kiabálást, se visítást sehol.
Csak időről időre néma, sápadt, borotvált és jól öltözött,
fehér egyenruhás sofőrökkel
fehér dízelkocsikat látsz.
Járnak ki-be, fehér füsttel hordják a török gyrosokba, kínai
büfékbe, viking hamburgereseknek, vállalati rendezvényekre,
vidéki lakodalmakba, keresztelőkre,
születésnapi gyerekzsúrokra, csapatépítőkre,
házassági évfordulókra,
öregek otthonába.
Hordják elrontott vasárnapi ebédekhez,
kirándulók táskájába,
szex utáni megéhezéshez,
hordják belek alagútjaiba,
hordják átivott randevúk részeg hajnalaihoz.

Marasztal

Őszre befogadnak.
Felírom nevem egy kocsma plafonjára,
aminek soha nem tudtam kiejteni a nevét,
és ami pár hónappal később bezárt,
megígértetik velem, hogy velük maradok.
Kiderül egy titok:
Mike apjának a szeme miért rossz.
És meghallgatom Mike születésének történetét is,
amely végül is az öreg Mike anyósa által elszívott
cigarettáiról szól, és a vértől maszatos házról.
Mike-nak eladom a gitárom,
megígéri, hogy gyakorol és meglátogat otthon.
Öregebb Mike a búcsúbulimon,
az utolsó kocsmázáskor felajánlja a lányát,
ha visszatérek, amit szintén megígértetnek velem.
Örülne neki, így mondja.
A lány nem lelkesedik. Én sem.
Azt mondom, otthon várnak.
Közben megismerkedem Balhés Bobbyval,
aki gyermeke képét mutogatja a pultnál.
Krisztával elmegyünk egy kávéházba,
furcsa a part ősszel. Szezon után.
Beszélgetünk. Ez is furcsa. Furcsa pár vagyunk.
Egész nyáron nem nagyon szóltunk egymáshoz.
Aztán egy hajnalon elindulok haza.
Kidobom az összes pornóújságom,
kitakarítom szobám,
becsomagolom a ruháimat a zörgős kofferbe.
A buszmegállóban véletlenül összefutok
az iskolauniformist viselő, mosolygós Katie-vel,
főbérlőnk lányával, aki nem tudott szomorú lenni,
és aki pár hete megmutatta rögbisérülését a combján.
Tőle is elbúcsúzom.
Soha többé nem térek vissza.

Üllői úti köd

Mintha mindig köd borulna
az Üllői útra, alatta mintha mindig tél terülne rá.
Mintha valaki itt hagyott volna
minket magunkra fizetés nélkül a számlával.
Agonizáló pizzériák,
dühös kínaiak, antikváriumok
és a radiológia szfinxszobrai között a gőzben,
a pinceablakokból gomolygó ködben,
a kipufogókból, a szájakból a lesózott járdára ömlő füstben.
És a kirakatüvegeken túl néma boltok,
amiket nem értesz, néma boltok,
amikhez már semmi közöd.
Minden pénzed elköltötted egy elektromos gitárra,
és az előző albérleti számlákra.
Órák, mosógépek és biomatracok:
elképzelt, lehetséges boldogságod alkatrészei
dobozokban, darabokban, kirakatüvegekben,
szanaszét. Beszakadt membrán a tél.
Néha a visszatükröződő arcokat nézed,
miközben sétálsz, mögötted hangtalan üvöltő fákat.
Eszedbe jut egy nappali egy mezővárosban,
bútorok, árnyékok, kávéspoharak helyei,
arcod a bárszekrény üvegén. Nyírfalomb fénye.

Most ötven év körüli nő biciklizik melletted percek óta.
Sapkában, sálban, bundában. Alatta kopott
melegítőt, hamis edzőcipőt visel. Festett szőke haja
már kinőtt a sapka alól, erős sminkje van –
és látod rajta, bolond, magában énekel.
Te sietsz valahová, de nem tudod lehagyni,
ő pedig épp olyan sebességgel halad veled, mint te.
Szlalomozik, lemarad, behoz, kerülget. Könnyedén teker.
Nem tudom, boldog-e. De azt hiszem,
csak látszólag nem figyel.