Tóth Erzsébet: Kőrózsa. Nap Kiadó, Bp., 2012 

Felkavaró olvasmány a Kőrózsa. Felkavaró, nyelvében szikár, néhol robusztus, néhol kegyetlen, szókimondó és nyers. Tóth Erzsébet pályáján olyan izgalmas minőség, amelyet az Aliz már nem lakik itt új verseit olvasván még nem lehetett egyértelműen prognosztizálni.

A Kőrózsa fiktív monológok gyűjteménye. A beszélő(k) kiléte meglehetősen bizonytalan, a kötet tördelése nem segíti az értelmezőt a megszólaló(k) azonosításában. A könyv kilencven fokkal elforgatott oldalain „keresztben” írt sorokból kibomló élettörténet-darabok a versalany(ok) riasztó jelenének és még riasztóbb múltjának felmutatási kísérletei. A kötet szereplírai alkotás: ajánlója szerint „egy bebörtönzött nő naplója-monológja e kötet szövege”. A figyelmes olvasó azonban a lapokon, a közelebbről meg nem nevezett fiatal lány vallomásai mellett az általa Valinak nevezett rabtárs gondolatait is felismerheti.

A szabadon lüktető, szleng- és argóelemeket magukba olvasztó, gyakran az élőbeszédet imitáló „strófák” olvashatósága feladványt képez. A többnyire középen betűközöket hagyó sorok elsőre Radnóti Erőltetett menetére emlékeztetnek, azonban amíg ez utóbbi műben a nibelungizált alexandrinok szabályossága Vogelweidét és a Nem tudhatom emelkedett vallomásosságát a halálmenet térdet rogyasztó kínlódásával ellenpontozza, addig a Kőrózsa az említett módszerrel választja el egymástól a beszélők mondandóit. (A sorok így egymás alatt olvasandók folyamatosan, egymás mellett nem.)

A kötet tizenkilenc, egyenként két-három versből álló egységből tevődik össze. (Megkockáztatom, hogy a tizenkilenc a bebörtönzött lány éveire, a kötet összes szövegeinek száma, a negyvenhét pedig az ő mondataira reflektáló Vali hozzávetőleges életkorára utal.) A szöveg ugyanis bizonytalanságban hagy a szereplők korával kapcsolatban: a lány nem érettségizett le, de be akarja fejezni a gimnáziumot, Vali pedig „van már vagy ötven / vagy hatvan is talán” (Vali azt mondja irigyli a génjeimet). A textusok a bizonyosság és kiszámíthatatlanság határán egyensúlyoznak. A börtönlét aprólékos bemutatása mellett (a csak pénzért kapható tisztálkodás, a „koszos vagyok viszketek”, a „büdös vagyok” kínja, a „csurom vágy vagyok” keserve, a „kiabálós napok” elviselhetetlensége, az öngyilkosság lehetősége, a félelem, a csótányok támadása) homályban marad a lány – talán bölcsész – anyjának és nevelőapáinak alakja csakúgy, mint cigány származása (Azt hiszik cigány vagyok). De Vali figuráját is titok övezi, hiszen csak annyi derül ki róla, hogy valaha bölcsészkaron végzett, s színésznő akart lenni (Hímzek nekik egy disznófület). Fogva tartásának indoka is rejtélyes: gyerekgyilkosság (Köszönöm hogy rám szavaztál; Féderer).

Tóth Erzsébet kötete látszólagos spontaneitása ellenére ravaszul megkomponált mű. Az egyes részekben kizárólag a műcímek élén áll nagybetű, a versmondatok mindig kicsivel kezdődnek. Ez a megoldás, kapcsolódva az írásjelek hiányához, végtelenített szöveg benyomását kelti. (Ha a föntebb emlegetett függőleges-vízszintes olvashatóságot és a központozáshiányt mint struktúraképző elemet tekintjük, óhatatlan az Apollinaire-asszociáció: A megsebzett galamb és a szökőkút kalligrammában a vízsugarak vég nélküli zuhogása az emlékezés végtelenségével képez szemléleti egységet. Az áradó, a „vérző tengerbe” hajló sorok azt a szabadságot evokálják, amely csak a halálban érhető el.) A Kőrózsa monológjait sem köti meg semmi: a szöveg – amolyan posztmodern módon – többször utal önnön születésére. „Én egy levelet írok öt hete” (Gondolkozz az okain is tán), „én írok levelet magamnak” – mondja a lány (Hát ha nagyon akarja).  Több helyütt reflektál az írásra mint folyamatra és létbizonyításra: „örökké írok / a füzetembe még a vécére is magammal viszem” (Azt hiszik cigány vagyok). Úgy érzi, le kell írnia „mindent az segít” (Tettessem magam bolondnak); másutt azt állítja: „az írás nem old meg semmit” (Vali azt mondja irigyli a génjeimet). „… miután föltártuk a gyermekkori / traumákat csak akkor lehet túllépni rajtuk” (Hát ha nagyon akarja) –  idézi a lány a pszichiátert, aki „azt mondta nagyon értelmes vagyok csak így tovább / de nem ártana megismerkednem az írásjelekkel / pont vessző nagybetűk tudnom kellene a mondatokat / elválasztani egymástól ahogy a gondolataimat / egy mondat egy gondolat” (Azt hiszik cigány vagyok).

Ez az „ösztönös” írásmód felidézi Tóth Erzsébetnek azt a több interjúban is elmondott gondolatát, amely szerint ő úgy ír, hogy „valaki diktálja neki”…

A Kőrózsa börtönében összezárt nők bűnét nem, csak bűnhődését látjuk. Nem tudjuk azt sem, meddig lesznek bezárva. A lány többféle szabadulási időpontot emleget, de mindegyik bizonytalan: „talán karácsonyra kiengednek” (Megnyugodhatsz ahol döglött van); „tavaszra kimegyek innen” (Angyalpor); „ha kimegyek innen egyáltalán” (Tettessem magam bolondnak). Az ő bűnhődése nem mély, Valié viszont vezeklés. E két bűnbánat eltérő foka határozza meg személyiségük alapelemeit is. Mindkettejük kinti életében jelentős szerepet játszott a szerelem, magánéletük ellenben szerencsétlen volt. (A lány sokszor emlegeti másfél éve nem látott kedvesét, aki Szabadkán él, ahol gyakoriak a magyarverések (Egy molylepke, Hát ha nagyon akarja, Angyalpor).  Erotikus képzelgésekkel terhes benti létüket átszínezi bizonyos leszbikus élmény is. Szókimondásuk gyakran a nemiséggel kapcsolatos, olykor trágár szókincsből merít, miközben lelkük mélyén érzékenyek és sebezhetők. Kettejük kapcsolata azonban nem szövetség a világ ellen, hanem inkább rivalizálás, egyben az önelemzés lehetősége és lehetetlensége. Az egymásra reflektáló, egymásba hatoló, máskor párhuzamosan, illetve magányosan álló szövegegységek mintha kigondolóik-leíróik viszonyát, önmagukkal és a másikkal való küzdelmét is kifejeznék.

A Kőrózsában számomra nem az a legfontosabb, hogy a naplódarabkákból össze tudom-e állítani a szereplők élettörténetét. Mert a művészi igazság szintjén nem az a leglényegesebb, hogy cigány-e a lány valóban, hogy anyja törődött-e vele, illetve cserélgette-e a férfiakat, s hogy öccse jön-e beszélőre vagy sem. Miként az sem érdekes, hogy Vali mennyire emlékszik vissza gyerekkorára, ám tudjuk, meghatározta életét az a talányos, nehezen kibogozható, krimiszerű história, amely során valaki (egy ügynök?) figyelte, majd gyanús körülmények között megerőszakolta, s akit ő később felismerni vélt a Pólusban. Mindkét figurának „megvan a maga keresztje”; Valié, lévén ő visszaeső, súlyosabb. A lány vétke az autólopás és a „kokózás”, a kábítószerezés; „a kokain felzabálta a szívedet”, mondja róla Vali, akinek (egyik) bűne az abortusz. Az problémafelvetés az, hogy a büntetés ugyan letölthető, ellenben miképpen lehet benn élni; és majd mi módon lehet odakinn.

A Kőrózsa a bent infernójáról tudósít, de sejteti, hogy kint sem jobb. Erről a világról a pszichiáter és az őr hoz némi hírt. Kiderül, hogy az előbbi nem tud segíteni a lányon, az utóbbi pedig pénzért mesél neki; de legalább embernek nézi (Milyen lehet a hó, Én rózsákat kívánnék a feleségemnek). A kötet két nőalak kisiklásokkal teli sorsának életanyagát használva a rabságról mint létmetaforáról beszél. Arról, hogy bűn nélkül nincs létezés. Arról, hogy a rabság torzít, deformál, ellehetetlenít. S arról, hogy a szabadság vágyott állapota csak az álomban érhető el (Bőrfarkas).

A „talán meghalni csak álom” sor (Bőrfarkas) távoli Shakespeare-rájátszása – miként „a sok az ismeretlen tartomány” (Köszönöm hogy rám szavaztál) – a lét-nemlét-öngyilkosság hamleti dimenzióit is felvillantja.

Tóth Erzsébet dísztelen strófáinak intertextuális nyitottsága jól ellenpontozza a cellalét zártságát, hiszen a Puskin-, Shakespeare-, Kosztolányi-, Petőfi-, Radnóti-, Balassi-, József Attila-, Kölcsey-, Sylvia Plath-sorok, -szintagmák, s Salvador Dalí-utalások, illetve a 42. zsoltár, valamint egy népdalkezdés mellett feltűnik Kant és (szójátékként) Borges neve is.

A Kőrózsa erőteljes, sőt néha drasztikusan hétköznapias kijelentései között előbukkanó, Kosztolányit idéző rímjáték („ne ámulj a kokainistán / gondolkozz az okain is tán”) szándékosan egy megkonstruált, s nem valóságosként láttatni kívánt ént mutat. (A valószerűséget megkérdőjelezi az is, hogy a lány önmagát hol bolondnak, hol skizofrénnek, hol autistának mondja.)

A kötet világában ritkán csillan meg a humor: csak akkor például, amikor direktben szűrődik be a börtönbe a külvilág, s Vali beleszeret egy „csipás megasztárba”, vagy amikor a lány arról ír, öccse „árpa attilára / akar hasonlítani”, ám hozzáteszi: „mindazonáltal eredmény / hogy legalább nem majkát választotta ízlésre vall” (Tegnap nyár volt ma ősz van).

A könyvben a kőrózsa a halott élő virág. Kemény, terméketlen. Mint a monológíró lány. (A kő és a rózsa motívuma a fejezet- s a verscímekben is összefogja a könyvet: Beton – Betonszív – Repült felé a rózsa – Kávérózsák – Én rózsákat kívánnék a feleségemnek.) A költő kietlen börtönvilágában azonban néha olyan expresszív sorok villannak elő, mint „hullik nekem a hó a bőröm alatt / az ősz belülről támad a lélekben” (Repült felé a rózsa), vagy a szelíd önjellemzés („ha én meghalok a lelkem egy molylepkébe szállhat / olyan kicsi vagyok / kicsi a lelkem / kicsi szívem kicsi szerelmem / nem hiányzom én neked / púp vagyok a hátadon / nem vagyok nagy púp katicabogárnyi létezés” (Egy molylepke); vagy a kokainfogyasztást leíró sorok: „mert aki egyszer próbálta újra / vágyik próbálni mindig csak / egyetlenegyszer még aztán többet soha / de soha nincs vége ez az igazi / szívás úgy megy el a nap hogy / megszerezni a pénzt ha addig élsz / is aztán szívás aztán döglés reggel újra / szomjas vagy annál nincs rosszabb / a torkodra tekeredett betonszalag / idegen húsdarab a szádban” (Mikor a szív fáradt olaja zúg). A mű legdrámaibb mondatai e líra igazi erejét mutatják; Vali mondja: „már tudom / hogy az volt a szerelem / nem volt nap azóta nélküle húsz éve / fáj bennem a kisbabám helye / nem múlik el ahogy megyek haza a májusi / orgonazáporban és csorog végig a vérem” (Féderer).

Egyetértően idézhetem Dérczy Péternek az Aliz már nem lakik itt megjelenésekor írott kritikáját, amely érzékenyen tapint rá e sajátos költészet újabb eredményeire: „Láthatóan, érzékelhetően a bő tízéves kihagyás után Tóth Erzsébet pályáján egy új korszak kezdődött, s talán ma már az is kijelenthető, hogy: született (…) ez a költészet képes volt  »erőt venni magán« és megújulni, változni, önmagához képest egy új versnyelv kidolgozásához erőt meríteni.”