Kemény István: A királynál. Magvető Kiadó, Bp., 2012

Nagy a baj, nincs vész! – jut eszembe, mikor Kemény István A királynál című legújabb verseskötetét olvasom. Nyolcéves fiam mondogatta a minap – talán hallotta, talán ő maga találta ki –, s jót nevetünk a faramuci felkiáltáson. Ez lüktet a fülemben, mikor az író közéleti rosszkedvét rögzítő, a férfikor komorabb oldalát leíró verseit olvasom. Nagy a baj – nincs vész! Az egymásnak ellentmondó megállapítások jól jellemzik a paradox módon gúzsba kötött lírai alany helyzetét. A se vele, se nélküle csapdáját mondja el a versbeli történetek hőse-beszélője, aki vándorlásai során történetének közepéhez ért, és égető szükségét érzi a kimondhatatlan kimondásának, a minden újragondolásának a férfilét metamorfózisokkal kísért állomásain.

Az úton levés az egyik fő motívum, amely a beszélőt a lírai térben és időben mozgatja. Ez az elmozdulás már a kötet címadó versében (A királynál) megtörténik: „[...] bár az ellenség táborából jöttem, / ott nőttem fel, ott tanultam, ott voltam / szerelmes és ott a múltam, nem áruló / vagyok mégsem, hanem utazó, vándor, / bölcs és szemtelen” (10). Nem véletlen, hogy a lírai én a mesebeli, épp csatába készülő, „tökéletlen stratégiájú” királyhoz érkezik. Mit országol, ki ez a király? Apakép, istenkép – amely a belső tartományt uralja vagy uralta? A múlt idő születőben van. Átalakulóban az azelőtthöz képest. Állapotjelentések a versek, melyekből azt tudjuk meg, hol tart az átalakulás lelki folyamata, az igazi felnőtté válás egy apátlan és istentelen világban.

És kivel, illetve ki nélkül? Nővel, gyerekkel, családdal, hazával? Mindegyikkel és egyikkel se. Benne lenni a történetben, ugyanakkor kívül is, mint rendesen. Ez az ország valamikor sokat ígért; nem is mint ország, hanem mint család vette körül az egyik vers beszélőjét, aki 1961-ben született katolikus családban. Miért van ennek jelentősége? Mert akkoriban, a kettős nevelést adó korszakban valami olyasmit szívott magába, ami tartást és erőt adott a továbbiakhoz. A család ugyan burokba vonta, ám a valóságtól mégsem zárta el: a nyíló értelmű kamasz otthon is tapasztalhatta az ellentmondásokat: „Az ostobákkal pedig úgy kell bánni, / hogy felnősz velük, és nem gondolod, / hogy ostobák, mert csak egy család van, / szereted őket és simogatod” (Lecke, 22). Ez az egyik csapda, amelyből ki kell keveredni, de a helyzet még bonyolultabb, hisz a jövőbeli kilátások sem jobbak, s mindez visszahull rá – mert része a történetnek, van folytatása, követője: gyerek, utókor, miegymás: „[...] és ha majd a lányod ostobáz le téged, / eszedbe sem jut, hogy felpofozd” (23). 

„Szerelmi vallomását” a hazához múlt időben fogalmazza meg: „Édes hazám, szerettelek, / úgy tettél te is, mint aki szeret: a tankönyveid és a költőid is / azt mondták, hű fiad legyek” (Búcsúlevél, 36). Súlyos érzelmi válság mutatkozik itt, ahogy például egy anyához fűződő viszonyban mutatkozhat: a női minőséget képviselő, tápláló, felnevelő féltől való elválás, felnőtté válás során: „Gonosz lettél, vak és régi, / egy elbutult idegen néni” (36) – folytatja mintegy az eltávolodását magyarázva; ám a lezárásban érezzük, a múlt idő használata problematikus, az utolsó sor ugyanis a jelen időt hívná – szeretlek –, miközben a gondolati kényszer a múlt időt erőlteti: „Amíg élek, úton leszek: / használni akarom a szívemet. / A fejemben szólal majd meg, ha csengetsz, / édes hazám, szerettelek” (37).  

De hogyan is jutunk ide? A nyitóvers férfias felütéssel indítja a kötetet (mintha palackba zárt üzenetet dobna a tengerbe), jobb napokat vár, miközben tudja, csekély az esély, hogy olvasóra talál. Így indul az Elégiácska: „Aki kilőtte, már rég nem él, / a célpont még meg se született. / Nyílvessző süvít át a házon” (7). Ugyan nem napi politikai hangulatjelentés a kötet, egyes darabjait mégis olvashatjuk így, különösen Az egyiptomi csürhe ciklus verseit. Ennek ellenére ez a pontosan szerkesztett válogatás a lírai én helyzetjelentéseinek nagyobb ívű, a percemberek, politikusok, miniszterelnökök gyűlölködésén túlmutató önmeghatározása. Az origó, a koordináta-rendszer viszonyítási pontja, az élet értelmének keresése – akár e hazában is: „Ezzel a zajjal fordultam hozzá: / – Az értelmét kérem az életemnek. / És ő ezzel a csönddel válaszolt:            ” (Elszámolás, 46). Érdekes, hogy a kötet szerkezetében a linearitás mellett időbeni előre- és hátrautalások is találhatók, így az előbbi kérdésre egy korábbi vers, a Hólé válaszol. Ebben a lírai én megtudja, hogy a nyugdíjas mester, aki saját történeteinek örökre húszéves honvédje, s valamikor katonalovat fűrészelt az éhhalál ellen Szentimreváros lakóinak, meghalt, s ráhagyományozza a történetét, kijelöli a szerepét: „Hogy komp voltam jelen időben, / és átúszni velük jövő időbe, / ennyi lett volna a dolgom – / ez lassan most már kiderül” (34).  Önkéntelenül is Ady Endre Komp-országa jut eszünkbe. És nemcsak a szó, de a hazához fűződő írói attitűd is áthallásos Kemény lírájában, egyszerre szereti és ostorozza sajátjait: „és ha embert ölnének, ismerve őket, [...] egy könnyű viccel, vagy egy halk neölj-jel / a jó pillanatban megállítod / és azt, hogy valaki más bántsa őket / rajtad kívül, azt nem hagyod” (Lecke, 22). Az egyiptomi csürhében mondja ki leglesújtóbb véleményét övéiről, és ugyanakkor felmentést és magyarázatot is szolgáltat a viselkedésre, mely szolganépnek elkerülhetetlenül sajátja akkor is, ha negyvenéves bolyongás után lel hazára: „hogyha / nem az a hitetlen, kisszerű, szolgalelkű, / romlott és rosszkedvű csürhe lennénk, / aminek Egyiptomban születtünk” (43).

Érdemes megvizsgálnunk ezt az ambivalens érzelmi kötődést a hazához. Sokszor mint házastársát szólítja meg, úgy, hogy nem is egyértelmű, vajon nem házassági krízis volt-e mintája a versnek: „Az iskolában okos kamasz lányok / nem hiszik el a holokausztot. / Szívem, mit csodálkozol, / te meg engem tagadtál meg!” (Midlife crisis, 18). Vagy egy másik: „Nemrég még azt hittem, szívem, / te is látod a rémeimet, / de már látom, nem láttad őket. /  –  Rémeket látsz! – ezt mondtad nekem” (A mi napunk, 15). De mégis mi a haza? Kemény István lírájában az egyes emberi sorsok, a családi és az azon kívüli kapcsolatok minősége jelenti a hazát és a hozzá fűződő viszonyt. Ezek változásai alakítják, árnyalják a lírai én közérzetét, hazaképét.

Folyamat ez a viszony, mely kezdetben csupa szépet és jót ígér, mint a mesében, de aztán a hős ráébred a valóságra: „Gondtalanul, valóságháton / Meseországból kiügettem. / Naivul az első fogadóban / megvacsoráztam és lefeküdtem. / A hátast reggel az istállóban / hiába kerestem, gond volt a helyén. / Egy szolga röhögött: – A lova, uram! / – Ez most az öregség? – dadogtam hülyén” (Gondtalanul, valóságháton, 32). A férfikor köszön be e verssel a lírai térbe. Más fénytörésben látni mindent innentől egészen a kötet utolsó verséig, a John Andersen énekéig, az isten nélküli mennyországba vezető úton. De mielőtt a véget mutatná, mint Madách Az ember tragédiájában, végigjárja a magányos emberi sors állomásait. A Remény ciklust a hegy tetején kezdi, onnan néz a leendő jövőre a felnőtt férfi, és a legfontosabb történés a felismerés: „hogy lettem én ennyire magányos, / és hogy teljes képtelenség, félreértés, / de ez mégse lesz már soha máshogy” (Remény, 49).  Majd ezt követi a költői ars poetica egyik legmarkánsabb verse, a Kishit, melyben a lírai én újjászületését ünnepli. Minden öröklött családi, társadalmi elvárás lerázása után a saját, független, erős férfihangján szól: „virágozz vadul / tovább, Kishit, / én meg rohanok / újjászületni. / [...] Sok mindent akarok, / felnőni újra / és gondolkozni is, / ha újra megy majd, / feltámasztani /  ami felébredt, / és csalódott arccal / újra meghalt. / [...] Kishit, Kishit, / kedvesem, Kishit, / maradok mégis / egyre messzebb” (Kishit – rontás ellen, 50).

Végül nem mondható komornak a kötet, hiszen az újjászületés megtörténik, és ettől izgalmas intellektuális emberi kaland az írás. A költemények hőse szemünk láttára esik át a metamorfózison. A bábból kibújó pillangó első szárnycsapásai életének utolsó, rövid kis szakaszát vezetik be, mégsem búslakodásra, hanem csodálatra méltó pillanat ez. Amíg az élet tart, van remény, szép és emberi, bár Kemény István önmaga helyzetét inkább a becsapódó, ezer szilánkra törni készülő ablakéhoz hasonlítja, így villantva fel a kivételes pillanatot: „a váratlan viharfellege alatt / még átcsúsztatná egy sugarát a nap, / hogy mielőtt ezer szilánkra török, / megsimogassam az árnyékos falat” (Egy kívánság, 59).

A kötet végén, a „zárójelenet, főcímzene” (A szempár, 64) után a megöregedett huszonegyedik századi emberpár a halál utáni látomásban egy isten vagy király nélküli barlangba érkezik, amely valahol az idők kezdetén, az emberi nem megjelenésének pillanatában keletkezhetett, s az évezredek alatt kiüresedett, akár a felnőtté váló utódokat kirepítő gyerekszoba, s ahol más nem hallik, csak az ének, az egyetlen melengető emberi hang. Nincs más, csak a vers, amely még ekkor is otthont teremt a kozmikus magányban.