Az ellopott kislány

Azon a héten szül halott kisfiút az ördögfekete cigány lány a mezőn, mikor a bürök sárgára ég, a kis dinnyék ráncosra aszalódnak a dinnyeszáron, a térdig érő rozs úgy marad, gyerekujjnyi kalászai beérnek. A rekkenő hőség elől a macskák pincelejáróba bújnak, a kutyából csak az orra látszik napokon át a kútra néző konyhaküszöbön. Fülét meg-megérinti a vékony légyfogó vászon, amikor az erőlködő huzat lebbent rajta. Hunyorog ilyenkor, de nem mozdul. A kerti munkából a vályogból épült kiskonyha hűvösébe menekülő háziak átlépnek a kutyán. Ilyenkor is pislant kettőt, de nem mozdul.

Senki se látja, mikor és miként kerül az udvari szederfa alá a cigány lány. Ordít, jajgat végtelenül. Lassan tér eszére, lassan halkul el, később csak nyöszörög, hüppög, csuklik, óránként, kétóránként üvölt fel. Az édesapa kivár. Néha elhajtja a légyrongyot, kinéz. Érti. Megérti, mi fáj, hogyan fáj.

A cigány lány egész nap nem fogad el semmit, nem eszik, nem iszik. Gyászol. Este megrázza magát, átvág a kiégett virágoskerten a kútig, a mohos locsolóhordóból vizet markol, arcát megmossa, bekiált:

– Hol az a kisjány?

A kislány, Annácska, nehéz éjszakán jön a világra. A frissen meszelt szobában hiába ég a gyertya, hiába jár-kel, futkos a kerek, rózsaarcú bábaasszony, főzi a gyógyteákat, csavarja vizes lepedőbe a szülő nőt, hiába minden. Az anya szeme körül megjelenik a barna horpadás, a sötét, halált jelző árok, ettől retteg a bába. A nő arca viaszossá válik, nehezebben lélegez, aztán már nem zihál, nem kapkod, miután kinyomja a kislányt, szétcsúszott kontyát kimerülten a párnára engedi, meghal. Nem telt három órába. Papot se hívhattak hozzá. Az édesapa ezen a hajnalon még keservesen ránéz a kislányra, „megölted anyádat”. Később csak véletlenül. Véletlenül néz rá. Bedől a munkába. Ha éppen nem jut munka, akkor is talál. 

A cigány lány magának való, nagydarab, szótlan, szomorú lány. Csattog meztelen talpa a homokon a rózsás szoknya alatt. Akár a medve, úgy fordul, ha fordul, ha siet, ha fut, porzik az út alatta, amikor énekel, úgy énekel, hogy a madarak elhallgatnak az égben. Amikor eltűnik a kislánnyal a mezőn, a folyóparton, az erdőben, háta mögött összecsukódnak az erdőszéli bodzabokrok, a folyóparti füzek, úgy tűnik el, mint a látomás. Derékig érő fényes, a napsütésben kéken ragyogó hajában két sárga csat világít – az egyik a teremtő, a másik az anya. Annácskát hasára kötve hordja. Sose rakja le.

Nem tartozik a családhoz. A nyári konyhába az édesapa beállít egy dikót, mellé a bölcsőt, feltölti a kis konyhai kamrát (ha valamire szükséged van, szólj!). A kislányt ott szoptatja, ahol éppen megéhezik, puha lapulevéllel törli ki szilvagerezd fenekét, ha úgy alakul, friss patakvízben öblíti az öreg, foltos pelenkarongyot, mossa le a kislány aprócska testét, hadd visítson a hideg víztől, erősödik a tüdeje.

Lassan telik a nyárvég, az őszelő, lassan pusztul le a tücsökhang a rétről. Végtelen esőkkel érkezik az ősz. A patakot feltolja a folyó, kiárad a szürkére égett mezőre, ott marad télig. A nyáron eltévedt esők, a májusi aranyat érők, a porelverő augusztusi záporok helyett méteres hó formájában takarja be a faluvéget, a környék dombjait, völgyeit, az ártér végtelen jégtábláit.

Az apa befog a szánkóba, összeszedi az unokatestvéreit. Tuskót ásnak a régi hercegprímási erdőn. Hetekig. Sötétben indul, sötétben érkezik. Nem bírja a hideg konyhát az üres rézággyal, nem a jégvirágos ablakú tisztaszobát. Öt percre gyújt lámpát a konyhában, gyors lángú venyige fölé méretre válogatott tuskóforgácsot pakol, ujjnyira nyitja a sparhelt hamuzóját, letekeri és elfújja a lámpát, bevackolódik a katonabunda alá, alszik. Nem álmodik, nem gondol semmire, nem kérdez az Úrtól semmit, nem könyörög hozzá, nem szidja. Alszik, hogy holnapi tuskókhoz legyen ereje. Aztán kel. Sötétben. És újra az erdő. Miután elfogy a tuskó, a hó még nem, áttöri a torlaszokat a vasútig, elutazik a városba. Hetekre elhagyja a házat. Télen, ha nincs munka, nem marad semmi.

A következő tavasz és nyárelő a cigány lányt és Annácskát a tavalyinál messzebbre csábítja. Föl a hegyhátakra, a gombák birodalmába, le a folyóhoz, a kézzel vadászható folyami rákok, a hátramaradt árvízi tavak lusta, fűzvesszővel elkapható, szálka nélküli harcsái, vadul pompázó vízi gyógynövényei közé, az alacsonyra épült, könnyen kifosztható madárfészkek környékére. A cigány lány mindent tud. Tudja a gyalogszedret, a vadkörtét, az elhagyott szilvafákat, tudja a legkorábban érő szederfát, a rózsaszínű csemegeszőlőt. Tud tüzet gyufa nélkül, tud vizet kút nélkül, tud hűvöset kánikulában, ha az szükséges, meleget szikrázó fagyban, ha az kell a kislánynak. Tud halat nyárson, rákot rozsdás fémlemezen, főtt fácántojást, ürgelevest, gombapörköltet rozsdás orosz konzervdobozban, tud szélárnyékos zugot, fertőtlenítő iszapot mosásra és mosogatásra, tud fűszerezni citromfűvel, tud csillagos teát friss hársvirágból, lápi csalán szárából. Le tudja óvatosan választani a hal gerincéről a sercegve illatozó húst, keresztben-hosszában végignyomkodni, nehogy rejtőző szálka maradjon benne, tud a hús mellé szorítani – kenyér helyett – csiperkegomba-szeletet, úgy adni Annuska szájába, hogy fel se tűnjön.

Tud selyemfűből két perc alatt kiságyat Annuskának, hogy amikor a kislány pislog, feje billeg, lefektethesse, betakargassa. Rekedt altján tud olyan altatót, amitől a kislány hét mennyországot álmodik.

A cigány lány cammog, a kislány apró lábain fut mellette a földutak homokjában, a fűben, mint a fehér kismacska. Szőke hajában piros napvirág. Amikor elfárad, felmászik a cigány lány derekán átkötött kendőbe, elfészkel odabent, csak az orra, a jobb kézfeje látszik ki, úgy haladnak tovább, patakról a folyóra, ligetből az erdőbe, hegyről a völgybe, völgyből a hegyre. A cigány lány figyeli a széljárást, a rovarok viselkedését, a felhők és a madarak mozgását, hogy megelőzzék a zivatart, hogy időben híd alá, fedett helyre jussanak a zivatar elől; figyeli a nap állását, az árnyék hosszát, színét, hogy sötétedés előtt hazajussanak. A bölcső régen visszakerült a tisztaszobába, Annácska a priccsen alszik a cigány lánnyal. A fal mellett.

Az apa egy napon nőt hoz a városból. A nő megváltoztatja a házat. Fehérebb, akaratosabb, pontosabban kimértté válik minden. A cigány lánynak egyre kevesebb helye maradt a nyári konyhában. Az új nő nem érti, mit keres ott, ő nem kerülgeti, az hétszentség, mondja a férfinak. Vetélytársat szagol benne. Szeptemberig ad időt az apának, hogy szabaduljon tőle. Szeptemberben ideköltöznek a gyerekei, iskolakezdéskor már nem akarja kerítésen belül látni a cigány lányt.

A férfi nem szól. Annácska és a cigány lány nem tudnak a határidőről, de egyre hosszabb utakat tesznek meg, egyre korábban indulnak, később érkeznek, egyre kevesebb időt töltenek az udvaron, a kertben, a konyhájukban.

Egyik este a cigány lány nem tér vissza Annácskával a mezőkről. Senki nem látja elmenni őket. Senki nem tudja, merre keressék. Senki nem ismeri az útvonalaikat, mikor merre, mikor merre nem, és miért nem. A falu nem vesz tudomást róluk, a falu elfogadja látványukat, létezésüket, de nem kérdez, mert ha nem kérdez, nem kell várni a választ. Elnéz mellettük. Így a falu nem látta, nem láthatta baktatni őt a kislánnyal, nem figyelte meg a kicsi fehér és a nagy szoknyás, virágos foltot a gombatermő domboldalon, nem hallotta énekelni, nem követte, milyen egyszerű harcsára halászni. Ha látta is, nem látta. 

A körzeti rendőrök kutyával szagoltatják az ágyat, a cigány lány keze nyomát, az apától kapott, a csikótűzhely mellett árválkodó félcipőt, Annuska réklijét. Puskával indulnak utánuk. De nincs irány, nincs merre, csak a négy égtáj. Nem ismerik kedvenc helyszíneiket, csak a mezőt, a cseresznyés hegyoldalt, az erdőt, a patakot, az árvízi tavakat, a folyópartot. Nem hagytak nyomot.

A császár

Az öreg úgy uralkodik birodalmában, mint a császár. Nincs munkahelyi demokrácia, üzemi négyszög. Senki a népuralom hírét se hallotta. Történik, amit császár parancsol. Nincs kérdés, előterjesztés, az öreg elképzeléseitől eltérő ötlet, vita, közös megállapodás, esti összeülések, hogy a család eldöntsön valami vonatkozó kérdést. Anya se vitatkozik. Úgy tartja, az öreg ismeri a viszonyokat, amit eddig végzett, nagyon is rendben, a ház áll, a birtok él és életképes, mi is élünk és életképesek vagyunk. Minek vitatkozzon? Amikor néha mégis összecsapnak, diszkréten történik, a fiúk foszlányokat sem hallanak belőle.

Amikor a nagyfiú betölti a tízet, négy egymás mellett fekvő házhelyen gazdálkodik a család. Az öreg ebben az évben vásárolja meg az ötödik telket. Az ötödik hozza a változást, mert az eddigi négy bőven ellátja a birtokot, takarmánnyal az állatokat, az állatok a családot.

A legszélső házhely kétharmadán szőlő, tizenkét sor, soronként negyvennégy tőke oportó, rózsaszínű delavári, sárga kecskecsöcsű, köztük sok a direkt termő, a névtelen fehér nova és a nevesített fekete nova (otelló), néhány tőke borszínezésre használt törökszőlő, a százszemű. A szőlőt az öreg eredetileg úgy gyűjtögette össze különféle baráti iskolákból. A direkt termőt később minden évben cserélte. A sajtó tudományos cikkek tucatjában tájékoztatja a gazdákat, hogy a peronoszpóra elpusztította évszázados szőlőfajták pótlására Amerikából importált szőlők rongálják az agyat, elhülyítik a fogyasztót. Az öreget rémíti a félidióta unokák lehetősége, láthatott példát borissza családokban eleget. Előfordul, egy évben harminc-ötven tőkét cseréltet. Elsősorban a fehéret tartja átoknak. A fehér nova szürete maga az időrabló istencsapása. A legenyhébb dér utáni szüretkor – az öreg addig tologatja egy héttel, még egy héttel a szüret időpontját, „napsütötte fél nap egy fok a bornak!”, mire biztosan beköszönt a dér – a szemek az első érintésre lepotyognak, a homokból csipegetik.

A telekhatáron kerítésként, mert kerítés kezdetben nem készül, pénz sincs rá, és minek kerítés: málnasor. Az évenként burjánzóbb és kezelhetetlenebb málnasor alatt talál magának helyet a legirgalmatlanabb ellenség, a tarack. A tarack a növényzet halála. Ahol a tarack helyet talál, nincs többé önfeledt horolás, kapálás az enyhe reggeli szélben, ott a kertásás emberpróbáló feladat. A két fiú azon ügyeskedik minden kapáláskor, hogy a szélső sor a másiknak jusson.

A szőlő alatt a konyhát ellátó veteményes. Hagyma, répa, zöldség, karalábé, karfiol, paprika, paradicsom, madzaggal kimért ágyásokban. A végeken kapor, a sarkokban torma, a baromfiudvar kerítése melletti másfél méteren évelő vadsóska, fűszernövények, fehér bors, bazsalikom, turbolya, metélőhagyma, menta.

A második házhelyen a ház áll. Az utcafronton virágoskert. A romhányi téglából rakott járda mentén is virágok. Bontásból való értékes csengő tégla, díszes, feliratos, a régi világból. A fiúk két héten át pucolják kőműveskalapáccsal, mossák, mielőtt nekiállnak a járdaépítésnek. Az öreg nem szerez annyit, hogy téglaként hasznosíthatná, egy ól fél falára se elég, ezért áldozza be a járdára. A lépcsőig ér. Szerepel a tervekben a hosszabbítás a budiig, a szén- és fatároló színkéig, esetleg az ólakig, de a járda soha nem nő tovább.

A második házhely a birtok szíve. Ezt vásárolták meg elsőként, ide épült a ház és a melléképületek, a kút, az ólak egy csokorba a telek végén, itt teremnek az első  gyümölcsfák, a két meggy, a ringlók és a magvaváló szilvák. Az ólak másodfelhasználású anyagokból, malternyomos zsaluanyagból, bontott, feketére vénült tetőlécekből, széle-deszkából épültek. Az oszlopok akácosból való masszív akáctörzsek.

A parancs szerint soha semmit nem dobnak ki. A szétszedett zsalu görbe szögeit szekercével kirángatják, a kaszaverő síndarabon egyenesítik ki. Nem dobhatnak ki semmit, mert semmi nem kapható a boltokban, amire éppen szükség volna. Amikor hatvanas szög, akkor az, ha ácskapocs, ha ólakra való apró zsanér, az nincs. A nyúlólak ajtaját évekig autókerékből vágott gumiszalag tartja, melegben félrebiggyedve, hidegben megfeszülve. A fiúk megtanulják, tárolj, tartalékolj, ha nem kér kenyeret, soha nem tudhatni, mikor lesz jó valamire.

A két következő házhely a család ipari parkja. A krumpli és a kukorica termőhelye. A kukorica közt tök, uborka, bab. A bab, az mindenütt. Ahol az anya talál kéttenyérnyi helyet, kézzel gödröt készít, kannából vizet önt bele, beiszapolja, két-két babszemet belenyom az iszapba, betakarja, és leszúr mellé egy figyelmeztető babkarót, nehogy véletlenül kikapálja a következő menetben, és hogy a gyorsan égnek induló babszár találjon kapaszkodót az első menetben. A következőben, ha nincs, karót kell mellé ütni. Bab mindig van. Babnak lennie kell. Fehér gyöngybab, cirmos, leveshez való bab, lóbab, ragyogó fekete ördögbab, ez a legfinomabb zöldbab főzeléknek. A krumpli buckái közt gyorsan lefutó borsósorok. Az alsó sávban egy-egy pattogatni és főzni való csemegekukorica. A két összeszántott telek közti zárványban, ahol az újkrumplit évente ásni kezdjük, görög- és sárgadinnye. A széleken végig, a telekhatárokat jelölve egy sor cirok söprűnek, a termés a kiscsirkéké.

A fiúk dolgoznak. Nem kérdés. Kezdődik a libapásztorkodással, a borsó- és babfejtéssel, a kukoricafosztással, krumpliválogatással. Ahogy telnek az évek, bővül a feladatlista. A hónapok, az évszakok feladatlistája. Nem marad sok szabadidő. A szabadidő fogalomként ismeretlen. A környéken gyerek nem unatkozik. Nincs időszak, amikor ne tudna mit kezdeni magával, kivétel talán az orvos három fia, akik szórakozásból néha beállnak tavasszal kertet ásni, trágyát hordani. Kukoricát darálni. A kukoricadarálás a gyerekkínzás egyik kifinomult fajtája, ám az orvos fiai erősödni akarnak a tiszta levegőn, a fiúk hagyják, hadd erősödjenek darálás közben.

A fiúknak a kötelező iskolai normát is hozniuk kell. Hogyan nézne ki, pedagógusgyerek, aki kihagyja a napi leckét, hebeg felelés közben. Tavasztól őszig hétköznap, vasárnap fél ötkor kelnek, hétre elvégzik a sztenderd tennivalókat, az állatok ellátását, a hajnali locsolást. Az állatok megszokják a reggeli idejét, ha fél hétkor kezdenének, már állna a bál, ordítana a malac, kiabálnának a tyúkok, a libák. Csak a nyúl és a némakacsa tűri szótlanul az éhséget.

Az egyik átkos munka a háromból a locsolás (a másik kettő a soha véget nem érő téli fűrészelés, a soha véget nem érő tavaszi darálás). A locsolás a kerti munka büntetőtábora. Esőhiányban, kánikulában naponta kétszer, hajnalban és napnyugta után locsolnak. Kannával. Rózsafejes bádogkannával. Egyik kézben a teli kanna, másikban a teli vödör, futás. Ha nem szedi a lábát az embergyerek, és a szél se fúj, megeszik a szúnyogok. Így is megeszik, de nem annyira. Reggel a kiéhezett, fürge szúnyogbandák, este a hőségtől goromba bosszúvágyók. A kút környékén, a paprika- és a paradicsomágyás mellett állnak lesben, mert tudják, a locsolás nem marad el. Nem maradhat el.

A locsolás minőségével az öreg mindig elégedetlen. Soha nem ázik át eléggé a föld. Beledugja az ujját, és ha nem is mondja, arcára írva, ez semmi. Azt mondja: „Fiatalurak, ez egy kutyszar! Inkább el se kezdtétek volna!”. Szivattyú persze nincs. Kút van, kerekes kút, vödör, lánc, és négy, egymás szintje alá süllyesztett, colos csővel összekötött kétszáz literes fémhordó. Az öreg találmánya. A fiúk ciszternának nevezik, mert az öreg annak nevezi, de nem ciszterna, mert a ciszterna önmagát tölti fel mindenféle trükkökkel, csatornákon, vezetékeken át esővízzel. Az esővíz a lényeg, ami az égből érkezik külön munka nélkül. De minthogy esővízcsatornára nem telik, a négy hordó megtöltése, telehúzása napi kötelező. A friss kútvíz leforrázza a növényeket. Ezért a négy hordónak tele kell lennie a nap minden szakaszában, hadd langyuljon. A legfelső hordóba harminc vödör víz fért. Amikor a víz szintje eléri a csövet, átfolyik a következő kétszáz literesbe, abba is harminc vödör. És így tovább. Amikor a negyedik megtelik, felnyom egy piros fejű bóját, ami a kút mellől látható. A négy hordó alapállása: szintig töltve. Kivéve egy esetet, amikor éppen locsolnak. Ha a hordók nincsenek tele, és a fiúk nem állnak a kút mellett tekerve a fényes kereket, bűn. Soha nem kockáztatják. És egyébként is, szentírás, amit az öreg császár mond, fellebbezés nincs, és igaza van: „Ha a jóisten nem ad esőt, ad kutat. Ha nincs locsolás, nincs termés, és ha nincs termés, hiába ásod a kertet, tragacsolod a trágyát, hiába veszed meg a vetőmagot, ülteted el, hiába gyomlálod, kapálod, ha nincs termés, mert lusta vagy locsolni, adtál a szarnak egy pofontot.” Azért kelnek fél ötkor, néha korábban, hogy beleférjen az óra locsolás, és hogy visszatöltsék késő délutánra, estére a hordókat. Ráadásul a veteményes a szőlő alatt, harminc méter. A dinnye – minden dinnyefészek két-két vödör – még távolabb. Amikor eső és szél, az eső és a szél, vagy szél nélkül eső: áldás. Isteni áldás.

Az öreg nyulai

A Kr. utáni 1962. esztendő tele ropogó hideget, szikrázó napsütést, méteres havat hoz váltott lovakon. Hol olvad, a napsütés meglágyítja a hó tetejét, az éjszakában megfagy, nem szakad be a téli kiskutyák alatt, csúszkálnak rémülten. Az ujjnyi jégrétegre hull a következő hó. Aki szűz ösvényen kénytelen nyomot törni, vastag sínadrágját számtalan helyen metszi át a jég.

A fiúk vágják, lapátolják, söprik a havat. Labirintust építenek a hóban karcsú vágatokból, tehermentesítik az ólak tetejét, nehogy az állatokra szakadjon. A hó a vadnyulak elől is elzár minden ehetőt. De nem derül ki azonnal. Annyi biztos, hogy a téli szünetet követi az első, aztán a második hetes szénszünet. Egész nap otthon. Ha nem akarnak megfagyni, fát kell szerezni, fűteni kell. Végzik az általános téli kötelezőt. Síbakancs, vastag zokni, pufajka, egyujjas kesztyű, füles orosz kucsma. Törik a havat a minden évben megritkított akácligetig, a távolabbi, mocsárban növő, könnyebben kezelhető kanadai nyárasig. Combnyi akácot vágnak, derék vastag nyárfát vágnak, a kettő kombinációjával fűtenek. Fűrészelnek és fűrészelnek, soha nincs vége. Ha nagyon fogy, beöltöznek, újra erdőalja, újra falopás, két egymás mögött csúszó szánkóra kötözik, mert az élet áll a völgyben, semmi nem mozdul, a szállítás áll, szén nincs. Ha az iskola nem kap szenet, fát, magánember meg se próbálja.

Amikor szerencsésen értesülnek a mellékvágányra tolt szenes vagonról, mert ugyan szén nincs, de a honvédségnek jut, ilyenkor nincs alvás. A fiúk ilyenkor kivárják az éjfélt, éjfélkor lekapcsolják a vasútállomás világítását, felmásznak a bolgár vasúti kocsira, elemlámpa fényénél válogatnak, fényes fekete tömbökkel megraknak néhány cementes zsákot. A fiúk olyanok, mint a sakálpár. Egyik szemük azt figyeli, mit lehet lenyúlni, a másik az ellenséget, az erdészt, a mezőőrt, a határőrt kutatja. Az erdész és a mezőőr eredendő ősellenség, de a kiskatonák is képesek kellemetlenséget okozni. Jobb a kellő távolság. Kiszúrnak a hó alatt egy rakás százéves talpfát, amit az elmúlt években cseréltek a sínek alatt, kettesével húzzák haza, hogy a fűrészelés még nagyobb kín legyen. Jajgat a kőkemény, kátránnyal átitatott százéves törzsben a cseh karos fűrész. A balta, az ék is jajgat, amikor hasogatják. De a talpfa megéri az erőfeszítést. Két hasáb a sparheltbe, máris meleg a konyha, megsül a platnin a pirított kenyér. Fekete füst bodorodik az ég felé, mintha autógumit égetnének.

Küzdenek a hóval és a hideggel, közben nem ügyelnek a tavasszal telepített almacsemetékre. Arra se, hogy nincs kerítés. Mert nincs, csak az ólak körül. Minek a kerítés. Szegény ember lop ugyan, ha van mit, de másik szegény embertől nem lop.

Az öreg szúrja ki a nyomokat véletlenül. Gyönyörű reggeli napsütés, és a tükörsima felület helyett dudorok, horpadások látszanak tisztán és egyértelműen. A nyúl nyoma a hóban nem téveszthető össze semmivel. A négy lábnyom fekvő papírsárkányt formáz. Ezek a sárkánynyomok körbeveszik a hóval nyakig belepett fácskákat. Amelyik törzs a hó fölé ér, körberágva. Ahol csak a korona, ott lelegelték a vékonyka gallyakat. Az öreg előbb nem hisz a szemének, aztán felrúgja Cézárt, a házőrzőt, hogy minek eteti, ha nem végzi a dolgát, döglik őrködés helyett. Káromkodik, mint a záporeső. Tombol. Felsorakoztatja a fiúkat: „Szabadna megérdeklődnöm, a fiatalurak mi a kutyszarra figyelnek, ha a vadnyulak közben megeszik a jövőjüket?!”

Kerítést építenek. A hó tetejére. Előbb piros gépzsírral végigkenegeti a sérüléseket, aztán a műhelybe vezényli a fiúkat, ahol a készülő pincéhez begyűjtött betonvasakat kell átlósan, hogy hegye legyen, vasfűrésszel félbevágniuk. A hegy azért kell, hogy képesek legyünk beleverni a fagyott földbe. Mire végeznek a fűrészeléssel, az öreg a kert végében felhalmozott kisebb kazalnyi venyigét bontja ki a hóból, rakja le sorba a telek végében. A venyigekévékkel elzárt szakaszon négy rést hagy, hogy a nyúl, akinek nincs annyi esze, hogy átugorja a félméteres akadályt, megtalálja a felajánlott bejáratot. A fiúk a rések mögé ütik be a betonvasat. A betonvasakra az öreg vékony rézdrótból hurkokat erősít olyan magasságban, hogy az éppen ugró, de a laposan kúszva közlekedő nyulat is elkapja. Az almafás telek hosszabbik oldalán is épül a védmű. Ennyire elég a venyige. Összesen tizenkét csapda, huszonnégy hurok várja a nyulakat. Ügyesek voltak a fiatalurak, mondja az öreg a vacsoránál. A fiúk ritkán hallanak hasonlót. Nem gyakorlat a dicséret.

A fiúk hallják, az öreg imádkozik. Nem szokott. Nem hallani jól, lehet, káromkodik. Azt inkább szokott.

Éjszaka újra finom szél apró hóval, elfedi a tegnapi munka nyomait. De másnap, ébredéskor, az öreg a disznóól mellett apró vágásokkal vadnyulat nyúz a ringlószilva keresztágán. Apró vágásokkal, mert nem akarja megsérteni a vadbőrt. A gazdája csontig fagyott a hurokban. A hóban még három hamvasszürke téli bundájú nyúl hever egymás mellett, mint a nyírfarönkök.

– Én szóltam, hogy rossz helyen járnak – mondja az öreg. – Nem hallgattak rám.

A fiúk a csapdarendszert hóolvadásig fejlesztik, tökéletesítik, vigyáznak. Kenegetik a kisfák sebeit. Azokat a fákat, főleg a hosszabb törzsűeket, amiket a nyulak az első éjszakákon teljesen körberágtak, mint a habcsókot, az öreg ősi operációval gyógyítja a fagyok múlta előtt. A sérülés helyére almavesszők lehántott bőrét illeszti résmentesen, függőlegesen, libazsírral puhított rafiával körbetekeri. „Ezt így kell, fiatalurak, ezt pedig így. Jól látható?”