Megpróbálok visszaemlékezni egy napra. Hátradőlni, és hagyni, hogy képek sorjázzanak elő az emlékezet mélyéről. Nincsenek történetek, csak képek. Vagyis vannak történetek, de csak úgy, ahogy egy kép láttán elmesélnénk valamit. Arról, hogyan lengtek a toronymagas ezüstnyárfák a délutáni meleg nyári szélben. Az árnyékban várakoztam, hogy megjelenjen valaki, és labdát hozzon magával. Fűszálak, bogarak a fa törzsén, porhanyós föld az ujjaim között. A pálya másik oldalán a temető, emitt a Tüzép.

A nyáron kint jártam újra a faluban, egy barátom kivitt a határba, és elmutogatott mindent. Én nem láttam semmit, csak gazt, fákat, sarjadó kukoricatöveket és a lemenő napot. Aztán hazamentünk, és leültünk ahhoz az asztalhoz, amelynél harmincöt éve ültünk. Bort ittunk akkor is. Házi bort, ami a kertben termett szőlőből készült. Aztán pezsgőt. Szódát nyomtak a borba, ledugózták, és hagyták érni. Pezsgő lett belőle.

Szilveszterkor összejött náluk a két család, és néztük a tévét. Hofi, Kudlik, Alfonzó. Szavak és képek. Most érzem igazán, mennyire marginális az emlékezetünk. Szilveszterkor bólét ittam, amitől be is nyakaltam. Amikor a téli szünet után elkezdődött az iskola, először azt egyeztettük, ki meddig maradhatott fönt szilveszteréjszaka. Mert éjfél után nyílik az éjszaka virága az agyban. A sötétségben szikrázó parányi csillagok űrjét betölti a határtalan fantázia lényekkel, moccanó faággal. Miért mozog? Senki nem tudja. Valami megmozdult. A madarak hallgatnak. Éjszaka ők sem merészkednek elő. Miért? Mert félnek. De mitől? A valamitől. A titokzatos létezőtől, amely a sötétséggel mindenki agyára ráborul.

Reggel van, nyár. A nap süt, a konyhából finom kakaóillat száll. A ház előtt már meleg a homok. A szülők elindultak dolgozni. Munka, az van, mindig van. És vannak barátságok, nagy dínomdánom családi délutánok, ahol a húslevest sült kolbász és hurka követi, rántott szelet és töltött káposzta. Nyáron is. Csak akkor hamarabb megárt a bor. Mert a bor életelem. Ha nem tanulsz meg rendesen inni, nem is vagy ember. A napokban néztem a fiatalokat, hogy elüldögélnek egész este egyetlen pohár bor mellett. És milyen szép ez. Pusztán a bor tényét élvezni, és nem a mámort, amely óv és eltakar. Egy kocsiban ültem egy kábítószeres fiúval, épp kezelés alatt állt. Egertől Budapestig magyaráztam neki, hogy a puszta lét milyen mámorító. Amikor tiszta vagy és kiegyensúlyozott. Boldog. Tudod, mi a dolgod, és ezt élvezed. Nem küszködsz, hanem megalkotod az életed, és amikor az összes érzéked a fölfoghatatlanság határán találkozik a létezésed titokzatosságával, elélvezel. Semmiféle anyag nem kell ahhoz, hogy a létezés mámora kielégítsen, szeressen és magával vigyen. Nagy hatással lehettem rá. Néhány nap múlva találkoztam vele, és nem ismert meg. Persze a kocsiban sötét volt, a szavak ereje pedig megkopik. Én sem emlékszem már, mire mondtam olyan sokszor, hogy jól érzem magam. Minden ok nélkül, bárkinek elmondtam, ha jól éreztem magam. Ha rosszul, azt nem. Azóta hullámvölgyek és hullámhegyek jönnek és mennek.

A napokban egy ismert és elismert művész mondta nekem, még az is elképzelhető, hogy az utcára kerül. Megtanult rettegni.

Vissza az időben. Zsíros kenyér, ami a sült oldalas zsírjából készült, rajta paprika, paradicsom, és azok az apró és ízes húsdarabok, hagymakarikák, zselés szaftcsíkok. Mindig tartoztam valahová, szerencsém volt. Elvittek focizni, nyolcan egy Zsiguliban. Ketten a csomagtartóban fél órán át, aztán visszafelé csere. Nagy és izgalmas meccsek, bokatechnika, aztán fáradtság és jóleső sörök a kocsmában. Édes cigifüst, melósruhák, cement és beton szaga, téglapor a cipőn, mészcsík a nadrág hajtókáján. Mindenki Szabolcsnak vagy Félixnek hívott. Még később is, amikor segítségért kiabáltak. Úgy könyörögtek hozzám, hogy Szabolcs, segíts. És segítettem.

Hosszú szőlősorok, tavasszal kapálás, a hűlő esti levegőben nyirkos pára száll a levelekre, a szomszéd trikóban falatozza a szalonnát. Kenyeret vág hozzá, a kenyér egyben az asztal is. Odabent hűl a bor. Ma a kertünk helyén egy kurva nagy gödör áll, letakarva fekete fóliával, és esővíz van benne. A Google Mapsen potyog a házunkról a vakolat. Széchenyi utca hét. Ezzel a két kezemmel építettem ’71-ben. Nyolcéves voltam. Locsoltam a betont, hordtam a cserepet és a téglát. Azok a téglák most is ott vannak a falban negyvenkét év távlatában. És a terméskövek, amiket az alapba dobáltam, cuppantak a friss betonban.

Szemközt a házunkkal, a szomszéd háza előtt állt három magas akác. A színük jobbról balra világosodott. A jobb szélső haragoszöld volt, a bal szinte már sárga. Sokat néztem az ágyból, mikor betegen feküdtem. Jó beteg voltam, ahogy mondták, nem hisztiztem, csak fáztam. Aztán ahogy elmúlt a láz, megettem két nagy szelet kolbászos szendvicset, amin tojás és uborka is volt. A tojásra külön fölhívták a figyelmem, a láztól kicsapódó fehérjét pótolja a testben.

Az ember személyiségének integritását az emlékek szabálytalan, de folyton mozgásban lévő kapcsolatai biztosítják. Az én emlékeim jók, ezért nem rendszerspecifikusak. Néha nem ismerem ki magam olyan nyilvánvaló helyzetekben, amikor átvágnak a palánkon. Próbálok figyelni, de hiába. Ha eleve rosszat kell feltételeznem a másik emberről, ha folyton résen kell lenni, az nekem nem megy. Azt hiszem, túl sok jovialitást tanultam. Ami egyrészt önvédelem, másrészt a felelősség elhárítása, hogy kritikát mondjak. És ez nem jó. Amit akartam, már megírtam a gyerekkoromról és a rendszerváltás előtti időkről, a mozi, a cuki, a fagyi, a foci varázsáról. Beszélhetnék még talán a kukiról, de hát olyan ez, hogy saját farkába nem harap az ember.

Magát a rendszerváltást is úgy éltem meg, mint egy szűzlány. Láttam valami plakáton, hogy megválasztották az első szabad miniszterelnököt. Felőlem! Egyszer megkaptam a magamét egy újságban, hogy vezető értelmiségiként hogy írhatok le bizonyos dolgokat. Ezen elgondolkodtam. És arra az eredményre jutottam, hogy bár az emlékképeim ezt a tájat idézik, Bartók és Kodály zenéjére egyenesen megelevenedik bennem a fényesen hasas felhők alatt pipacsszirmokkal szegélyezett hullámzó búzatenger, de nem tartozom ehhez az országhoz, nincsenek emberi határok, amelyek között egy közösség elemeként értelmezném magam. Nem vagyok világpolgár, a Balaton mellett egy kis faluban ülök, és hát mégiscsak a világról gondolkodom. És tessék, ennek ez az eredménye!