Lent szilvesztereztünk egyszer

a Balatonnál. A tó a parton

vastagon be volt fagyva.

Egy korábbi olvadás jégtábláit

a hullámok feltornyozták

a part közelében, aztán

az egész újra összefagyott,

a jégélek és -hátak között

ösvénnyi, tócsányi tükörjég

labirintusa alakult ki.

Beljebb, pár száz méterre,

a jégpartot vad hullámzás

csapkodta, a hang idáig

elért, ősvilági erő és harag

üzenete. Bár nincs messze,

egyelőre biztos távolságban

marad tőlünk.

Jó lett volna korcsolyázni,

de a cipőim otthon

hagytuk. Másnap reggel

apám vonatra ült, és késő

délután már meg is érkezett

velük. Harmadnap jégre

állhattam, hogy kipróbáljam,

mit rejt a távoli közel. Jégország

rejtekútjai, ködhívó hideg,

zajos hullámtorlaszok lelassítva

egy jégidőben. Eszembe se jutott,

hogy apám meghalhat, csak

a nagyszüleim meg magam miatt

aggódtam. Persze abban az évben,

és még több mint hússzor,

halhatatlannak bizonyult.

Ha nem vigyázunk,

egyszer kibillen alólunk

a megérdemelt, a megszolgált

halhatatlanság. Őalóla azóta

kibillent, és én újra járom

jégország hullámzajú, csak

vaspengén meghódítható, de

már így is rég elveszett világát.

Hol vannak azok a formák, alakzatok,

jégküszöbök, simára fagyott hangok,

fehér hullámtarajok, hóból összetapadt

holdbéli kráterek. Apám volt

az? Maga a tó? Vagy a szíve?

Egy zug a szívében? Jég padlózta,

köd falazta, siklás belakta zug,

ugyanaz a hely, ahol az infarktus

érte? Akkor látnom kellett

ott is, akkor is a betegséget,

a jégpor fehérje a kórházi ágy

fehérje, a jég hidege én és ő,

ő és én. Apám, a közömbös,

a kigúnyolt, az engem kigúnyoló,

a szeretni képtelen, a szeretet

kimutatására képtelen, korcsolyát

hozott, nem nagy ügy, egy nap

az életéből, sőt egy nap az üdülés

néhány napjából. Ennyi marad

belőlünk. A jég elolvadt azzal

a téllel együtt, a korcsolya vissza

a pincébe, a pincében por, a tó

a következő évben megint befagyott,

mi ott se voltunk, vágták a nádat,

egy lékben valaki cápát fogott,

azóta is titkolják, a pincét

kitakarítottuk, már rég a másé,

de igazán amúgy se lehet

semmi a miénk.

Ugyan! Különben hogyan

írhatnám le az elvesztés,

minden elvesztések történetét?

Apám az enyém volt, nem volt

senki más apja, és veszni hagytam,

mint egy lejárt bérletet, forgalomból

kivont pénzt, vesznie kellett,

hogy most így utólag az enyém

lehessen akkor.

Aki egyszer hallja a jég hangjait,

nem száll vitába soha többet

a vízzel.