Eső - irodalmi lap impresszum

Forr a magyar; Illõen világos

 

 

Forr a magyar

 

Mostanában mindent utólag látok. Az

estéket, a leveleket, az ezüst felhő-virágokat

odafönn, a kavargó port, a rigókat,

távolban a rézszín eget –

a sok apróságot, amit mind megszereztem

(legalábbis megszerezhettem volna)…

Amit meg kellett volna szereznem.

 

A fű fölött lepke száll, mögötte vörösen

világít az ég,

madárszárnyak sebeitől érdes.

A vége rendszerint ugyanaz: hamuszín felhők, és

az ő boldogtalan vonulásuk.

Nyirkos állatok, űzi őket az idő.

 

Soha, semmi sem éri meg.

(Bár hallom, a rigók szerint minden.)

Ragálytól petyhüdten csüggesztik leveleik

a fák, a levegő egy helyben áll.

Tulajdonképpen ez a semmi, ez maradt.

 

Amitől mindig féltünk: kiáltozó, amorális

alakok, lábuk alatt eltiport kisdedek, vonulások,

eszeveszett szlogenek, kivándorlók feje fölött

óriás szájként a pörkös ég…

Alig magyarázható. Hogy csak ennyi a magyar…

Úgy látszik, ez maradt.

Megcselekedtük, s egyszerre itt termett.

Megkövetelte a haza.

 

 

Illően világos 

 

Isten feltétlenül van. Legalábbis valamiként,

ha nem az alján, hát a tetején, szívében

szabvány-vágyakkal ül szilikon-angyalai balján –

mindenképp magasabbra jutott, mint „én”.

 

Remélem, feltétel nélkül boldog.

Bizonyára másutt, másképp, mint a

többi parány –

mielőtt megvakultak szemeim, láttam,

követtem magam előtt, s szívemmel

ma is emlékszem –

talán.

 

Valójában nem bánom.

A villany pislákol, lassan lekeverik számom,

kesernyés ízként, porszemek közt élek tovább.

De esténként hallom, sorvadt ujjammal mégis

tapogatom hangját, szinte sírva

– most ne kérdezd, ténylegesen vagy

csak leírva,

rögzíti a papír, így van –;

sóhaj, ömlengés, rosszabb, súlytalan téboly,

félszeg metafora, egyre megy: az éji fényt hallom,

s a haldokló város suttogását, mint

egy denevér,

gyógyíthatatlanul látom.

Vissza a tetejére