Szavaim

Szavaim fonákját ugyanolyan jól ismerem,

mint színét. Egy ideje nem tudom már,

mi az, amit hiszek, és mi az, aminek pusztán

akcentus nélkül tudom kimondani a nevét.

A fedőbűn helyett fedőszavak akrobatikája

özönli el a porondot. Minden tripla szaltónál

a közönséggel együtt szűnik meg dobogni

a szívem, majd fölszabadultan tapsolok.

Így élek szavaimmal, akiktől már nem is

hallani a hangom. A legelső sorban ökölbe

szorult kézzel ül egy eredeti érzés, és nem

tudja, üvöltve kihez és hova fusson.

Séta

                                   Christophnak

Szerelmem

kétszáz lépéssel előttem halad, és nem

néz vissza. Néha megáll, készít egy

fényképet a folyó menti romokról,

megigazítja piros-fehér kockás sálát,

zsebre teszi a kezét – előlem dugja el –,

és a következő fordulónál eltűnik.

Bennem minden sír, csak a szemem szárad

ki, a bokrok homályosak, mintha tejüvegen

keresztül látnék, és fohászkodom egy istenhez

– akinek már rég elfelejtettem a nevét –,

hogy a kanyar után üljön ott a szerelmem

egy vízre néző padon, és mondja: jé, te is

itt jársz éppen, és kérdezze, maradok-e

egy cigarettára, és nézzük együtt a kacsákat,

ahogy egyensúlyozva minduntalan majdnem

fölborulnak a parton.

Persze nem volt ott senki. Leginkább ő nem.

Belépek a kávézóba, ahová indultam –

az asztalnál ott ül ő, és ír. Rám csodálkozik,

később elszívunk egy cigarettát. De nincs

semmi közelség, csak én egyensúlyozok

arca és a tapétázott falak között, hogy

el ne boruljak. 

A legfelsőbb emelet

A legfelsőbb emelet legszebb szobájából

rálátni a mozgolódó város lomha folyójára,

ide minden napszakban beárad a napfény,

éjjelente ujjbegynyire van csak a csillagos ég.

A rendeléseket a lobbiboy hozza föl a lifttel,

borravalóval zsebében szó nélkül távozik,

én a kilincs nélküli üvegfelület mögött ülve

szívom cigarettáimat, halkan hiányzik a szél

vagy egy kéz, hogy belekapna hajamba.

Innen látni az egészet, pedig nincs is illata,

innen én vagyok isten, pedig még meg sem haltam.

Jaj, az a reggel, amelyiken észrevettem:

hiányoznak az alattam lévő emeletek;

csak a kedvező áramlatok miatt lehetek még.

A nagybetűs igazság

A nagybetűs igazság

nem ront ajtóstól a házba

nem veri be a városkapukat

nem röhög a képedbe

a nagybetűs igazság

valójában csupa kisbetűből áll

mint a sarki ház falán a szó

„közért” végigsimít a vörösre

zokogott arcodon és azt mondja

minden rendben lesz akkor is

ha nem robbantasz ki forradalmat

az igazság azt mondja magáról

hogy ő tulajdonképpen olyan

mint a reggeli kávé vagy a nap első

ölelése semmivel sem szembesít

a serkenő szőrszálakat észre sem veszi

csak annyit akart mondani

hogy egyél már végre valamit.

Apa

I.

Apa NDK-s hálózsákját én örököltem meg,

én voltam az első gyerek, aki sátorozni ment.

Kék volt, gyerekrajzszerű nagy fehér virágokkal,

nemhogy nem izolált, még csak nem is melegített.

Ezért aztán három pulóvert húztam a pizsamámra,

és tábori ágyakról loptam pokrócokat, hogy a szobában

éjszakázóknak nem volt mire fölhúzniuk az ágyneműt –

így is izzadtak az egymás lélegzetével fölfűtött térben.

Engem hajnalonként didergő csontjaim ébresztettek,

és hiába húztam fülemig a hálózsákot, nem múlt el

a hideg. Évekkel később, a sokadik sátorozásnál

kölcsönkaptam egy négyezer méter magasságig

hitelesített, öklömnyire összegyűrhetőt. Többet

nem keltett föl a kora reggeli levegő, és elég volt

egy póló is éjszakára. Olykor mégis fölébredtem,

és röviden sírtam, mert apa nem adott meleget.

II.

Apa hátát látom csak, ahogy a számítógép előtt

ül és a fejhallgatóból szórt ritmusra lassan

mozog a feje. Én megállok a küszöbön, és

nézem, ahogy a képernyője megtelik betűkkel.

Szeretnék mondani valamit, de ahhoz üvöltenem

kellene, a jazzfoszlányok még engem is elérnek,

különben sem jut eszembe semmi valóban fontos.

Még egy darabig ott ragadok a szobája bejáratánál,

és abban bízok: megérzi, hogy vagyok, megfordul

és kérdez valamit, hogy végre halljam a hangom.

III.

Szombat van, reggel hatkor egy kiáltásra ébredek.

Először azt gondolom, apa játszani akar, mindjárt

lerántja rólam a takarót és végigkerget a lakáson,

pizsamában ülünk be a kocsiba, hogy még meleg

kakaós csigát hozzunk a pékségből reggelire.

A kiabálás egyre hangosabb lesz, apa nem jön,

és én félig zárt szemekkel botladozok hangja után.

Az esőfoltos tetőtéri ablakokon beszűrődő nyári

fényben egy láthatatlan erőszak rángatja a testét.

Három ajtót csapok be magam mögött, kulcsra

zárom a fürdőszobát, kinyitok minden csapot, és

behúzom magam a ruhaszárító állvány alá.

IV.

Most előttem áll, nyolc hónapja nem láttam,

görbe gerince még inkább előre dönti, ha

magamhoz ölelném, rám borulna. Ezért csak

messziről érek hozzá, és a világ állásáról kérdezem.

Ő mintha egy harmadik arcra, rólam elfordított

fejjel mosolyog, és megrántja a vállát, Krisztusról

beszél. Mellettünk elhúznak a zöld iránytáblák,

a biztonsági öv szorítja le a szívem, hogy belőlem

kiszakadva nehogy összetörje a szélvédőt.