Jánosi Dezsőnének és Juhász Gábornak, köszönettel

„Edd meg az agyad, mielőtt az agyad esz meg Téged!”
(Győrffy László)

                                                                                                                                   „Biztos helyről, régről tudom,

hogy a föld tányér, és hogy azon

                                                                                                                   az emberek és a kövek

                                                                                                                             lesznek a mannához a köret.”
                                                                                                                                 (Lovasi András: Zsákmányállat)

1.

Ülünk egy asztalnál ketten, gyerekkori barátom, H. és én, és tartjuk magunkat a tervhez. A terv az, hogy egy évben legalább egyszer meglékeljük egymás koponyáját, belenézünk, belezabálunk egymás agyába, rengeteget röhögünk, aztán nagyon sokáig nem beszélünk. Barátságunk idestova több évtizedes karriere legalább két alappilléren nyugszik. Egyrészt mindketten önzőek vagyunk, és úgy tartjuk, a barátság lényege egymás sikereinek és kudarcainak bio-lakmuszpapírsága, hogy van mihez viszonyítani saját életünk fejleményeit és eseménytelenségét. Ez az érzés önmagában is elegendő alap lehetne, ám van legalább még egy fontos tényező, mely szerepet játszik az egymás iránti rokonszenvben, ez pedig nem más, mint legfontosabb közös életfilozófiánk, amely így hangzik: Mindennap, minden tekintetben egyre jobban fejlődöm. E két körülmény teszi lehetővé, hogy történeteinket és dilemmáinkat soha ne pusztán érdekes vagy unalmas sztorik formájában osszuk meg egymással, hanem egyszersmind a másik számára is döntő jelentőségű tanulságként. Fabulaként, példabeszédként. Kolumbuszként és – szellemi értelemben – meztelen királyként. (Mint megtudtam, a gasztropszichológiai terápia is hasonló bizalmi viszonyon alapul. Korántsem meglepő módon a családi konyhaasztal otthonossága és a gyermekkor ízeinek hipnózisa napról napra népszerűbbé teszik ezt az új tudományágat, szemben a hagyományos, kanapén történő lélekorvoslással.) 

H. azt mondja, ma nem ilyen vagy olyan történeteket szeretne megosztani velem, hanem a történetek mögötti teljes problematikát, de ehhez már nem akar fölösleges illusztrációkat hozni a saját életéből. Már csak azért sem, mert erre most nincs időnk. Hozzáteszi, a tökéletességre törekvés egyébként is fordítottan arányos az idővel, a szabad idővel, sőt olykor merőleges magára a szabad akaratra is.

Tehát a közös problematika, amit meg kell fejteni, immár adott: a tökéletesség – mint olyan. Amiben mindketten egyetértünk: minél inkább a tökéletességre (és nem másra) törekszünk, annál több időt kell fordítanunk a tökéletesség előkészítésére, vagyis annál kevesebb szabad időnk marad.

A tökéletességben az a rossz, folytatja H., hogy már az előkészületeknél el lehet akadni. Sőt el kell. Aki nem készül fel eléggé, az talán nem is méltó rá. Nem alkalmas a tökéletesség bárminemű befogadására. Éppen ezért, akik igazán felkészültek erre az állapotra, általában soha nem jutnak el addig, hogy élvezni is tudják. Nem véletlen – veszem át a szót egyetlen pillanatra, bár tudom, hogy mai beszélgetésünk során ez az utolsó mondat, amit még hozzátehetek az előadáshoz, és amellyel biztosíthatom H.-t arról, hogy a téma nemcsak érdekel, de valamelyest tájékozottnak is gondolom magam benne –, hiszen a tökéletesség akarása mint életforma egyet jelent az emlékezettechnikák tökéletesedésével. Pontosan, helyesel H. Ha a tökéletesség érzetét valamiképpen meg tudnánk hosszabbítani, megszabadulnánk attól a rengeteg fáradságtól és kudarctól, mely a tökéletesség megszerzésére irányul; elég lenne csak felidézni az élményeinket, és máris minden szüntelenül tökéletes volna.

2.

Az emlékezettechnikák közül a legrégebbi eljárás az emlékezethelyek kialakítása, a tökéletesség egy-egy zegzugának elkerítése. Mintha az ember a profán környezetből egyszer csak kiemelne egy darabot, és azt mintegy felajánlaná a szentségnek, az isteneknek, a tökéletességnek. Mert a tökéletesség jó, a tökéletesség szép. Nem igaz? Ami szép és jó egyszerre, mint az orosz krémtorta, arra azt mondjuk: Hm, ez isteni! Ha pedig görögök lennénk, ezt mondanánk: Hm, kalokagathia! Bizony mondom neked, a jóra és szépre való törekvés egyet jelent a tökéletességre való törekvéssel, tehát vallásos magatartás.

Még egyszer megismétlem, hogy értsd: az emlékezethelyek létrehozása azért fontos, mert ily módon az elért tökéletességpillanatokat bizonyos értelemben tárolni lehet. Raktározni, biztonságban tartani, spájzolni – vagyis bármikor elővenni. Az emlékezethelyek lehetnek az ember testén kívül (szobrok, festmények, filmek, könyvek stb.), de minden emlékezethely legtökéletesebbike az emberi test saját emlékezete; kiváltképp a gyomor – telis-tele ínycsiklandó finomságokkal.

Emberi has (én gyomornak fogom hívni) mint emlékezethely, mint a tökéletességélmények csontokkal és övekkel és páncéllal és tankkal és országhatárral és űrhajókkal védett szentélye. Egyetlen feliratot, mottót, reklámszlogent tudok elképzelni, amely méltó ehhez a metafizikai státuszhoz, ez pedig így hangzik: Az vagy, amit megeszel.

A gyomor emlékezete a gasztropszichológusok leginkább kutatott területe. Mindegy, hogy az éhező, az üres, az önemésztő, a melankolikus, az epés gyomor korgásáról, illetve csikarásáról van szó, vagy ellenkezőleg, a jóllakottról, a tökéletes harmóniák perisztaltikus fúgáiról és szimfóniáiról: a gyomrod olyan, mint egy repülőgép fekete doboza. Sőt még annál is több. Amikor a halottkém asztalára kerülsz, és az nekikezd, hogy diszkréten feltárja a gyomrod, pontosan olyan intim kapcsolatba kerül veled, mintha – teszem azt – egy negyvenéves férj kamaszkora óta írt összes analitikus naplóbejegyzését belecseppentenéd valakinek, mondjuk a férj feleségének a szemébe. Ettől a pillanattól kezdve, azt hiszem, elég nehéz ügy egymást szeretniük; szeretkezni vagy egyáltalán csak leülni egy asztalhoz. Mármint annak a házaspárnak. Tudsz követni?

Amikor a halottkém felnyitja a gyomrod, döntenie kell: bevállalja mindazt a bűnt és jócselekedetet, amit a gyomrodon keresztül engedtél az univerzumba (vagy amit épp elvettél tőle), szóval bevállalja, és folytatja ezt a láncolatot, vagy inkább csak elfogyaszt néhány külső hámréteget belőled, és a szerveid mennek különböző tudományos kiállításokra, kórházakba, vagy épp egy svájci széf fagyasztójába.

Nyilván nem leplek meg, ha azt állítom, a kannibalizmus a mai napig létezik. Ezt mindenki tudja. De azt már csak kevesen, hogy pontosan mit is jelent ez. Engem is a gasztropszichológusom világosított fel nemrégiben, miután megírta a beutalómat a lobotomiás kezelésre. Egyszer majd neked is el kell menned hozzá. Emlékszem, azt mondta, képzeljünk el egy halottkémet, aki miután elhúzta a függönyt, a következőket teszi: ízlésesen megterít a hullán, és nekikezd a vacsorának. Fűrésszel és szikével. Só, bors, paprika. Gondoljunk csak bele. A halottkémek nagyon kevesen vannak. És tényleg! Tulajdonképpen arról van szó, hogy volt egy nép, amely minden más népnél jobban szerette a pénzt (a halhatatlanságot, csak akkor még azt nem pénznek hívták). Kannibáloknak nevezték őket. Azt gondolták, ha megeszik egymás szerveit, pont azokat, amelyekkel problémáik voltak, akkor hüpp-hüpp-hüpp: meggyógyulnak. De nem így esett. Ezért az orvosok rendszeres belsőszerv-evő kúrákat javasoltak. Évszázadokon át dokumentáltak mindent. Az utánkövetések ma is folynak, és bár bizonyos mértékű gyógyulás kimutatható, a világ vezető gyógyszergyártói placebohatásra gyanakszanak. (Nem emlékszem már, hol hallottam, de az antipszichiátria hívei szerint a lobotomiát elmebeteg kannibálok találták fel a saját gyógyulásuk érdekében. H. bizonyára mélységesen egyetértene ezzel.)

De nem is ez az érdekes, hanem ami most következik. Miközben a gyógyítás gőzerővel zajlik, más, szélesebb érdeklődési körű kutatók (tökéletességmániások) elkezdtek figyelni a műtőasztalokról leeső információkra. Egyebek között a gyomor emlékezetére. Elképesztő mennyiségű adat segítségével pontosan kimutatták, hogy az agy és a gyomor szorosabban kapcsolódik össze, mint bármilyen más szerv. Sőt a legújabb kutatások kiindulási alapját már az a meggyőződés képezi, hogy a nemi szervek voltaképp nem mások, mint a gyomor külső csápjai, amiből többen arra következtettek, hogy a párválasztás egész ostoba körülményessége és valamennyi genitális ügyetlenkedése csupán a gyomor beavatási szertartásának kezdete.

3.

Ez a felvetés vezetett ahhoz a döbbenetes felismeréshez, hogy a méh és a gyomor közötti analógiák feltárása radikálisan új alapokra helyezheti az antropológiát. Elkezdték vizsgálni az emésztés és a terhesség lelkiállapotait, majd a szülés és a székletürítés aurarezgéseit. Az eredmények meglepőek. (Ezen a ponton legszívesebben félbeszakítanám H.-t, de mivel nem akarom kizökkenteni a nagy főzésből, csak maguknak mondom el, mert annyira ide kívánkozik: egy nagykunsági mellékvágány egyik kis pirosának mozdonyvezetője kifigyelte, hogy kollégája, a kalauz, minden áldott nap ugyanannál a megállónál ugrik le, és guggol egy tuja árnyékába. Összebeszéltek a forgalmistákkal, s miután a kalauz létrehozta művét, egy hirtelen mozdulat és egy hosszú lapát segítségével azonmód ellopták azt, mielőtt a kalauz észrevette volna. Kisvártatva azonban társuk a vártnál sokkal, de sokkal jobban kétségbeesett, s mivel a kollégái nem akarták, hogy visszakerüljön a pszichiátriára, hatalmas nevetéssel inkább leleplezték a turpisságot.)

Molekuláris neurobiológusok nemrég Kanadában hozták nyilvánosságra az első olyan mérési adatokat, melyek szerint táplálkozási rítusaink voltaképp minden ember vonatkozásában előfeltételeznek egy olyan interperszonális közösséget, amely a szkizofrénia legjellemzőbb tünete. Az én etetem magam és a létrehozok egy ételt, amelyet elfogyasztok, megemésztek, majd eltüntetem a föld felszínéről is, megszervezem az elszállítását stb. – hihetetlen mennyiségű törődés. Semmihez sem fogható alaposság és gondosság. A civilizáció voltaképpeni legnagyobb feladata, a legnagyobb dolog. A szennyvízcsatornákra épülő metropolis; a tininindzsateknőcök felfedezetlen, heroikus világa. Micsoda láthatatlan kloáka-Velencék! Kloákavezetékek mint a felhőkarcolók gyökerei, melyek az épített emberi világ anyagcseréjét visszajuttatják az anyaföldbe. Vagyis belénk.

Minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy evés után az étel valóságos élőlénnyé, embrióvá változik. Mindegy, hogy a nyúl már nem szalad és a csirke nem repdes levágott, csonka szárnyaival; mindegy, hogy gondosan volt díszítve és élettelennek tűnt – a gyomorba kerülés pillanatában ismét élőlénnyé változik. Mozogni kezd, részévé válik egy végtelenül bonyolult rendszernek, amelyben folyton elhalnak és újracserélődnek a sejtek és egyáltalán minden. Testünk bizonyos részei halhatatlanok, újra és újra kicserélődnek, mások elkopnak, és tönkremegyünk, elszáradunk, mint egy levél, megérünk, mint egy gyümölcs, lehullunk és befőtt vagy pálinka lesz belőlünk. Ami marad, azt léleknek hívjuk, legalábbis a hagyományos pszichológiában.

Nem így a gasztrotudományban!

A modern gasztropszichológia mindazt, amit az emberiség történetében léleknek neveztek, átkeresztelte gyomorra. Ez egyben azt is jelenti, hogy Freud minden leírása a szexusról és az örömelvről, magyarul arról, hogy életünk, vagyis minden döntésünk mögött valamilyen szexuális élvezetszerzési stratégia munkál, megdőlt. Freud ugyanis egy olyan kultúrában élt, ahol még fontosak voltak a nemi szerepek, vagyis a nemi szervek. De ennek vége! A nemi szerepek fenntarthatósága a civilizáció bizonyos pontján tarthatatlanná vált. A gyomor lázadása volt ez a végső határpont. Amikor a gyomor megszerezte a szükséges és elégséges kapcsolatokat az aggyal, és végre ki tudta magát fejezni, akkor, és csak akkor kezdődhetett el értelmes dialógus a gyomor és elme, gyomor és gyomor között. A gyomor évezredei következtek, és a nemi szervek lefokozódtak, illetve elnyerték az őket megillető csáp- (tehát koordinációs) szerepeket.

Összegzésképpen – mert látom, hogy kezded elveszíteni a fonalat – még egyszer hangsúlyozom: a gyomrot úgy kell elképzelnünk ebben a civilizációban, mint a legfontosabb emlékezethelyet. A születés és halál emlékezethelyét, a halhatatlanság állapotát. És ez nem egy új szokás, amit az emberiség majd egy galaxisok között dúló kozmikus háború vagy jégkorszak után lecserél, hanem arról van szó, hogy ez mindig is, kezdettől fogva így volt.

Az evés pillanatában, amikor kannibál módjára viszonyulok a környezetemhez, tulajdonképpen rácsatlakozom arra a köldökzsinórra, ami az anyaméhben még közvetlenül kapcsolódott hozzám. Mindenki megteheti, hogy este fürdés előtt a tükör elé áll meztelenül, és elgondolkodik, hogy a hasacskáján mit is jelent voltaképpen az a beforrt, régi luk. És ha elég bátorságot érez magában, akkor képzelje el azt is, hogy talán nem is kell olyan sokáig várnunk, és ezek a lukak felszabadulnak az elmúlt néhány ezer év metafizikai és teológiai elnyomása alól, és elkövetkezik egy új gasztrokultúra, amely az ún. eredeti táplálkozási módon fog alapulni.

4.

A gasztropszichológusom szerint, ha egy földönkívülinek szeretnénk bemutatni a Föld eddigi legkomolyabb civilizációját, akkor el kellene vinnünk egy disznótorba. Utána pedig egy hipermarketbe. Miről van szó? Arról, hogy a gazda kimegy reggel az ólba, és megsimogatja a kedvenc malacát. (Ezen a ponton kezdek el kissé félni H.-tól, mert pontosan emlékszem, ahogy gyerekkorunkban tartjuk a véres ibrikeket a disznó alá – és ahogy most meglett felnőtt férfiként szájához emeli a vörösboros poharat. De inkább törlök minden negatív gondolatot, és megpróbálok egyszerűen csak jelen lenni.) Büszke rá, milyen szalonnákat növeszt az oldalán; ahogy mondani szokás, a gazda puszta nézésétől is hízik a jószág. Egy nagyon intim, szinte erotikus viszony alakul ki közöttük. Sokkal bensőségesebb, mint mondjuk a kutyával. A kutyát nem eszi meg. Nincs köztük olyan szoros kapcsolat; nincs hóhér-áldozat játszma. Következésképp nincs totális befogadás sem. Márpedig a disznófogyasztás szokásának lényege, hogy az állatnak egyetlen porcikája se menjen pocsékba.

Hát nem furcsa, hogy a malac az a jószág, amelynek anatómiája az összes Európában honos állat közül a leginkább hasonlít az ember felépítésére? És nem furcsa, hogy mégis épp őket, a disznókat esszük meg szőröstül-bőröstül, és szinte a leggyakrabban?

A hentesüzlet innen nézve nem más, mint a gyilkolás ösztönét legálisan kiélő régi nagy harcosok emlékezethelye. Emlékezethelye és gyakorlóterepe. A gasztropszichológusok kedvenc olvasmányainak héroszai, akik mellesleg olyan bűnügyi regényekben szerepelnek, melyekben a gyomrok étellel tesznek tönkre más gyomrokat. De kedveltek a puszta nevetéssel is halálközeli állapotot előidéző, valamilyen élelmiszer-ipari miliőben játszódó tragikomédiák is. Mint minden korszakban, itt is kialakulnak a bonviván- és hús-, illetve hősszerelmes szerepek. A szuperhősök archetípusai: a hentes, a böllér, a lovász, a pásztor stb. Ezek a hétköznapi élet felől nézve ártalmatlannak tűnő emberek azok, akik egyedül is képesek felvenni a harcot egy idegen civilizáció felől érkező csapással. Ők a gyomor titkos hadseregének kiképzett kommandósai, titkos ügynökei és védőszentjei. Eldugott helyeken tevékenykednek; alig látjuk őket munka közben. Ami szintén nem véletlen. Szinte elképzelhetetlen, hogy New York üvegpalotái között felhőkarcolókba költözött hentesüzleteket találjunk, ahol az üvegfalak mögött hatalmas sertésüzemi dolgozók végzik ki, fejezik le a disznókat. Ha így lenne, még azt kellene gondolnunk, hogy ezek voltaképp haláltáborok; a disznóvá változtatott emberek kivégzőhelyei. Mert a gyomor országában nincs helye még egy ugyanolyan létezőnek. A hasonmást el kell pusztítani. Káin és Ábel. A háború nagyjából egyidős a gyomorral magával.

Csupán az elkészítési módok változnak. Hideg, meleg. De minden háborús technikák legfélelmetesebbike az öngyilkos merénylő mint olyan. A múlt századi krónikák szerint a fundamentalista sertések szándékosan ürülékkel táplálkoztak annak érdekében, hogy amikor disznósajt lesz belőlük, a torkos, ellenséges gyomrokon halálos szalmonellamérgezéssel álljanak bosszút.

Minden gyomorideológia első dogmája, hogy a disznók puszta létezése saját disznófölöttiségünk bizonyítéka. Igen, szükségünk van a disznókra, ahogyan a keresztényeknek a pogányokra, a muszlimoknak az alkoholista keresztényekre és pogányokra. A buddhistáknak a karmára. A disznó elfogyasztásának karmája azonban minden emberi kulturális jelenség legmeghökkentőbb esete. Nem pusztán azért, mert az állatot – miután elérte a tökéletes állapotot – beletöltjük a saját belébe, majd megsütjük, és hagyjuk, hogy ez az ürülék újraéledjen a saját testünkben, és a disznó feltámadjon a gyomrunkban, majd újabb ürülék formájában távozzon. Nem, ez még mind semmi. Hanem azért, mert a boltokba kerülvén, miután tudatosult a kalmárlelkű huszadik században, hogy a disznók ilyen nagyvonalú felhasználása korántsem költséghatékony megoldás, a civilizáció fejlődésével elérkezünk a műbélhez, a műkolbászhoz, vagyis a virslihez, ami már csak külsőségeiben emlékeztet az eredeti gyilkosságra. Mégis látens vérszomjjal habzsoljuk – lehetőleg elrejtve egy hot dog kifliben. Na, ez az, ami az egészben a legmeghökkentőbb. A gasztropszichológia szerint ez a művészetre, a szimulációra való képességünk origója. És ha ezt egy ufó megérti, akkor mindent tud az emberiségről.

5.

A konyha a gyomor hálószobája. De itt az igazak álmáról van szó, és nem holmi sötétben kufircolásról. Ha felkapcsoljuk a villanyt, érdekes dologra lehetünk figyelmesek. Az asztal, amelyen szigorú rendben sorakoznak az evőeszközök, egy sakktáblához hasonlatos. A teríték nem más, mint sakkfigurák összessége. Egy családi ebéd végén, akárcsak a sakkban, mindig vannak győztesek és vesztesek. Vannak, akik nagyon komolyan veszik a főzést, és tudják, hogy semmi másról nincs szó, csakis a gyomornak való áldozásról. Mások inkább a nemi és családi szerepek felől közelítik meg a történetet, s ennek megfelelően egészen más ízeknek és étkezési szokásoknak hódolnak.

Vegyük például ezt a két bejglit. (Ez H. nagy száma, amikor imaginárius szikéjével akkurátusan behatol a szakácsok lelkébe, akarom mondani szájába és gyomrába.) Az egyikben a mák igen vastagon és cukrosan és a lehető legtöbb mazsolával van vegyítve. A bejgli teteje inkább sárgás. A sütemény karácsonyról maradt, állaga omlós, de inkább azt mondanám, porlik az egész. A szárazság egyáltalán nem áll jól neki; de érezhető a gondosság, a megfelelni akarás; egyértelmű, hogy itt a mák szeretni akar. Szeretni, és az elismerés által szeretve lenni. Ezzel szemben a másik bejgli állaga puha, ruganyos. Ha az elfektetett bejglit az ujjunkkal megnyomkodjuk, érezzük, hogy állaga masszív, mégis ruganyos, mert amint elengedjük, visszanyeri eredeti állapotát. Kóstolás nélkül is tudjuk, hogy egy-két nap ide vagy oda a műremek állagát nem rontja.

A mák nem vastagon, úgyszólván egyben van bedolgozva, hanem mintha csak egy idős hölgy, akarom mondani tölgy évgyűrűi lennének, precízen, spirálszerűen köröznek az örökkévalóságban. Néhol birsalmasajt és mazsola. A készítő intelligenciája egyedi, de egyszersmind hagyománytisztelő; tehát nem deviáns, ízléses, de semmi nagy hűhó. A külső burok aranybarna. Finom elegancia. Tökéletes pillanatban vették ki a sütőből. Látszik, hogy odafigyeltek rá, hogy évtizedek tapasztalata ivódott bele a készítés mozdulataiba. Hangsúlyozom: nem lehet azt mondani, hogy a másik bejgli rossz lenne, csupán azt, hogy a szakács még nem tudja, hogyan lehet elérni ezt az aranybarna külsőt, hogy mást ne mondjak: a tökéletességet.

Az egészben csak az a szomorú számomra, hogy ha itt lennének a szakácsok, mindketten tudnák, hogy kié az igazi bejgli. Az a helyzet, hogy a gyomor dolgában a relativizmusnak nemigen van helye. Az ízlések és pofonok érveire támaszkodó apologetika mindig a vesztesek, a kóklerek vigasza. De a lelkük mélyén pontosan tudják, hogy a bejgli az valójában micsoda. (H. neki is esik a bejgliknek, s ettől kezdve hosszasan, szinte csak teli szájjal beszél. Alighanem ezzel magyarázható, hogy néha csapong. Teljes mértékben az ízek inspirációira bízza magát.)

Ha már itt tartunk, a mindent kóstolás nélkül sózó emberek is súlyos önértékelési zavarokkal küszködnek. Szerencsére kezelhetőek, de csak nehezen, és általában visszaesnek.

Szóval a gyomor abszolút. A bejgli fogyasztásánál ugyanaz az etikett, mint a csirkehúsnál: kézzel, harapni. Viszont a tökéletes bejgliben ott van az a kis humorosság, hogy a teteje, akárcsak egy franciakrémesnek, könnyen eltávolítható. Ha akarjuk, kézzel lehajlítjuk, és csak harapjuk, vagy a villánkkal vágunk belőle. A mák, ha túl édes, nem engedi, hogy mindenhol körbeőröljük, hiszen a szuvas fogakba könnyen beleállhat a fájdalom. Ha egy bejgli vagy bármi túlságosan édes, az máris elárulja szakácsunk evési, vagyis rágási szokásait. Vagy épp azt, hogy műfogsora van-e. Általában a műfogsorral evő, tehát kóstoló szakácsok bátrabban adnak cukrot mindenhez, ami butaság. Illetve mást mondok: infantilizmus.

Nézzük például ezt a kókuszos kockát.

Lapok. Kinyújtva, kimatekozva, egymásra rétegezve, kis kókusz, összekeverve cukorral, valami fantázianév, és a tetejére még egy sárga csúszka, egy kis krém. Tehát barna, kakaós tészta, kókusztöltelék és sárga napfény. Egyértelmű, hogy a cél az unoka; vagy egy alapvetően gyermeki élményeket kereső gyomor. A cukor megy az agyba, a látvány a szemnek, és mindez megspékelve a nagymamatudattal. Totális eufória. De felnőtteknek csak időutazásként ajánlom.

6.

Mármost hogyan állunk a gyomor történelmével? Ha őszintén belegondolunk, tudjuk, hogy a nagymama receptje és a megöröklött – kódexmásolókat is lepipáló akkurátussággal újraírt – recept sohasem pont azt az ételt fogja eredményezni, amit elkészíteni még a halhatatlanságnál is nagyobb vágyunk.

Ráfoghatjuk a sütők, az alapanyagok közötti minőségi és földrajzi különbségekre, s még számos ürügyet sorakoztathatunk, de az igazság az, hogy a lényeg, amitől a kívánt sütemény vagy épp pörkölt az, és nem más, amitől ő: ő, egyszeri és megismételhetetlen – nos, ez a titkos komponens mindig, hangsúlyozom, mindig sírba száll a szakácsokkal.

A nagymamák hiába adják át a recepteket, egyvalami minden receptből kimarad, (véletlenül, mondják gyakran, s ezzel nyugtatják magukat a Sütemények Mennyországában tévézgetve). Szerintem viszont ez a halhatatlanság egy speciális formája. Hiszen a halhatatlanság ez esetben abban áll, hogy valami fennmarad pusztán azáltal, hogy tudjuk, létezett, és abbéli létezésében, ahogy volt, megmásíthatatlan, meghamisíthatatlan, tehát örök. Az emberi emlékezetben azonban másolatok formájában továbbél. Vagyis a recept újra és újra újjászületik, akárcsak valami tökéletes szonett, szonáta vagy partitúra, mely alkalomadtán újra és újra színpadra kerül, nemzedékek nőnek fel rajta – ily módon a gyomor érzéki tapasztalata is átöröklődik apáról fiúra, és ez által a nagymama gyomra is, és vele a dédi szájvilága. Ráadásul a hasonló genetikai állomány révén rendelkezésre álló enzimek közül alighanem hasonlók vagy ugyanazok fognak újratermelődni a mű megemésztése során, vagyis bizonyos boldogsághormonok ugyanabban a mértékben és időben szabadulnak fel stb. De akkor is, hangsúlyozom: nem ez benne a halhatatlanság.

Az ismétlődésnek semmi köze a halhatatlansághoz. Sokan azt hiszik, elég életben maradni és ismételni. Tévednek. A valódi halhatatlanság az, hogy a nagymama egyszeri és megismételhetetlen életével megalkotta a bejglit, és azt már soha senki nem fogja még egyszer létrehozni. Ha egy anya időközben kilesi a titkot, akkor sem. Nem és nem, mert a nagymama haláláig egyszerűen nem szabad ugyanazt a művet párhuzamosan létrehoznia. Mert akkor valakinek, vagyis a rangidősnek azonnal meg kellene halnia. Fordított eset elképzelhetetlen. Az ilyesmi ellentmond az élet rendjének.

Kundera egyébként, aki a modern regényírók közül kitüntetett jelentőséget szentelt a halhatatlanság témakörének, a lehetőség két aspektusát vázolta fel. Az egyik: Goethe. Goethe ír, méghozzá olyan életművet, amely a kor színvonalán a lehető legtökéletesebben dokumentálja a helyzetet. A lehető legtökéletesebben, vagyis úgy, hogy egy kortárs vagy egy múlt századi költő, sőt egy jövőből érkező földönkívüli is megértse.

Az egészet.

Aki ezt megérti, mármint ezt a szituációt, mármint hogy valaki ennyire látja az Egészet, az tisztában van azzal is, hogy ez az ember túl fogja élni a saját halálát abban az értelemben, hogy részévé válik a közös emlékezetnek. Ő maga válik életműve révén egy emlékezethellyé, tehát Goethe – egy fausti kultúra, a világirodalom gyomrává.

És ez a nő, ez a Bettina úgy dönt, hogy ő is szeretne részévé válni ennek a halhatatlanságnak, és mintegy díszítés gyanánt a goethei fogáson ő maga is bemasírozik a nagy irodalmi árnyékszékekbe, biográfiákba. De ezzel, mivel részévé válik Goethe életének, egyszersmind befolyásolja is azt.

És Goethe ezt tudja.

Meg kell oldania, hogy valaki (pl. Bettina) az ő személyes (pontosabban az ő életművének) halhatatlanságát – már a saját életében – nehogy oly módon befolyásolja, hogy az életmű véletlenül mégse a sajátja legyen.

Nem kis feladat, és számos új kérdést felvet, mint pl. a szerelem viszonyát a halhatatlansághoz.

Tehát képzeljük el, hogy egy író megpróbálja magát és a feleségét az írás segítségével halhatatlanná dokumentálni. Itt megint két alapreakció képzelhető el. Tételezhetünk egy Bettinát, aki örül mindennek, és mosolyogva díszeleg szeretett istene mellett. Vagy ellenkezőleg: aki arra kéri az írót, hogy lehetőleg válassza külön a halhatatlanságigényét és a szerelmét.

De hát micsoda szerelem az ilyen?

Vajon a szerelem maga nem egyenlő-e az ember halhatatlanságigényével, hogy mást ne mondjak: halhatatlanságösztönével? Hát dehogyisnem! Akibe szerelmes vagyok, azzal egyfajta közös halhatatlanságot szeretnék elérni.

Innen nézve, vajon egy író szempontjából nem azt, és csak azt a nőt kellene-e mindig teljes lelki békével és nyugodtsággal (tehát a hit bizonyosságával) szeretnie, aki azt mondja: gondolj rólam akármit, csak szeress, és írj; azt akarom, hogy együtt töltsük az élet utáni örök halhatatlan éveinket is. Vajon elképzelhető-e ennél őszintébb, igazabb, szebb szerelmi vallomás?

Vajon létezik-e ennél szebb eskü, mint megígérni, hogy veled leszek még a fejedben is, abban, ahogy egymásra tekintünk, az egymás kölcsönös megértéseiben és félreértéseinkben, és halhatatlanok leszünk? Te és én. És még sokan mások. Családtagok, barátok. Jöjjenek ők is, hiszen ők is mi vagyunk, sőt mi is ők.

De hogy jön most mindez ide? (H. észrevette, hogy percek óta abbahagyta a rágást, de még mindig nem nyelte le a falatot.)

A halhatatlanságról beszélünk, és arról, hogy a szerelmesek örökké akarnak élni. Ezzel szemben a recept képtelen materiális értelemben reinkarnálódni, mivel a nagymamák eltitkolják a receptek legfontosabb részleteit azért, hogy földi életüket mindezzel némiképp biztosítsák.

Ugyanakkor megállapítottuk, hogy az ideák világában minden tökéletes recept abszolút halhatatlan. (Micsoda levéltár lehet. És a Jóisten oda szokott esténként beülni olvasgatni, mielőtt lefekszik aludni; aludni és álmodni.)

De megint másról beszélünk. Amire itt ezzel az egésszel ezen a ponton ki akartam lyukadni, az az, hogy ha nagymamának születünk, szerintem mi nem akarunk újjászületni. Nem érdekel bennünket a halhatatlanság utáni élet, csak annyiban, hogy megteremtsük a lehetőségét azzal, hogy a gyomor számára felajánljuk. Az irodalom gyomrának, az ideák szent szakácskönyvének.

Mármost sejthető, hogy az első szerelmes párhoz, Ádámhoz és Évához hasonlóan egyre kevésbé vagyunk szerelmesek. Ádámhoz és Évához képest mi már azt sem tudjuk, mi az erotika. És ugyanígy vagyunk a főzéssel is. Egyre kevésbé tudunk főzni. Receptjeink évről évre rosszabbak, és a receptek öröklődésének törvényei alapján egy olyan regresszív világtörténelem panorámája tárul elénk, ami nem sok okot adhat az optimizmusra.

Az eltitkolt receptek dialektikája – mint világtörténelem.

Mindig kitalálni azt a hiányzó isteni szikrát, ami hiányzik a receptből: ezért jönnek létre újabb és újabb ételek. És konyhakultúrák és -nemzetek.

Hogy volt-e kezdetben egy nagy közös gyomor, vagy ősi gyomornyelv, azt nem tudom. Az elméleti és gyakorlati nyelvészeket kellene erről megkérdezni. De abban biztos vagyok, hogy gasztropszichológiából gasztrotörténelmet írni olyan, mind ez idáig feltáratlan terület, amelyre csak kevesen mernek vállalkozni.

7.

A gasztropszichológusok számára egyelőre a családi terápiák jelentik azt a területet, ahol a legtöbb igény van a szaktudásukra. Főleg a családi ebédek miatt. Hiszen a közös evés: diplomácia, háború, sakkjátszma. Ki, mikor, hogyan, mivel dicsér, hallgat, polemizál. Ki, mikor, mit iszik.

Egy pálinka előtte – a magyar konyha egyik sajátos gesztusa. Az apa szájvilága. Mert a pálinka alapvetően maszkulin jellegű ital. Egy olyan kultúra maradéka, amelynek mottója: a nők ne igyanak, az ital a férfiak dolga. És ezek a férfiak nem szeretik a kényeztetést. Legalábbis nem az asztalnál.

A pálinka lényege, hogy nem kényeztet. Ellenben sokkhatás éri a szájat, a nyelőcsövet és a gyomrot. A máj hirtelen bevérzik, parányi seb keletkezik a máj száján, majd a seb csodálatos módon (a belgyógyászok szerint a pálinka gyógyerejének köszönhetően) azonnal be is forr.

Akik illatokkal foglalkoznak, úgy tartják, ha parfümkóstolás előtt kávéba szagolunk, elvileg tabula rasával vághatunk neki az illatok kalandjainak. De a pálinka még a legjobb indulattal sem nevezhető kávénak a parfümboltban. Az ebéd előtti pálinkával vigyázni kell. Ha az apa kínálja, ott sejthető, hogy az anya és az apa közötti rivalizálás nem egészséges mértékű. Ami alatt azt értem, hogy az apa betámadja az anyát azokon a helyeken is, ahol az anyát inkább hagyni kellene kibontakozni; engedni a szeretet zsíros, krémes, ragadós, csirizes komédiáját.

De elképzelhető ennél bonyolultabb, konspiratív szituáció is. Példának okáért amikor az apa cinkostársként megpróbál csapdát állítani az ebédelők gyülekezetének. Olyan cinkosság ez, mint mise közben LSD-t osztogatni ostya helyett. Körülbelül ilyen különbségek vannak egy feles pálinka utáni és egy józan ebéd között. De ebbe most inkább nem mennék bele, inkább töltök még egy kupicával, ha megengeded.

8.

Elhatároztam, hogy Hamvas Béla borfilozófiájához hasonlóan imakönyvet írok az evők számára. Azok számára, akik nem tudnak enni. Nem főzni akarom őket megtanítani. Főzni mindenki tud. Még az is, aki azt állítja, sohasem próbálta. Elég csak bekapcsolni egy-egy gasztropornócsatornát, és imitálni a mozdulatokat. A lényeg, hogy nem főzni kell megtanulni, hanem enni. Az evés pszichológiája, filozófiája, vagy nevezzük így: esztétikája nélkül viszont nincs valódi evés, nincs művészet. (Zárójelben megjegyzem, hogy H. szerint az esztétika minden élettudományok legeslegelső tudománya, mert benne kapcsolódik össze az ismeretelmélet és a szépség, tehát a pszichológia és az etika, és ehhez jön az önmérséklet, önélvezet és önkultúra, következésképp az esztétika nem más, mint a tökéletes boldogság tudománya.)

És ha már itt tartunk, hogyan viszonyuljunk a kevésbé élvezetes művekhez? A negatív élvezetekre, a nem szép, a nem jó, a nem finom ételek különleges kinyilatkoztatásaira és ideológiáira gondolok. Itt van mindjárt a deci feles pálinka – evés előtt. Nem az, amit a televízióban isznak, és minden tejútrendszer díjnyertes alkotása, hanem a valódi, vidéki, realista, ötvenfokos házi rettenetes. Olyan, mint egy káromkodás. Micsoda szájvilágot jelent ez? Az ember szeme csupa könny, szinte megtelik önsajnálattal. Igen, mert a pálinka az önsajnálat és virtus ambróziája. Nincs benne semmi életigenlés. Méreg. Mérget inni evés előtt – meglepően furcsa gesztus. És itt jön be a misztériumjáték a dologba. A régi görögök is imádták a feltámadás különböző lehetőségeit ábrázolni. Feltámadás és halhatatlanság. Meghalni egy pohár pálinka után, és feltámadni a húsleves csigatésztáival szánkban – nem rossz program, különösen déli harangszóval aláfestve. Ahogy az aranysárga lében elmerül a kanál, úgy merülünk el a keresztvíz alatt gyermekkorunkban. Az ember szinte mintha vért inna. A marha, fácán, sertés vagy galamb csontját és húsát forró vízben áztatjuk, főzzük, amíg minden életereje, mozdulata, röppenése, futása és lábra állása mintegy belepárolódik ebbe a létlébe. Nem is beszélve a csigatészta sárga tengeralattjáróiról, amelyek alapvetően tojásszármazékok. Egyszerre vagyunk szárazföldön és vízen. De főleg a Mennyben.

A halászlé csak ünnepi étel lehet. Nem azért eszünk szenteste halászlevet, mert a hal drága. A halászlé és a hal a téli napforduló, a vissza a vízbe misztériuma. Hallá változni, magunkhoz venni az ősi tenger minden élővilágát. Aztán bejglit enni, diósat. Diósat és mákosat.

A dió szimbolikájáról könyveket lehetne írni. Egy félbevágott dió olyan, mint egy félbevágott koponya. Ráadásul a dió bele és az ember agya állítólag nem csak külsőségeiben hasonlatos, de ínyencek szerint ízvilágukban is közeli rokonnak számítanak.

Vagy beszéljünk csak inkább a mákról, ami ma már egyet jelent az ópium szimbólumával. Ne is menjünk bele, hogy a népi gyógyászatban hányféleképpen használták. A mákony szavunk mindenesetre hamarabb keletkezett, mint hogy a vietnami háború túlélőitől tudomást szereztünk volna mindezekről. De ha már az LSD után a mákony is terítékre került, essék szó a harmadik nagy veszélyről, mely úgyszólván kívülről támadhat ránk evés közben: ez a zene.

Zenét választani evéshez nem könnyű feladat. Mint arra korábban utaltam, a nemi szervek és a gyomor nem egy státuszban állnak a hierarchiában, márpedig a szexus és a zene kapcsolata meglehetősen szoros, éppen ezért korántsem mindegy, hogy az evés rítusait mennyiben akarjuk a száj genitalizálásának irányába elvinni.

Mindenki ismeri a piros szájú nőt, aki kihívóan helyezi szájába a banánt. Nem erre gondolok. Hanem arra, hogy az étel ízével akarunk találkozni evés közben, és hogy az ízre koncentrálunk vagy inkább magára az evésre. Ételt eszünk vagy az evést akarjuk megenni. Óriási különbség. A zenét hallgathatom úgy, mintha valakik szexelnének. Ilyenkor csak az alapritmusra és arra az atmoszférára figyelek, amely valamilyen alaphangulatot, szexuális kedélyállapotot tükröz. Elélvezni lehet közömbösen és velőtrázóan is. Az öntudatlan szex nagyjából úgy viszonyul az esztétikailag felfogott erotikához, mint az agysérv az agyi orgazmushoz. Enni lehet közömbösen és lehet agresszívan. Lehet úgy enni, ahogy az ember közösül, és lehet úgy, ahogyan az ember ölelkezik, vagy ami ugyanaz: imádkozik.

Elérkezünk tehát a döntéshez: evés közben hogyan akarjuk magunkat odaadni az ételnek? Ez nem azt jelenti, hogy genitalizáljuk a szánkat és szexuális örömöket akarunk, hanem fordítva. A szexet a létezés rendjében megelőzi az evés. Ha jobban belegondolunk, könnyen beláthatjuk, hogy voltaképp még a gondolkodás is evés! Ezért nem tudunk bizonyos gondolatok után vacsorázni vagy ebédelni.

Mindösszesen két létállapotunk van. Az egyik, amikor maximálisan jelen vagyunk abban, amit csinálunk, s a másik, amikor mechanikusan hagyjuk, hogy a dolog megtörténjen, de valójában teljesen mással foglalkozunk. Hogy hogyan néz ki ez egy asztalnál? Vegyük például a gyorsan evők esetét. Lehet egyáltalán gyorsan enni? Nos, a válasz helyett inkább egy kérdés: lehet gyorsan szexelni?

Valószínűleg vannak gyorsan evők, akik mohón akarják egyből az egészet. De ehhez, ha nem akarnak állati stádiumban pocsékolni, olyan professzionalizmus társul, amely lehetővé teszi, hogy adott időmennyiségen belül tökéletesen precíz ízanalízisek játszódjanak le fejben és szájban egyaránt. Tehát evés közben egyszerre kell játszani a reflexióval és a reflexió kikapcsolásával. A lassú evő gyanús, és ha választani kell, a gyorsan evőben mintha még mindig több őszinteség lenne. Nem a falánkról beszélek – az megint más. De a lassan evő mintha valami hazugságon gondolkodna – bizalmatlan az étellel szemben, forgatja a szájában, kérődzik, mintha félne lenyelni. A lassan evő, megkockáztatom, a lehető leggyorsabban megszabadul a székletétől. A gyorsan evő ezzel szemben addig nyugodt, amíg az az övé. Meghitt közösséget vállal az étellel, raktároz, a belei maximálisan ki vannak használva. Egész nap cipeli és imádja őket. A hasát simogatja, amikor nem látják. De valójában tudja, nem ő simogatja a hasát, hanem a hasa simogatja – a kezével – önmagát.

9.

Az tehát, amit a 21. század megpróbál elhitetni a fogyasztói társadalom fitneszhíveivel, jelesül, hogy a kövérség rossz, egyszerű tévhit, népbutítás, anti-népegészségügy. A valódi néphez semmi köze. A mozgás adta öröm összehasonlíthatatlan az emésztés élményével, mert ahogyan arra már korábban is utaltam, az evés és terhesség, a gyereknemzés és kihordás, megszülés és megszületés teljes körforgása benne foglaltatik. Aki rendesen eszik, az egyértelmű, hogy nem fog szaladgálni önmaga után. Sőt semmi után nem fog szaladni. Mert a rohanás a menekülés előképe. A sportolás közben termelődő örömteli izzadtság viszont csak cseppekben éri el az embert. Nyilván megvan a maga akupunktúrás mozaikmonumentalitása ennek az élvezetkultúrának is, hiszen a sportpszichológusok is megfigyelték a sportorgazmus jelenségét (kiváltképpen nőknél a hosszan tartó ismétlődő mozgásoknál, illetve óriási súlyokat mozgató férfiak esetében), de az étel okozta élvezetek ennél akkor is sokkal, de sokkal komplexebbek. Persze vannak átfedések az izomláz és az emészti zavar között. De a sport utáni evés szentségéhez képest a mozgás inkább csak afféle gladiátorharc a lukulluszi lakoma előtt.

Aki lassan eszik és gyorsan emészt: vékony. A vékony ember pedig nem érti meg a kövéret, mert megveti a gyomorral ápolt bensőséges viszonya miatt. A vékony ember gyanakvó, szkeptikus, rosszindulatú és folyton éhes. A jóllakott kövér ember, ha másik kövér emberrel találkozik, máris mindent tud róla. Valóságos titkos társaság. Olyan közös problémákkal (legalábbis így hívná őket a vékony) küszködnek, amelyek egészen más aspektusokból engedik láttatni őket. Gondolok mindenekelőtt a test cipelésére. Csak a kövérek tudják, mennyire erős egy másik kövér ember. Csak ők tudják pontosan, mennyit és mit kell enni ahhoz, hogy a másik úgy nézzen ki. Irigyek is egymás kilóira, mert tudják, hogy azok mögött szent feladatok és táplálkozási aktusok húzódnak. Soha nem szabad elhinni a kövér embereknek, hogy fogyni akarnak. Valójában csak egyvalamire vágynak: hogy ők legyenek a lehető legnagyobbak; ellenkező esetben valaki még náluk is nagyobbakat tudna enni.

Van egy harmadik fajta; akik nagyon kevesen vannak, és akik úgy tökéletesítik az evés művészetét, hogy közben nem híznak el. Ők az esztéták, a kritikusok. Az esztéta tulajdonképpen olyan gasztropszichológus, akinek van egy másik szerve, amely örökös harcban áll a gyomorral, vagy legalábbis kollaborál. Ez pedig az elme.

Az elme harca a gyomorral: a legeslegrégebbi küzdelem – még a Biblia is ezzel kezdődik –, régebbi, mint az elme és a nemi szervek és a nemi szerepek közötti harc.

Apropó nemi szerepek: ha egy óvodás kis srác sütkérezhet a keresztanyjával, és szegeket verhet be délután a keresztapa műhelyében, s mindezt a lehető legnagyobb természetességgel, akkor húsz év múlva miért nem hívja vagy hívhatja fel a keresztanya egy kis művészkedésre? Akkor, amikor pedig a kis srácból lett felnőttel már valósággal szárnyalni tudnának a konyhában? (H. látja, hogy gyanúsan nézek rá, ezért pontosít.) Remélem, érted, mire gondolok. Alighanem a nemi szerepzavarok miatt. Az evést (beleértve az evésre való készülődést) ugyanolyan intim témának fogjuk fel, mint a szexust. És mert egyáltalán létezik a szexus mint olyan, létezik a szemérmesség. Miközben a gyorsétterem és a bordély között nem sok különbség van. Miközben a nem házilag tartott állat megevése barbarizmus. Miközben csak a saját magunk által táplált állatokat lenne szabad megennünk. Csak olyan állatot, amelynek a szemébe néztünk, mielőtt megöltük, és azt mondtuk: ne aggódj, minden a legnagyobb rendben lesz.

10.

A kannibalizmus egyik legfontosabb aspektusa, hogy hivatalosan (elvileg) nem eszünk embert. Ez tulajdonképpen nem magától értetődő. Ami az eddigi gazdasági válságokat illeti: meggyőződésem, hogy csak apró fejezetek voltak a felvilágosodás történetében. A gasztronómia világtörténelmének fejlődése ugyanis egyenes út a kannibalizmus felé.

Képzeljünk el egy kultúrát, ahol a halottakkal nem az történik, hogy a földbe temetjük őket, vagy egyszerűen elégetjük. El tudjuk képzelni, hogy a disznókat, ahelyett hogy pecsenyét, hurka-kolbászt és oldalast készítenénk belőlük, egyszerűen csak elégetjük?

Nem igazán. De akkor miért van az, hogy az embert, aki szinte hasonmása a disznónak, a város határában, a holtak városában eltemetjük? Egyre több temető van, és egyre többen hamvasztatják magukat. Ám képzeljük el, hogy a halotti tor nem arról szól, hogy az egész család a halálfélelemtől és az élet felfoghatatlan misztériumától csontvelőig borzongva és reszketve, könnyes szemmel és libabőrösen felfal egy a meghalt nagymama megörökölt receptjei alapján elkészített egész disznót, hanem ellenkezőleg: a halotti tornak mint szertartásnak az volna a lényege, hogy a nagymamát saját receptje alapján az utódok elkészítenék, és utána rituálisan, imádsággal, mint családi túlélők, megennék? El tudjuk képzelni a szüleinket, amint a haláluk előtti utolsó estén, vacsora közben arra kérnek bennünket, hogy igyuk meg a vérüket és együk meg a testüket, mondván, „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”? Vagy el tudjuk képzelni, hogy húsimádó nagyfaterunk arra kéri édesapánkat, hogy vigyen fel bennünket egy hegyre, és bennünket, mint porhanyós húsú drága unokáit, tálaljon fel számára miszlikbe aprítva, meleg kenyérrel és kisfröccsel uzsonnára?

Attól tartok, most végtelenül messze merészkedtem. Messzebb, mint a homoszexuálisok házasságáról és a férfiak mesterséges megtermékenyítéséről szóló próféciákkal. (Itt H. arra gondol, amiről a legutóbb beszélt, tudniillik hogy a technika bizonyos fokú fejlettsége mellett nem lesz értelme a duális vagy bármilyen nemi szerepekről beszélni, mert az élvezetek maximalizálásának függvényében a terhesség és a szoptatás, a gyermeknemzés nem morális, hanem pusztán technikai és pénzkérdés lesz. Ha egy anya úgy dönt, hogy mesterségesen akar megtermékenyülni, bemegy majd a megfelelő intézetbe, ahol elvégzik rajta a kívánt beavatkozást. Ha egy férfi néhány napra, akárcsak fogadásból, nővé akarja operáltatni magát, ugyancsak megvásárolja magának ezt a szolgáltatást, és két nap múlva, ha nem tetszik neki, visszaállíttatja az eredeti nemét; ellenkező esetben, ha még gyermeket is akar szülni, majd beültetnek neki egy műméhet stb. Tehát ugyanolyan technikai kérdés lesz, mint elugrani a Hold sugárúton egy cigiért.)

Ám még abban a civilizációban is lesz egy kérdés, ami minden eddiginél borzasztóbb: ez pedig a gyomor és az ember közötti különbség, ember és ember közötti különbség.

Tegyük fel, hogy a gyomor rádöbben egy véletlen vagy illegális kísérlet nyomán, hogy az ember számára a legértékesebb táplálék a másik ember.

Gondoljunk bele, egy ilyen tudományos publikáció milyen háborús katasztrófákhoz vezetne! Mi lenne, ha egy nap tudományosan bebizonyítanánk, hogy aki a másik ember vérét issza, az sohasem fog meghalni? Nem véletlen, hogy a vámpíroknak igen nagy kultuszuk van, mióta világ a világ. A másik vérének megivása, a másik benzinének ellopása. Szorult helyzetben – vatikáni feljegyzések szerint – még VIII. Ince pápa is három fiatal fiú vérével próbálta elkerülni a saját halálát. Sajnos, illetve szerencsére sikertelenül (gondoljunk bele, mi történik, ha embervér ivása révén marad életben – a modern mitologémák az ilyen lényeket zombiknak nevezik). De ez túlságosan marginális kérdés. A vér amolyan kis hobbiborászat a másik teljes elfogyasztásához képest.

Képzeljük csak el, ha az ember legeslegelső receptje azzal kezdődött volna: ölj meg egy embert, és igyál a véréből!

11.

Vajon nem lehetséges, hogy az egész disznótorkultusz mélyén ez a legeslegelső, ez a paradicsomi, primordiális recept munkál tudattalanul bennünk, és ezt még annak idején nem más, mint maga Isten főzte ki számunkra? Az emberek – tökéletlen leszármazottjai e földi világ szenilis mamikájának – pedig csak épp a legfontosabb hozzávalót nem kapták meg a Bibliával. Sőt! Az első dédi még szándékosan nehezített pálya elé is állított bennünket, mivel úgy kezdte a mózesi szakácskönyvet, mint valami ortodox vegetáriánus: Ne ölj!

Mi van, ha a tudás fája voltaképp nem más, mint a gyilkolás és a halhatatlanság közötti közvetlen kapcsolat titka?

Azért gyilkolunk, hogy életben maradjunk, és azért eszünk, hogy életben maradjunk. De mi történne, ha ellenségeinket ennénk meg, és örökké élnénk? (Huh… hát én azt hiszem, itt kő kövön nem maradna, és öt perc alatt kinyírnánk egymást. Mindenki megenne mindenkit. És a H.-tól való félelmem ezen a ponton el is érte a maximumát.) Éppen ezért az első recept kutatását én most le is zárnám, mondván, a gasztropszichológia legfőbb istene, dogmája és kiindulási alapja: a másik ember megevése.

A főzés innen nézve nem egyéb, mint önmagam feláldozása. A lelkem beletevése, belesütése és belefőzése az ételbe. Önmegosztás. Ha ez nem történik meg, akkor csalok és mérgezek. Ismerjük a méregkeverő barátokat, ismerősöket, és ismerjük a titokban önmagukat odaadó anyákat, apákat és nagymamákat. Micsoda diszkrét kannibalizmus, nem gondolod? Micsoda kultúra?! Micsoda nagyság és szentség!

A kis unokának elkészített gyümölcstorta annak születésnapján. Figyeld csak meg, amint ez a pár éves, alig beszélő emberszabású a születésnapja utáni reggelen magának szegezi a kérdést, hogy mi is történt vele tegnap.

Semmire nem fog emlékezni, amiben logika van, műveltség és beszéd, csak és kizárólag a gyümölcstortára. A testében, a gyomrában, minden porcikájában ott lesz egy nagyon boldog, kellemes, hűs, pudingos, piskótás extázis, vagyis a nagymama szeretete. Az öreglány ott fog bujkálni benne, és ezt mindenki tudja, még ha mindenki úgy is tesz, mintha ez a dolog nem történt volna meg. Az öreg hölgy szinte belemászik a kis ember testébe. Az evés, mondom, piszkosul szemérmes és perverz dolog. Mindenki tudja, hogy az a töltött káposzta vagy babgulyás mit jelent az emésztésre nézve, mégis visszautasíthatatlanul cipeljük magunkkal a szakács bosszúját és szeretetét egész hétvégéken át.

És mi van a negatív örömmel? Az erős paprikával? A tepertővel? A zsíros kenyérrel? A sörrel? A borral? Mert eddig szinte csak a nőkről és a gyerekekről beszéltem. Mindaz, ami itt elhangzott, a nő és gyermekek ízlésvilága.

Bármennyire is hihetetlen, a nemi szerepek kihatnak a gyomorra is: van női és férfigyomor. A férfi gyomra erős, tehát erőpróbákat keres, hogy erejét demonstrálja. A hangosan, igazán heroikusan ropogtatott tepertő szociáldarwinista szempontból vagy a zsigeri nemi öntudat szimbolikája felől olyan, mint az állatok párzási éneke: hanghallatás, a fogak erejének tanúságtétele. Az erős paprika a sírásképtelenséget jelenti; csakúgy, mint a pálinka. Aki a pálinkától fintorog, az nem szereti a pinát sem. Aki nem szagol bele, nem ízlelgeti, az nem bírja a nő szagát sem (mert igenis vannak itt szagok is, illatok is, van itt minden); aki érzi, de nem szereti a szúrós illatokban lakozó íz- és érzetgazdagságot, aki nem ismeri a káromkodás és zsémbesség, a hisztéria mögötti szeretet színfoltjait és áthallásait, az nem tud házasember sem lenni.

Megfigyeléseim szerint, aki szereti a pálinkát, az általában issza is. Kevesen vannak, akik úgy szeretik, hogy nem isszák. Ők leginkább szimulánsok. Akárhogyan is, de minél közelebb kerülnek a fiatalok a megállapodáshoz, a saját családalapításhoz, annál inkább barátkoznak a pálinkával. A pálinka a magyar háztartás csodaszere. Egyszerűen mindenre jó, bármikor, bárhogy, bármivel. Búra, gondra, örömre, unalomra, ebéd előtt és után, közben, családdal, barátokkal, egyedül. Csak és kizárólag jó hatásai vannak. Aki azonban csak az alkohol hatása miatt issza, annak fogalma sincs a pálinkáról. Az olyan, mintha valaki egy női nemi szervvel kötne házasságot, márpedig csak és kizárólag egy másik gyomor léphet a gyomorral szent és áldott frigyre. Az összes többi homokra épített vár, ócska válópertéma csupán.

12.

Az apa szájvilága inkább szellemi dominanciájú. Az erős ételek fogyasztását általában lefokozott érzelmi állapot, de nagyon aktív szellemi munka jellemzi. A pszichológiában kognitív disszonanciának nevezett agyi tevékenység csaknem teljes spektruma megtalálható a maszkulin táplálkozási szokásokban. Ez nagyban fokozza az agyi teljesítményt, hiszen férfiként analitikusabban, elidegenültebben kell ennem, inkább el kell távolodnom az örömtől, ám annál többet kell gondolkodnom.

Nem véletlen, hogy az ilyen típusú táplálkozás jelzi a férfias művészeti tapasztalatokat is. Abban a pillanatban, amikor a férfi lemond erről a férfiszerepről, vagy épp az íz erős és domináns annyira, hogy a küzdelem eleve reménytelen, nos, adott esetben az étel képes megváltoztatni egy férfi jellemét is. Ez nagyban kihat (akár gyerekkortól kezdve) arra, ahogyan a saját nemi szerepét megközelíti. Egy szívvel-lélekkel főző anya, nagymama családjában egyszerűen más lelkivilágú emberek nőnek fel, mint egy rosszul főző háziasszony konyháján. Aki hozzászokott ahhoz, hogy az evés közben nincs esélye arra, hogy érvényesítse a maszkulin, aszketikus táplálkozási sémákat, abban sokkal könnyebben alakulnak ki hasonló kapitulálások más élvezeti területeken is.

Tehát a testkép már a gyomorral kialakított kapcsolatában megalapozódik. A finom ételek fogékonyabbá tesznek a látás és hallás táplálékaira is. A kidolgozott, választékos kinézetű ételek a tapintás, a kézzel evés szokásait is meghatározzák. A kés és a villa kultúrájában benne van az egész testtartás, a homo ludens. Kevés embert ismerek, akinek a járása, beszéde, és az, ahogyan az ételt a szájához veszi, ne lenne összhangban. Éppen ezért a nevelés az asztalnál kezdődik. Elég csak megnéznünk egy füle tövéig csokis csecsemőt. Nyugodtan megállapíthatjuk: íme, az ember. De abban a pillanatban, amikor az íme, az ember már nem azt jelenti, hogy Isten képmása, akkor ezt a kis csecsemőt azonnal meg fogják enni. Mert nincs ízletesebb, mint a porhanyós csecsemő roston sült, szinte még dobogó szíve friss anyatejjel. Pfúj!!! Mondják ezt máris a farizeusok, szinte mindenki, köztük azok is, akik az állatok guanóját és ikráját is nyugodt lelkiismerettel habzsolják.

El tudunk képzelni egy olyan kultúrát, amelyben csecsemők tízezreit hizlalják és dolgozzák fel az élelmiszer- és kozmetikaiparban? Most azt mondjuk, hogy nem tudjuk elképzelni, miközben tisztában vagyunk vele, hogy nagyon is működik az emberkereskedelem a világban, és tisztában vagyunk vele, hogy egy disznó mentális képességei fényévekre vannak egy csecsemő intelligenciájától. És ezt nap mint nap minden felháborodás nélkül vesszük tudomásul. Tudom, hogy szigorú vagyok, de be kell vallani magunknak: azért nem foglalkozunk ezzel, mert titokban azt reméljük, hogy amikor majd nekünk lesz szükségünk egy új májra, talán épp mi kapjuk majd meg. (H. szerintem itt arra gondol, hogy ha bármelyikünk szervátültetés előtt állna, valószínűleg egyikünk sem bérelne magánnyomozót annak érdekében, hogy száz százalékig megbizonyosodjon, hogy megmentőnk nem valami tisztázatlan körülmények között elhalálozott, kitenyésztett, földalatti emberjószág.) De ugyanilyen optimisták vagyunk az állatokkal kapcsolatban is. Titkon mindannyian azt reméljük, ha véletlenül disznóként születünk újjá, akkor bizonyára egy vegetáriánus óljában fogunk kikötni. Sőt, egyesek annyira optimisták, hogy elhiszik: az újjászületés etikai törvényeit a tudomány fejlődése vagy a világkormány kétharmados többsége előbb-utóbb fölülírja.

És vajon hány nő van tisztában azzal, hogy emberi sejteket tartalmaznak a leghatásosabb kozmetikai készítmények? És vajon hány nő mondana le tartósan egy ilyen fiatalító szemránckrémről? Vagy épp gyógyszerről?

Azt hiszem, kevesen.

És ha ebbe belegondolok, akkor pont úgy érzem magam, ahogy Auschwitz vasutasainak kellett magukat érezni az ötvenes években.

Mert azt érzem, pontosan azt, hogy hátha soha senki nem tudja meg, hogy az életben maradásért cserébe mennyi embert zabáltam fel. Így vagy úgy.

Mindenki tudja, hogy a 16. századtól kezdve, vagy talán még hamarabb is, de a 20. század első feléig legálisan lehetett múmiaport kapni valamennyi gazdagabb kínálatú gyógyszertárban. Nem is akarok ebbe most belegondolni. Csak arra akarok gondolni, mi minden szól a kultúránkban arról, hogy ne együk meg egymást! De ha ez a metafizikai, antikapitalista törvény egyszer csak kikerül a divatból, attól tartok, szinte kérlelhetetlenül, egyik napról a másikra átalakul minden. És ez az átalakulás hol fog kezdődni? Az ádámcsutkánknál!

Tehát forradalmasodni fog a konyhaművészetünk. Lehetővé válik, amire precedens egyelőre csak az állatkísérletek és a keresztes háborúk kontextusában volt, tudniillik az állatok, emberek élve megnyúzása, felakasztása, csonkolása és elkészítése. (Utánanéztem egyébként, és H. nem állított teljesen hülyeséget, még ha tisztában is vagyok vele, hogy másnap már semmire nem emlékezett mindabból, amit összehordott. Szóval, hogy Németországban és másutt is valóban lehetett múmiaport kapni, sőt a középkori keresztes háború katonái mintegy az ellenség megfélemlítése érdekében valóban lakmároztak a felakasztott és megkínzott foglyok végtagjaiból.) Képzeld el, ahogyan középkorú nőket és férfiakat készítenek el élve a világ legexkluzívabb éttermeiben! Mindez talán már ma is csupán pénz kérdése. Leakasztanak bennünket egy villamosról, vagy mi magunk jelentkezünk hirdetés útján, és Dante Pokol nevű éttermében a feleségünkkel együtt élve belelógatnak bennünket a forró vízbe, tudván, hogy agóniánk a szent és angyali vendégek számára külön ünnepi műsort jelent majd, akárcsak a gladiátorküzdelmek étvágygerjesztő forgatókönyvei pár ezer évvel ezelőtt.

És lám-lám, újabb látens kannibalizmusszimbólumot találtunk!

A vérontást, a másik megevésének országhatárokon átívelő misztériumát és éhségét: Rómát. A császár (a Mindenható földi helytartója) és a nép egy emberként nézik, ahogy az állatok széttépik a foglyul ejtett rabszolgákat, és mindenki eksztázisban, habzó szájjal üvölt. Ezt a foglyot hívták kezdetben barbárnak, aztán pogánynak – mindegy. Róma minden évszázadban igyekezett enyhíteni a vérszomját.

Vagy gondoljunk csak arra, egy átlagos nap hány millióan halnak meg a televízió által sugárzott műsorokban akár ténylegesen, akár csak színlelve, miközben pattogatott kukoricát vagy hamburgert zabálunk. Vagy vessünk egy kurta pillantást a zoológiai megfigyeléseinkre. Évmilliók óta tart: a szexuális kannibalizmus, a méreteken alapuló kannibalizmus, az utódok elfogyasztásán alapuló kannibalizmus, és a legkulturálatlanabb, tehát legszomorúbb: a méhen belüli kannibalizmus.

A történelem felajánlotta számunkra a Bibliát, mondván, próbáljunk meg esetleg valami mást. Ne legyünk már kannibálok, mert az mégiscsak milyen már?!

Azonban mindenki a vért és a húst választotta, egymás felzabálását.

Olyannyira, hogy a világ vezető államaiban, beleértve Magyarországot is, még csak törvény sincs rá, hogy a kannibalizmus tiltott lenne. Még csak törvény sincs, nemhogy prevenció, belső elhárítás vagy permanens élelmiszer-ellenőrzés.

Ettől és mindentől függetlenül, nem tudom, te hogy vagy vele, én azért optimista vagyok, s remélem, hogy az életemnek megfelelően, az életemhez méltó és igazságos módon fognak elkészíteni. És talán megadatik az is, hogy az utolsó pillanatban, az utolsó szó jogán jó étvágyat! kívánhassak annak a szájnak, amelyen keresztül visszakerülök a táplálkozás karmájába.