Az óbudai amfiteátrumot kerítés veszi körül. Nem túl magas, nem túl erős, de azért mégiscsak kerítés.

            Ez volt az első gondolata Beának akkor, amikor ezt hallotta a telefonban:

            – Ne haragudj, rossz hírem van. A kutya elveszett. Valahova elszaladt mellőlem. Már régóta keresem, de nincsen sehol.

            Bea a fodrásznál ült. Nem az ő haját csinálták, hanem a gyerekét. Jutányos, baráti áron, annak fejében, hogy a kész művet Bea fénykép formájában ki fogja posztolni a Facebookon. Ezzel mindenki jól jár. Bea az árengedményen túl kap egy csomó lájkot és megjegyzést arra vonatkozóan, hogy milyen helyes a srác, ráadásul már megint mekkorát nőtt, a fodrásznak pedig (aki nem mellesleg Bea barátnője) olcsó, ám számottevő reklám.

            – Na de, Tibor, az egy zárt terület.

            Bea jobb kezével a készüléket fogta, bal markát pedig a szája elé tette, nehogy a fia meghallja, miről beszél. Szegény nagyon izgatott lenne. Azonnal kiugrana a székből, és követelné, hogy menjenek el most, rögtön a kutyát megkeresni. Szerencsére a barátnő kezében szorgalmasan csattogott az olló, és a rádióból is üvöltött a slágerzene.

            – Hogy érted azt, hogy zárt terület?

            A vonal túlsó végén Perényi adta az értetlent.

            Egy jókora kődarabon ült. A kődarab valamikor a részét képezte annak a falnak, amely a történészi becslések szerint tízezer fősnél is nagyobb közönséget hivatott megóvni az arénában egymást marcangoló vadállatoktól. Perényi ugyanakkor történelemtanár lévén tisztában volt avval is, hogy az amfiteátrumot hajdanában nem csupán cirkuszi játékokra használhatták. Mivel az egykori Aquincum úgynevezett katonavárosi részén terült el, a küzdőtéren minden bizonnyal időnként légiók meneteltek, sőt csaptak össze egymással hadgyakorlat címén. Megtehették: a rendelkezésükre álló felvonulási terület ugyanis még a római Colosseum küzdőterénél is nagyobb volt.

Amikor Attila hunjai megjelentek a Duna túlsó oldalán, az amfiteátrumot átalakították erődítménnyé. Ebben a minőségében szolgálta ki a rómaiakat fölváltó longobárdokat, az avarokat, sőt talán a honfoglaló magyarokat is, akiknek Kurszán nevű fejedelmük egyes feltevések szerint azon évszázados falak között ütötte föl szálláshelyét, amelyek maradványainak egyikén több mint ezeregyszáz esztendővel később Perényi üldögélt. A középkori krónikákban Kurszán váraként is ismert épület a magyarok bejövetelét követően lassan átadta magát az enyészetnek – hangsúlyozzuk, tényleg lassan, mert például egy, a 17. század elejéről való, Óbudát ábrázoló metszeten még látható egy boltíves kapuja –, és hosszú évszázadoknak kellett eltelniük ahhoz, hogy kövei ismét napvilágra kerüljenek. Ekkor azonban (konkrétan a 20. század derekán) gondos és szakértő kezek újból láthatóvá tették az amfiteátrumot, legalábbis azon részét, amely megmaradt – mármint ahonnét nem hordták el az elemeit egyéb épületek építéséhez Óbuda korábbi polgárai. A területet ezután szépen befüvesítették, és kerítéssel vették körül.

            Perényi mindezeket rendre el szokta mondani abban a közeli középiskolában, ahol immáron két évtizede történelmet tanított. Azt viszont soha nem tette hozzá, hogy az amfiteátrum zöld füvét van szerencséje, vagyis inkább szerencsétlensége testközelből ismerni. Perényinek ugyanis éppenséggel az a középiskola volt az alma matere, amely később a munkaadójává vált, és annak idején a testnevelő tanáruk gyakran kivezényelte őket az amfiteátrumba, mindenféle, talán még a hajdani gladiátorokat is megszégyenítő testgyakorlatokat végezni. Olykor pedig futballozni. Ez utóbbi természetesen az antik időkben nem volt szokás, ám a testnevelő tanár (aki ma is a tantestület tagja, ily módon Perényi kollégája) nem tisztelte annyira a hagyományokat, hogy ilyesmin fennakadjon. Perényi ugyanakkor rettenetesen megszenvedte a tornaórákat. A gimnasztikát, az atlétikát és a labdajátékokat egyaránt utálta. Vele együtt az amfiteátrumot is, szenvedései és kínzatásai helyszínét.

            Csak a rend kedvéért jegyezzük meg, hogy Perényi hajdani tanára, újabban kollégája, most már nem szokott testnevelésórákat vezényelni ott, ahol egykor a római légiók gyakorlatoztak. Ezekben az években immáron azt is eredménynek könyvelte el, ha a diákokat be tudta vezényelni a tornaterembe akkor, amikor nekik egyébként amúgy kötelességük is lett volna ott megjelenni.

Erre mondják azt, hogy változik a világ.

            Minden utálata ellenére Perényi mégis azzal az ötlettel rukkolt elő, hogy amíg Bea és a fia fodrásznál vannak, addig ő az amfiteátrumban megfuttatja a kutyát.

            Bea kicsit furcsállotta a dolgot. Nem is annyira azért, mert ő a Margitszigetet szokta e célra választani – sokkal inkább azért, mert Perényi és a kutya kölcsönösen nem szívelték egymást. Nem morogtak egymásra, nem is harapták meg egymást, ám a feszültség tapintható volt közöttük.

Ebben ugyanakkor nincsen semmi meglepő. Perényi még az odaköltözése előtt előadta Beának azt az elméletét, miszerint kétféle ember van: kutyás és macskás. Ő éppenséggel utóbbiak közé tartozik. Sokkal többre tartja a büszke, hűvös, elegáns, megvesztegethetetlen, behódolni senkinek nem akaró, kiszámíthatatlan macskákat a szolgalelkű és alázatos kutyáknál. „Gondolj csak bele, kedves Bea: a macskákat egyes antik kultúrákban szentként tisztelték.” Persze – hangsúlyozta Perényi – ő el tudja fogadni azt is, hogy valaki másként érez, különösen akkor, ha ez a valaki pont Bea, aki momentán számára a legfontosabb.

            Bármennyire is lenézte őket, Perényi kénytelen volt magában, illetve a barátai előtt elismerni, hogy a kutyák megérzik az ellenszenvet.

Ez az egy bizonyos legalábbis megérezte az övét.

            A kutya egyébként apróhirdetés nyomán került Beához és a fiához – inkább utóbbihoz, mivel Bea neki akart egy játszótársat, ha már testvére nem született, és minden józan számítás szerint nem is fog. Fontos szempont volt, hogy ne kelljen messzire érte menni, lehessen tömegközlekedési eszközön is szállítani, és ne kerüljön sokba, sem a megszerzésekor, sem később. Vagyis beleférjen egy elvált nő meglehetősen szűk mozgásterű költségvetésébe. Perényi három hónappal a kutya után érkezett, azzal az egyáltalán nem elhanyagolható, de Bea szerint Perényi által nem kellőképpen értékelt különbséggel, hogy míg a kutya az előszobát foglalhatta el rezidencia gyanánt, addig Perényi rögtön beköltözhetett Bea szobájába.

Egyébként ez volt a legpraktikusabb megoldás is a tekintetben, hogy miként tudják kihasználni a panellakás nyújtotta lehetőségeket.

            Szóval, mint mondtuk, Perényi és a kutya között tapintható volt a feszültség. Ez leginkább abban nyilvánult meg, hogy nem vettek tudomást egymásról. A kutya még csak meg se billentette a farkát Perényi közelségében, egyszerűen átnézett rajta, mintha nem is létezne. Perényi igyekezett hasonlóképpen cselekedni. Néha azért kirobbantak belőle az elfojtott indulatok. Olyankor azt mondta Beának:

            – Szerintem a kutyát jobban szereted, mint engem.

            Vagy azt, hogy:       

– Szerintem az a dög fontosabb neked, mint én.

Meg hogy:

            – Szerintem téged jobban érdekel, hogy mi van az ebbel, mint velem.

            Bea minduntalan tiltakozott. Különösen a „dög” szó ellen. Merthogy a kutya nem dög, hanem a fia pajtása. Azért van a háznál, hogy a srácnak legyen idehaza kivel játszania. Ezt jó volna Perényinek is tudomásul vennie. Amennyiben pedig nem bír ezzel a gondolattal megbarátkozni, akkor…

            Ez az „akkor” elvarratlan szál maradt. Ha úgy tetszik, befejezetlen mondat.

            A kutyának azonban szüksége volt a mozgásra, nem beszélve az egyéb dolgokról, amelyeket célszerűbb a szabadban elvégeznie, mint a lakásban. Úgyhogy Bea némi habozás után elfogadta Perényi ajánlatát. Persze, menjenek csak, míg ők a fodrásznál lesznek.

– Úgy értem – Bea igyekezett halkan beszélni, szavai mögött azonban érezhetően fortyogott az indulat –, hogy kerítés veszi körbe. Vagyis nem tud kiszökni. Ott kell lennie az amfiteátrumban. Keresd meg.

            – Nézd, Bea, hidd el, hogy borzasztó sokáig kerestem, de nem találtam sehol. Nagyon sajnálom. Viszont most már későre jár. Úgyhogy hazamegyek.

            – Kutya nélkül nem jössz haza.

            Bea kinyomta a telefont.

            Perényi nagyjából úgy érezte magát a majdnem kétezer éves kövön, mint a hajdani gladiátorok, amikor Pannónia tartományi konzulja – vagy éppen a filozófus császár, Marcus Aurelius, aki ugyancsak sokat időzött Aquincumban – lefelé fordította a hüvelykujját.

            Pedig megint meg akarta még mondani, hogy ezek szerint a kutya fontosabb, mint ő. Merthogy ismételten csak az számít, hogy vele, mármint a kutyával minden rendben legyen. Hogy ő közben mit csinál, urambocsá, mit érez, az egész egyszerűen le van szarva!

            Persze – szövögette tovább Perényi a gondolatait – lehet, hogy mégiscsak jobb, hogy nem bírta elmondani ezt a mondatot. Abból ugyanis újból veszekedés lett volna. Amihez viszont most ezen az estén nem volt semmi kedve. Még akkor se, ha – legalábbis Perényi egy másik elmélete, valamint a párkapcsolati kérdésekben magukat rendre szakértőnek valló barátai tanácsai szerint – mindössze ezt az egy veszekedést kellett volna túlélnie. Ami által az egyik, sőt a legfőbb neuralgikus pont örökre kiiktatódna az életükből. Bea ugyanis remélhetőleg (és a barátok is így gondolták) nem fog másik kutyát hozni a lakásba. Inkább nevelő célzattal elmondja a fiának, hogy az élet sajnos tele van fájdalmas veszteségekkel, amelyeken minden nehézség ellenére meg kell tanulni túllépni. Volt kutya, nincs kutya. Majd lesz helyette más.

            Remélhetőleg olyan, amihez neki, azaz Perényinek is jobban fűlik a foga. Talán egyenest egy macska.

            Perényi sóhajtott egyet, és elindult a szemközti falmaradványok felé. Átvágott a füvön, amelyen annyi kínkeserves testnevelésórát kellett átélnie. A háta mögött kamaszlányok nevettek. Bízott benne, hogy nem rajta, egyszerűen csak jólesik nekik a közeli éjjel-nappaliban vásárolt és itt, az ókori romok között titokban elfogyasztott ízesített sör.

            A kutya ott volt, ahová bemenni látta. Egy falba vájt mélyedésben, amelyben a történészek szerint hajdan a vadállatokat őrizték a cirkuszi játékok előtt. A mélyedés ürüléktől és húgytól bűzlött. Perényi fintorgott, amikor a nyakörvénél fogva kirángatta onnét a kutyát, és fölcsatolta rá a pórázt.

            – Gyere – mondta. – Hazamegyünk.

            Magában pedig azt gondolta: „Gyáva ember vagyok”.