Ábrándcet

Akkora dög volt,
hajnalig sárgán-bíboran égett,
tömbházak között füst gomolygott,
szürke sálat húztam arcom elé.

Tegnap délután egy ködkép lezuhant,
krátert vájt a játszótéri homokozóba,
körös-körül autóriasztók vinnyogtak.
A ködkép riadtan próbált evickélni,
ám hatalmas törzsét alig mozdíthatta.
Bálnauszonyait maga mellé ejtve
végigfeküdt az úttesten, s gazdája után
hívogatólag olyan szavakat kiáltott,
amiket pusztán ők ketten értenek.

Estére pedig ott száradt, mint dög,
opálos színű, de hús-vér dög volt,
s így, hogy dög volt, kezdett érdekessé válni.
Fényképezkedtek vele, napoztak rajta,
használták ugrálóvárnak is, mígnem
a hasfal éles szisszenéssel átszakadt.
A szükségállapotot hirdető szirénák
egyszerre felbődültek, megafonból
irányítóink öblös hangja szólt:
„A tetemet agyrémmé nyilvánították.
A kiszivárgó anyag veszélyes lehet.”

Mielőtt jobban megnézhettük volna,
miféle nyúlós, fényes folyadék az,
gyufát dobtak rá, s elillant,
majd a cet vált máglyaáldozattá,
bőre feketén pergett szét,
teste lángolt, akár egy kiszebábu.

Költözések

Szagot fogott. A kerítés, a mező, a négysávos út
másik oldaláról. Csaholni kezd, majd visszahőköl,
mert túl hatalmas ellenfeleknek véli
az autókat. Ez volt az első nekifutás.
Ösztön-küldetésétől nem szabadul meg,
nyüszítve, morogva készülődik. Újabb nekifutás:
mellkasát egy abroncs behorpasztja,
szeme fönnakad, torkából vér csorog.

A legyeknek joguk van a testhez,
melyet ünnepélyesen donghatnak körül.
A halál átbújik a billenőajtón,
elfoglalja a kutya fekhelyét,
hogy idomítsa, kézhez szoktassa az embert.