Jenei Gyula: Munkák, metaforák. Íróportrék. Szolnok, Eső könyvek, 2014

Jenei Gyula kíváncsi kérdező. Munkák, metaforák című interjúkötetében legalábbis erről tesz tanúbizonyságot.(Interjúalanyai: Bán Mór, Bistey András, Kele Fodor Ákos, Lázár Balázs, Matuz János, Molnár H. Magor, Mrena Julianna, Rékasy Ildikó, Sepsi László, Toroczkay András.) Szerkesztőként állhatatos olvasó, és otthonosan mozog – ahogy nevezi – a „mindennapok irodalmában”, riporterként pedig a támogató-érdeklődő, beszélgetőtársait jól ismerő, de még inkább ismerni vágyó attitűd jellemzi. Könyvében keserű-elégedett alkotókat, sértettségeket, félreértéseket, büszkeséget és örömöt szívükben hordozókat bír szóra. Olyanokat, akiknek egyébként is a szavakkal van dolguk. Kritika helyett – és gyanánt –öninterjúformában töprengtem Jenei kötetbe tördelt íróportréiról.

– Mit gondolsz, hogy lehet, hogyan kell jól olvasni egy interjúkötetet?
– Azt hiszem, nagyon sokféleképpen lehetséges interjúkötetet olvasni, arra viszont nem könnyű válaszolni, hogy miként lehet vagy kell jól olvasni. Gyakorló interjúkészítőként tudom, hogy ez egy igen nehéz műfaj, ennek ellenére meglehetősen bosszant, hogy rengeteg rossz interjú készül nap nap után. Modoros, megúszós, semmitmondó beszélgetések zúdulnak ránk online és printlapokból. Éppen ezért izgalmas interjúval találkozni különös örömet jelent számomra. S bár elsőre azt gondolnánk, ennek a jóleső bizsergésnek az interjúalany a katalizátora, ez sem feltétlenül igaz. Ha behúz, magával ragad egy beszélgetés, azt sokkal inkább a kérdezőnek köszönhetjük. Vannak persze olyan emberek, akiknek a megnyilatkozásait kíváncsian olvassuk akkor is, ha tudjuk, a riporter személye sekélyes tucatmunkát ígér, mert az eldarált sablonok nem elegendőek ahhoz, hogy a válaszadót igazán gondolkodóba ejtsék.
Az interjúnak márpedig nem másról kellene szólnia, mint nézetek, elképzelések egymáshoz méréséről, összepróbálásáról, ha tetszik, a közös töprengésről. Ennek a kölcsönös egymás felé fordulás, az érdeklődés, és igen, a kockázatvállalás is előfeltétele. Sarkosan fogalmazva: az interjúkészítő – és később az olvasó – akkor lehet elégedett, ha a beszélgetés során sikerült annyira közel kerülnie a másikhoz, hogy az együtt töltött nagyjából két-három óra alatt nevettek is közösen, de sírtak is. Ez persze még csak az alapanyag, amelyet gondos szerkesztőként világra, méghozzá egy, a fogantatás körülményeihez képest egészen más logika alapján működő világra – papírra vagy monitorra – is kell segíteni, vagyis olyan formába önteni, amely megtartja az élőbeszéd jellegzetes fordulatait, viszont kérlelhetetlenül lemetszi annak óhatatlan üresjáratait. Most persze egyetlen szöveg munkálatainak fázisait soroltam, s úgy gondolom, egy interjúkat egymás után illesztő könyv szerkesztése azért igen ambiciózus vállalkozás, mert ennek során az összeállítás okozta nehézségek is sokszorosan jelentkeznek.
Hogy a választ se kerüljem azért meg, úgy gondolom, interjúkötetet olvasni lassan, ráérősen, meg-megállva, belegondolva, vonatablakon kibámulva, utánaböngészve, az elhangzottakra bólogatva vagy azokkal némán vitatkozva érdemes. Jenei kötetéből egy üléssel legfeljebb két beszélgetést abszolváltam, mert úgy éreztem, ennél több túltelítene. S nem is sorban haladtam, hanem hagytam, hadd vezessen a véletlen. A lineáris olvasás mintázata ebben az esetben megköti inkább, mintsem kinyitná az értelmezési lehetőségeket, mert az interjúkötet – mint egyébként maga az interjú is – voltaképpen nem más, mint tömörített, szövevényes, ágas-bogas hipertext. Működésbe hozásának eredményessége egyenesen arányos a ráfordított idővel, türelemmel és a befektetett olvasói munkával. Szóval, azt hiszem, olvasóként az előbb emlegetett odafordulást kell megismételnünk.
– Hogy érzed, a Munkák, metaforák másképpen működik, mást mond kötetként, mint a benne szereplő beszélgetések egyesével?
– Szerintem mindenképpen. Leginkább – és ezt talán nem kell hosszabban magyarázni – amiatt, amit puszta megjelenésével állít magáról. Ha ugyanis az Ívek és törésekkel megkezdett út második – s a szövegben ígéretet kapunk rá, hogy nem az utolsó – állomásának tekintem a Munkák, metaforákat, a beszélgetéseket eleve könyvekbe szánt szövegeknek kell tételeznem. Ez a sorozat nem kevesebbre vállalkozik, mint Jász-Nagykun-Szolnok megye kortárs irodalmi kataszterének összeírása. És Jenei Gyula odaadó, önzetlen kartográfus. A vele készült – a kötetet záró – levélinterjúban azt írja: ,,Nemigen foglalkozom családtörténettel.” Nos, interjúkönyveivel bizonyos értelemben mégiscsak egyfajta családtörténetet ír szerintem, szűkebb pátriája irodalmi genealógiáját készíti, csinosítja.
Hogy mennyiben olvassuk másként a kötetbe szervezett interjúkat, mint a folyóiratokban elcsípetteket? Úgy hiszem, eléggé. Elvégre a könyv lehetőséget teremt arra, hogy induló és lassan záruló életművek mögött álló alkotókat egymás mellett, egymás után ismerjünk meg. Nagy ívű pályatervezésekkel, rátarti önigazolásokkal, megfontoltabb kijelentésekkel vagy szerény elégedettséggel egyaránt találkozzunk. Ez az izgalmas palimpszeszt kizárólag a kötetforma eredménye. Azt mondtam az előbb, hogy a jó interjú készültének az érdeklődés az alapja. Hadd tegyem most hozzá, hogy az elkészült jó interjú ismérve pedig a láttatás, a megmutatás. A kötet erénye, hogy – a kérdező őszinteségénél és kíváncsiságánál fogva – képes nagyon különféle karaktereket láttatni. Jenei – ahogy én látom – nem idealizálni, piedesztálra emelni kívánja interjúalanyait, de nem is túlbeszélni. Figyelni, hallgatni, helyzet(ek)be hozni inkább őket, amelyekből megismerhetjük kételyeiket, örömeiket, bosszúságaikat és mániáikat is ugyanúgy, mint a mestereiket és a szerelmeiket. Mert hát – akárhogy tiltakozunk is a referenciális olvasat ellen – ezek a beszélgetések mégiscsak az irodalom életanyagát, táptalaját ismertetik meg velünk, így éppenséggel – nagy körültekintéssel és alapos forráskritikával persze – az írói, költői életművek werkjeiként is olvashatók. Éppen ezért én szívesen hallottam volna többet az alkotás lélektanáról, az alkotókedv felhorgadásáról és elapadásáról. De ez végül is érdeklődés dolga.
– A kötet alcíme szerint íróportrékkal van dolgunk. Hogy érzed, a beszélgetések terjedelme elegendő egy részletes portré megrajzolásához?
– A könyvben szereplő beszélgetések terjedelme szerintem éppen ideális, némelyiket éreztem csak túlontúl hosszúnak. Hogy milyen részletes a portré, az kizárólag az interjúalanyokon múlik, Jenei ebben a tekintetben is következetes, és nem egyetlen sémát erőltet minden beszélgetésre, hanem – bár végig mederben tartja az interjúkat – alárendeli magát a válaszadó habitusának, és hagyja olykor messzebbre is sodródni a gondolatokat. Mert persze a beszélgetőtársak sokfélék. Vannak visszakérdezgetők, válaszaikat ízlelgetők, morfondírozók. Ők a jó partnerek szerintem. Mások viszont egyre csak a magukét hajtogatják, keserűségük okait, vagy el nem ismert nagyszerűségüket hangoztatják. Ilyenkor a kérdezőnek azon kell lennie, hogy továbbkormányozza valahogy a beszélgetést, s Jenei ezt – alázattal, szelíden – a legtöbb esetben vállalja és véghez is viszi. Az viszont különös – bár egyáltalán nem szokatlan – megoldás a szerző részéről, hogy számos laposabb gondolatot is a szövegekben hagy. Ez illeszkedik ahhoz a naturalista-realista portréfestő eszményhez, amit – úgy látom – Jenei az interjúkészítéssel kapcsolatban magáénak vall. Sajátos egyébként, hogy noha a portré eredetileg mozdulatlanságot követel a modelltől, a kötetben olvasható beszélgetéseket éppen izgágaságuk teszi változatossá és nagyobbrészt izgalmassá. Bevallom viszont, hogy volt néhány név – fakultáció- és művházvezetők, de akár mesterek is –, akiket nem ismertem, így velük nehéz volt mit kezdenem.
– Vannak tehát olyan részei a szövegeknek, amelyek nehezen nyílnak?
– Vagy legalábbis nehezebben. De nézd, én ugye kvázi külső olvasó vagyok. Néhányszor jártam csak Szolnokon, és az ott élők, onnan származók közül sem ismerek túl sok embert. A kilencvenes évek elején – tudtam meg a Jeneivel készített levélinterjúból – a Nádas presszóban gyűlt össze esténként Szolnok bohém és kevésbé bohém értelmisége. Nem szolnokiként úgy éreztem kicsit a kötetet olvasva, mintha az Eső főszerkesztője hazahívta volna a Szolnokról és környékéről indult figurákat, leültette volna őket egyenként a Nádasban, megivott volna velük két-három nagyfröccsöt – nagyjából ilyen hosszúak ezek a beszélgetések –, én pedig csendben, afféle szellemként belehallgathattam volna abba, amiről diskurálnak. Ha hatásokról, művházigazgatókról olvastam, konkrét arcok vagy hanghordozások helyett mintázatokat láttam inkább, inspiráló vagy éppenséggel nehéz embereket, akik az „íróvá válás” narratívája felől nézve előrevivők vagy hátramozdítók voltak. Egy-egy élettörténet fontos mellékszereplői.
– Ilyen esetekben mi a dolga egyébként az olvasónak?
– Nem biztos, hogy ez a legjobb módszer, de én egyből nekiállok kapaszkodókat keresni. A megkérdezett szerzőktől például szövegeket olvasok, amelyek természetesen adalékot kínálnak a beszélgetésekhez, utakat a válaszadókhoz. Ezért is jött jól, amikor olyan helyekre, nevekre, referenciákra bukkantam, amik ismerősek voltak számomra. Somogyiként jóleső érzés volt Lázár Balázs Takáts Gyulának írt versét olvasni, a Matuz Jánossal készült beszélgetés kapcsán pedig örömmel akadt meg a tekintetem Bérczes László nevén. Tőle ugyanis – a Bárka Hajónapló műhelyeseként – nagyon sokat tanultam. Sok más mellett az interjúkészítésről is. Szóval ezek a kapaszkodók számomra, az asztalnál ülő csendes idegen számára, a párbeszédbe kapcsolódás lehetőségét kínálták. Ha meg ismeretlen nevekről, helyszínekről esett szó, egyszerűen belekortyoltam a fröccsömbe.