Eső - irodalmi lap impresszum

„Végül csak az igék” Géber László: Akinek az ég

 

 

Géber László: Akinek az ég. Forum Könyvkiadó, Újvidék – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, Újvidék, 2014

 

Hatalom, pénz, politika, filozófia, nyelv, szegénység, hit, háború, szülőföld, gyermekkor, színház, szerelem, képhamisítás, szép, demokrácia, utak, egyedüllét, jóslás, karácsony, konyha, új év, haladás, hajléktalanok, természet, firmamentum, önazonosság, forradalom, fiatalok, öregek, költészet, élet, halál, Isten, csend… – a teljesség igénye nélkül ezek azok a témák, témakörök, amelyekről Géber László Akinek az ég című kötetének szövegei szólnak. A szoros sorrendben egymás után következő, dátumozott írások eredetileg ki- és felhangosítva, azaz ténylegesen szóltak, a műfajmegjelölés szerint ugyanis rádióesszékről van szó, azaz olyan kisesszékről, amelyeket a műsorszerkesztő szerző a rádió egyik műsorában hétről hétre felolvasott.

„Mi hát az én mondanivalóm?” – kérdezi az egyik írásában Géber. Válasza elsőre talán meglepőnek és meghökkentőnek tűnhet: „Fontos, hogy mindig azt mondjuk ki, ami a mondanivalónk, nem azt, amiről azt hisszük, hogy mondanunk kell.” A válasz rávilágít Géber László kisesszéinek az egyik fontos sajátosságára: sok esetben kérdések köré épülnek (gyakran a címek is kérdő mondatok), a feltett kérdésekre (kérdések sorozatára) pedig az esetek többségében idézetekkel válaszol (fentebb kedvenc regényírója, Louis-Ferdinand Céline szavaival). Vagy áttételesebben: az élet tényeivel válaszol. Azzal, hogy megidézi életének közelebbi vagy távolabbi múltját, gyermekkorát, élete jelentős és kevésbé jelentős eseményeit, történeteit, fordulóit, érzéseket, tapasztalatokat, gondolatokat, elevenen élő emlékeket… Vagy válaszol a jelen tényeivel, amelyeknek a szorításában él, és amelyek – akarja, nem akarja – meghatározzák mindennapjait, életminőségét. A politika, a hatalom, az önkény, a háború(k), a sajtó, a szegénység újra és újra visszatérő témái Géber László rádióesszéinek. Valószínűleg ezzel az életességgel magyarázható, hogy a szövegeket át- és átszövő idézetek, az olykor meglehetősen elvont gondolatok, az intertextualitás különböző formái ellenére sem érezzük nehézkeseknek vagy szárazaknak ezeket a szövegeket.

A mindennapi életet, élethelyzeteket, a köznapiságot, a politikát, valamint a filozófiát, irodalmat, művészetet egységben látja, láttatja, a megértés és megértetés szándékával szövi egybe a csak a felületes elme számára különneműnek tűnő entitásokat. Ennek ellenére kérdései néha megválaszolatlanok maradnak; kérdésre újabb – az előzőekre reflektáló – kérdés a válasz.

A nem tudás vállalása szorosan összefügg az önazonosság kérdésével: lehetek-e önmagam, beszélhetek-e csak a saját nevemben, önnön gyerekkori emlékeimről, kulturális élményeimről, legbensőségesebb érzéseimről, pl. a szerelemről szólhatok-e hitelesen és meggyőzően egy összevissza fecsegő, a világhálóban vergődő, zajjal és mémekkel fertőzött társadalomban?... Csöppet sem biztatóak a kilátásaink, állítja a szerző. Hogy negatív jövőképet vizionál, vagy már alattomosan terjedő kórt állapít meg, nem egyértelmű, de a korszellemre utalva állítja: „Nem a saját szememmel látok, nem a saját eszemmel gondolkodom. Így az emlékeim sem az enyémek.” 

Talán nem véletlen, hogy a kötet jó néhány kisesszéje nyelvfilozófiai kérdéseket boncolgat, újra és újra a hallgatás, elhallgatás fenyegető veszélyét jelezve: „Jelentek-e én bármit is bárkinek, ha nem szólalok meg, ha nem kérek senkitől semmit?”; „Próbálok nem lenni aktuális. El szeretnék távolodni. Nem is tudom, mitől. Mindentől. […] Próbálok hallgatni, mert hallgatni arany.”; „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” (Wittgenstein). A költő és a szenvedélyes olvasó Géber László persze nagyon is tisztában van a szavak jelentőségével, hogy sokszor bizony épp a szavakon múlik, a szavak kiválasztásán és elrendezésén; talán épp ezért: tüntetően szikár és csupasz nyelven fogalmaz, megvetve a szellemi resteket, akik nyelvi cikornyákkal leplezik mondanivalójuk és gondolataik szegénységét. „Jó, ha kiiktatjuk azokat a szavakat, amelyeknek bizonytalan és változó a viszonya a megnevezett tárgyhoz” – írja. „Végül csak az igék maradnak meg, de lehet, hogy ez az egyetlen kiút.”

Mint egy jó esszéíróhoz illik, Géber László vállaltan személyes: ahogy a múltját idézi (olykor fanyar humorral, olykor elégikusan), ahogy önmagára, egyéni történetére reflektál, még abban is, ahogy a végső kérdésekre összpontosít, ahogy és akiket idéz, ahogyan kérdez, válaszol, vitatkozik… Számomra, akinek az élettörténete egy ideig párhuzamosan haladt a szerzőével, elsősorban ezért izgalmasak ezek a – szembenézésre vagy önvizsgálatra késztető, vagy olykor vitára ingerlő – rádióesszék. Ám Géber egyetlen írásában sem marad meg a személyesség szintjén, szinte mondatról mondatra el- és felülemelkedik az esetlegesnek tűnő, efemer jelenségeken, fellapozva egyszemélyes kulturális szótárának újabb és újabb szócikkét. Arra biztatom a reménybeli olvasót, hogy bátran lapozzon és olvasson bele ebbe a könyvecskébe, megéri!

„Kezdjük elölről.”

Vissza a tetejére