Ki

                                   Clive Wilmernek

Ki tart? Ki markol torkon? Ki alakít?

Nyelvben, zenében, fényben ki lakik?

A testünk sötétjében megered,

átsistereg a mohos féltudat

barlangos odvain, aztán kitör,

mint forró forrás a rengeteg percek

erdejéből, felspriccel rituális

ereje, sperma, vér, rángó vajúdás,

ritka öröm. Kigyógyít, meggyötör.

Ki tart ki? Ki tart kit? A nyelv csalás,

de minden hangban ott van a zene,

minden torokban ott lakik a láng,

minden húsban a rángás üteme,

lángot harap, ki egyszer levegőt vesz,

hangtest, üresség, visszhangban a tűz,

kitart ki tart, kitakar, kit akar,

ritmusra ráng a láng, kígyó sziszeg,

magába fordul és magába mar.

Ki tart, ahogy a testet a kötél?

Képzelt kötél és képzelt sziklafal,

ritmus és rítus, rángó képzelet,

hang, aki hall, mikor magába hal,

fénynyelve himbál meg a mély felett,

forrón dobog, már mindegy, mit akart

a mélységből a csúcs felé menet –

lángnyelven szólunk, kispriccel a tér,

ki tart meg: mindegy. Tartson, ami tart.

Kő kövön. Antik gyűjtemény

                        Nagy Árpád Miklósnak

Organikus kő. Nem ág nő belőle,

mégis terem. Szeme almái... Nézd!

A visszhangos fehér teremben ott áll,

és mi megállunk a törött titoknál –

bennünk hajt ki, belénk nézi magát,

terhes asszonyok méhét megpuhítja,

gondterhelt férfi szívét megpuhítja,

a hideg üres és ásványi térben

a kőből hajol ki, kihajt a szem,

az ember-forma isteni tekintet

a vak anyagból sugárzik elő,

s ki megkövülten nézi, érzi, lába

a kőkockákba legyökerezik,

kockáznak vele a nagyobb erők,

se holt, se élő, köztes térbe dobva

csak része a nagy tervnek, át meg át-

járja a lélek, lélegzettelen.

Kockázat ez: ki kőre néz – kire? –,

maga mered márvánnyá, mégis él.

Micsoda csend, miféle dobogás,

kövek édene, a közös tudás

szégyene, öröme, szédülete,

él, él, nem él, ki néz kit, kőtükör,

sík kőlap, rajta név. Azé, ki néz.