Életem legrosszabb interjúját 1988-ban készítettem.

Interjúalanyom, történetesen, Nyerges András volt. Nem könnyű kis beszélgetést említek, egy terjedelmes, háromszáz oldalas oral historyt. Szakmai meghatározás szerint ez a magnós felvétel nem az életutat járta volna körül, arra – negyvennyolc évesen – Nyerges még éretlennek nyilváníttatott. Viszont mondja, mondhassa el egykori szégyenfoltját, részvételét a Tűz-táncban – valahogy így szólt a megbízásom. 1988-ban jártunk, új idők új tisztító szelei fújdogáltak. Végre szabadon tisztába tehetjük a múltat. Megbízásomat olyan emberektől kaptam, akikre egyébként mindmáig nagy tisztelettel és szeretettel gondolok, akik nálam összehasonlíthatatlanul felkészültebbek voltak, s akik soha le nem írt, mert le nem írható irodalmi-történelmi adalékok sorával segítették a felkészülésemet. És egyben – teszem hozzá ma – észrevétlenül belém plántálták saját, történelmi tapasztalatokból táplálkozó, közkeletű előítéleteiket.

Nem. Nem a Tűz-tánc rehabilitálása következik.

A Tűz-tánc volt, ami volt: többszörösen hamis hangú költői kórus. Ha valaki részletesebben kíváncsi erre az idejétmúlt, s valahogy mégis aktuálisan ismerős históriára, megbízható olvasmányként egy tanulmányt ajánlanék. „Az irodalomban nincs légüres tér” címmel jelent meg az 1956-os Évkönyvben 1995-ben.

Ülünk 1988 februárjában Andrással a Vitkovics Mihály utcai lakás – a Háztűznéző című regényből mára ismerhető – halljában, Vali a konyhában húst süt, s én, bekapcsolva a magnót, indító mondatomban megismétlem, amit már korábban is leszögeztem, hogy mi most egy rendhagyó életútinterjút készítünk. Merthogy: „igazából a Tűz-tánc érdekel.” (A sercegő felvételről hallom a „csak”-ot, azért valamennyire sikerült elnyelnem.) Aztán nagy kegyesen megengedem, hogy András – természetesen röviden – elmondja addigi életét.

A ma estére készülve, kiapadhatatlan kíváncsiságomat és mazochizmusomat gyakorolva a több száz oldalas, mondjuk így, zsengém újraolvasására is rákényszerítettem magam. Nos, 1988-ban mindössze annyi történt, hogy én hallgathattam meg legelsőként a szerzőtől későbbi két kedvenc könyvemnek, a mindenkori kiszolgáltatottságot hátborzongatóan ábrázoló A negyvenesek pavilonjának és a szolidaritás elvesztésének rémületét regénybe öntő A barátságszédelgőnek első, verbális vázlatát.

Meghallásukra azonban süketnek bizonyultam. Már – és még csak – az ötvenedik oldalnál tartottunk (cca. másfél óránál), amikor már féktelen türelmetlenséggel noszogattam Andrást: jussunk végre el igazi témánkhoz! András végtelen türelemmel bólogatott, hogyne, persze, csak ez meg az meg amaz, tette hozzá, azért az előzményekhez mégiscsak szorosan hozzátartozik.

Utólag csak azt nem értem, hogy András, akiről aligha a béketűrés szobrát fogják majd megmintázni, mi a fészkes fenéért nem rúgta ki az őt a tudatlanok magabiztosságával faggató, egyébként talán kedves magyar nemzetes kollégát. Ehelyett vett egy mély lélegzetet, bizonyára nagy adag nyugtatót is beszedett, s nekigyürkőzött a lehetetlennek.

Na ezt akarom most és itt megköszönni neki, a kedves hetvenöt éves barátomnak.

Az egyszemélyes főegyetemi stúdiumot. A Tűz-tánc ürügyén kapott mesterkurzust.

Azt, hogy gyakorlatban mutatta meg, hogy kell – hogy lehet – megközelíteni egy-egy ellentmondásos, netán bennünket közvetlenül is érintő témát. Hogy mit és hogyan érdemes átgondolni, hogy kell anyagot gyűjteni szelektálatlanul, hogy kell a dolgok mélyére ásni és látni, miért kell a legnyilvánvalóbb dolgokban is kételkedni, hogyan érdemes szembesíteni az egymásnak ellentmondó állításokat, s mindezek után hogyan lehet tárgyszerűen felháborodni a tények semmibevételén, a hamisításokon.

A tűztáncos Andrásnak 1988-ban már esze ágában nem volt sem védekezni, sem támadni. Ha a Tévelygések korát még nem vetette is papírra, érvei, gondolatai ott gomolyogtak „párbeszédünkben”, miközben cafatokra szedte – az ő szótalálatával: színre bontotta – az irodalomtörténet azon 1956 utáni kövülettörténetét, amely keserves színjátéknak egykoron gimnazista költőpalántaként volt alig jegyzett epizodistája. A tűztáncosság billogja azonban egy életre rajta maradt. Egykori magához való viszonyulását szeizmográfnál pontosabban jelezte, hogy a harminc évvel későbbi, a nosztalgikus retró jegyében éppen 1988-ban született Tűz-tánc 2-be esze ágában se volt írást adni.

Írói bojkott? Hallgató irodalom 1957-ben? – kérdezte-kommentálta, cáfolta például az általam szajkózott egyik fő vádat Weöres Sándor, Nagy László, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Szabó Magda az idő tájt megjelent könyveinek címével. Második ülésünk elején pedig egy kézzel írt hosszú listát tett ki a dohányzóasztalra. Ismert már annyira, hogy tudja, a papírnak mindig jobban hiszek. Ezzel ma is így vagyok, legfeljebb csiszolódott némiképp a forráskritikai érzékem.

E csiszolásban volt döntő szerepe András orrom alá dugott precíz lajstromának. Hirtelenjében nyilvánvalóvá lett számomra, hogy valami azért mégsem olyan kerek, mint ahogy azt látni véltem, hogy a világ, az irodalmi világ is némiképp bonyolultabb. Még szégyentelibb érzés volt hirtelenjében rádöbbennem arra, hogy milyen rémisztően felkészületlenül faggatódzom.

A harmadik ülésen, a hatodik-hetedik óra táján András lassan, de határozottan átvette az interjú irányítását, s maga fogalmazta meg az őt sarokba szorító kérdéseket is. Az általa búvárolt, összegereblyézett corpus delicti dokumentumokat, a széljegyzetelt könyveket is ő adta a kezembe. Egyenlőtlen párbeszédünk egyfajta monológgá nemesült, olyan indulat feszítette tárgyszerű szöveggé, amihez hasonlókat aztán azóta is olvashatunk tőle Szúrópróba vagy Színrebontás felcím alatt.

A további, önostorozó részletektől eltekintek. Ismétlem, életem legrosszabb interjúja volt. Mégis, számomra pályafordító tanulsággal járt. Fentebb, a szerző kilétét álszerényen elhallgatva, olvasásra ajánlottam egy, a Tűz-tánc történetével foglalkozó 1995-ös tanulmányt. Nem titkolom, e dolgozatot a hét esztendővel azelőtti kudarcos interjúm és a hozzátapadt szégyenérzetem szülte.

Hálás köszönet az ihletőnek, a társszerzőnek, az immár No 1-es barátnak, Nyerges Andrásnak.