Magyarország legkisebb falujában vagyunk. A köpködőbe fiatal nő lép be egyedül, és kikér egy korsó világost. A csapos méregeti a nőt, a habot – valamikor a hetvenes évek végén lehetünk. Mellette a pultnál egy kopasz, szemüveges férfi duhaj nótázásba kezd: „Nincs véletlenül pénzed? / Máma még nem kértem kölcsön.” A nő szerelmes belé. Miatta van itt. Mármint a bolygón. Aztán egy tökéletesnek tűnő pillanatban, akárcsak valami mesterdalnokokról szóló balkáni musicalben, bekapcsolódik az éneklésbe: „Akácos áll, köti a port, / engem is ide köt minden, / itt voltam jó, itt lettem verve. / Itt hagyott el az isten”.

Legalábbis hasonló múltbéli, bohém jelenetekre engedhet következtetni bennünket Dienes Eszter valamennyi kötete, ha hagyjuk magunkat sodródni a költőnő életútját végigkísérő versek fantáziavilágával.

De maradjunk még kicsit az iménti jelenetünknél.

Komisz egy dolog, hogy a delphoi jósda feliratát megöröklő két legfontosabb intézményünkben – a kocsmában és a könyvtárban – sem lehet ma már Istennel találkozni, s ha választani kell, Isten trónusa elé még mindig könnyebben el lehet jutni egy üveg rummal, mint egy egész könyvtárnyi szorongással, szórágással („Pánikba estem. / Ellenem fordult / a rumosüveg. / Uram! Trónusod elé / leittam magam. / Halálimhoz / semmi közöd”). Olvasatomban legalábbis valami hasonló „harc poétika” lehet Dienes Eszter költészetének egyik fájdalma. Arról, hogy ki is ez a „füvek közt tündöklő” Isten, s ki az „Isten főpohárnoka”, vagyis hogy kettejük között mi a különbség (hiszen az alkohol mámorában mindannyian egyenlők vagyunk, akárcsak a morálban), beszéljenek inkább a teológusok, pszichológusok, monográfusok. Akik, ha munkájukat komolyan akarják végezni, állandóan tekintettel kell lenniük Dienes másik problémájára is. A „részeg matrózok”, írók, költők vagy épp munkások, bár együtt mulatnak a fent megidézett párral, s látszólag osztoznak ünnepélyes pesszimizmusukban, akikért, akik nevében Dienes költőként önmagáról tudósít, sohasem olvassák („Én azokról írok verseket, / kik nem olvasnak engemet, / mert ködlő hajnaltól / jajgató estig / nyakig állnak az anyaföldben / állnak napestig”).

Mert az isten háta mögött élni és írni – átok és szabadság. Majdnem akkora átok, mint krisztustorzóként feszülni a faluhatárban, és majdnem akkora szabadság, mint álnév alatt publikálni. A különbség csak az, hogy ilyenkor a dolog természete megfordul, nem a szerző tényleges személye válik kérdésessé a mások számára, hanem a költő civil kiléte saját maga számára: Dienes Eszter – beteg, kun, székely, szlovák, depressziós, mániás, elvált, népművelő, könyvtáros? Vagy inkább: „a szakadék mértani közepe” – személyesen?

Ha az irodalomkritikusok egyik leggyakrabban alkalmazott módszerét akarnánk követni, először is meg kellene ismernünk a költőnő biográfiájának legfontosabb részleteit, majd a teljes Dienes-korpusszal összevetve fel kellene tárnunk az esetleges átfedéseket. Miután az alanyi költészettel kapcsolatos efféle detektívmunkáinkat elvégeztük, ismét csak a teljes korpuszt alapul véve mennyiségi és minőségi kategóriák alapján csoportosítanunk kellene az egyes verseket tartalmi és formai szempontból, s végül, de nem utolsósorban, az irodalomtörténet mérlegén, de a jelenkori versdivatot is tekintetbe véve, meg kellene becsülnünk e szóban forgó költészet mindenkori s egyben jelenkori értékét, mintegy kötelességszerűen hangsúlyozva, hogy ítéletünk teljességgel független attól, hogy a versek valóságos tapasztalatokon nyugszanak, vagy sem.

A kritikus tevékenysége innen nézve tehát roppant hasonlatos volna a sommelier hivatásához, aki a bort csak addig veszi a szájába, amíg a bor retorikai, stilisztikai, egyszóval poétikai lehetőségeiről fejben lajstromot készít. Tehát ahelyett, hogy átengedné magát a bor extázisának, a testtel való gondolkodás dionüszoszi hangulatának, az ízlelőbimbók harmóniáját próbálja meg lefordítani az apollóni szinesztéziák nyelvére – ilyenkor az elme voltaképp védekezik mindazzal szemben, ami a nyelven kívül történik, történne. Még egyszer: a bor összetevőinek, elkészítési módjának ismeretével még semmit sem tanultunk meg a borról, amely ideális esetben az ember vérévé válik: cselekedetévé, gondolatává, mámorává, közös karnevállá, és a mértéktelen kicsapongás utáni böjtté. Márpedig nagyon hasonlatos dolgok: bor, vers, muzsika. A hasonlóság alapját úgy nevezhetnénk: pszichoakusztika. Ha bort iszom, megváltozik az esztétikai észlelésem, csakúgy, mint amikor verset vagy épp zenét hallgatok. És a lényeg, amit mindezzel végre mondani akarok: józan, magában olvasó kritikusnak nem sok dolga akad Dienes Eszter költészetével, aki Gyopárt álmodnék c. versében így fogalmaz: „Dallamra dicsekszik / bennem a bánat.” Ebből a mondatból meggyőződésem szerint ugyanis kiforgatható Dienes egész költői világa. Mind a négy szó egyformán hangsúlyos, akárcsak egy finálé négytaktusnyi lezárása.

Minden dallam természetes létmódja, hogy nem a partitúrában bontakozik ki, és nem is a róla való beszédben. Még akkor sem, ha a zeneműben előforduló harmónia-összefüggések, motivikus fejlesztések, szólamvezetések és hangszerelési megoldások elemzése érdekes olvasmány lehet a komponista számára is. A dallam természetes létmódja az ismétlés. Ismétel a zeneszerző, aki újra és újra kivési a tökéletes dallamot a csendből, és elválasztja az esetleges hasonló dallamoktól; ismétel az előadó, aki a hangok megszólaltatását (intellektuális kulinaritással) tökéletesíti; és ismétel a hallgató, aki akkor kerül a legintenzívebb kapcsolatba a dallammal, amikor az kitörölhetetlenül az emlékezetébe vésődik, és elkezdi belemosni magát a zenei tudattalan tengernyi élővilágába.

Dienes Eszter verseinek dallama van, tehát ismétlődése, imádság és átok jellege, sajátos pszichofizikája. Ez legalább két dolgot jelent: az egyik, hogy az egyes sorok traumatikus áthallásait még a legkétségbeesettebbnek tűnő pillanatokban is elhalványítja a dallam, a ritmus precizitásában visszatükröződő játékosság, a zenében magában lakozó metafizikai vigasz: „elindulnak felém a falak, / hogy végül bennem leomoljanak”; vagy hasonló „zeneterápiás” mozzanatokat figyelhetünk meg Dienes Lélekállás-jelentés c. versének utolsó soraiban is: „Felkel a nap, lemegy a nap. / Nincs mit mondanom, ha van, / hazudok” – hiszen a zenei gondolkodás egyik legfontosabb jellemzője éppen ez: „nincs mit mondanom, és ezt mondom” (John Cage). A másik: függetlenül attól, hogy a versek önéletrajzi tényeken alapulnak vagy sem, Dienes Eszter dallamaitól és képeitől nem érdemes távolságot tartanunk. Nem érdemes az esztéta vagy a pszichológus látásmódját gyakorolnunk, hanem készen kell állnunk kizökkeni a komfortzónánkból ahhoz, hogy az ebben a költészetben lakozó érzelem- és szenvedélygazdagságot, akárcsak a balladák tragikus, képi-zenei atmoszféráját zsigerileg is megtapasztalhassuk. S amikor ez a pillanat megszületik, akkor történetesen oda kerülünk, amit Dienes Eszter úgy hív, a „szakadék mértani közepe” („Az idők meredékét lakom. / Csúszom, visszazuhanok. / Ez itt a szakadék mértani közepe”). Innen csak kétféle út vezet. Az egyik a melankóliába, a másik a katarzis felé. Nyilvánvaló, hogy ez utóbbi felé nem lehet eljutni a melankólia nélkül, tehát a legbölcsebb, amit tehetünk, hogy az egész játékot kezdjük elölről. És ezt addig csináljuk, amíg a szavak pszichoakusztikai terében elkezdjük észrevenni a szavak közötti végtelen távolságokat, és e távolságokat áthidaló költői képzelőerő szabad játékát. Minél jobban elidőzünk a soroknál, annál kevésbé zavarnak a vissza-visszatérő ismerős szavak, a naiv és szentimentális költészetre jellemző természeti képek folklorisztikussága, bukolikája. Minél kevésbé akarunk kritikusok lenni, a versek annál több dolgot engednek láttatni. Dienes Eszter soha nem akar elbűvölni bennünket a műveltségével. Nem akar okosabb lenni nálunk. Nem is bölcselkedik. A természet antropomorfizmusa és az ember naturalizmusa közötti egymásba csapásokra, áttűnésekre vadászik, de mindig a saját története horizontján. Ami ezen kívül áll, az nem témája költészetének. Mint ahogyan az öregkori megbékélés sem. Lírai elbeszélő énjének története egy ponton lezárul, nem találkozik új szereplőkkel, ehelyett az emlékek alkímiájával kezd foglalkozni. Bár a Jenei Gyula által készített önéletrajzi interjúja valóságos filmforgatókönyv, talán arra is következtethetünk, hogy a Ladányi-motívum jócskán túlnőtte a biográfia megfeleltethetőségének lehetőségét, s megkockáztathatjuk, hogy Ladányi nem más, mint a Dienes-versek Dienes-alteregója (ezért is tekintem balladisztikusnak verseit, mert legtöbben ott bujkál a titkos párbeszéd Ladányival vagy épp önmagával); ugyanakkor a hús-vér Ladányi Miska városias rockandrollersége eleve egyfajta tényleges rokonlelkűségről tanúskodik, s ennek köszönhetően alighanem kétszeres erővel tud beoltódni Dienes nosztalgikus, istenkereső, kuntri muzsikájába, amitől mind a szerelmes, mind pedig a neurotikus versek sokkal agresszívebbé, kifejezőbbé válnak. A rockandrollság alatt itt valami olyasmit értek, ami több mint puszta pálinkás, kun önpusztítás; valamiféle érzéki zsenialitással párosuló könnyedség, antikispolgáriság, rebellió, de semmiképp sem magas művészet és monumentalitás. Gyakran hajlok is rá, hogy konspirációszomjúságomban egyfajta „oldalbordalírát” lássak és halljak ki egy-egy versből: olyan diszpozíciókat, amelyek inkább szimmetrikusan megszerkesztett költői alakzatok, dallammozgások, mintsem valódi érzések, miközben az esztétikai illúziónak engedelmeskedve a szívemmel tudom, hogy Dienes költészetének egyik, ha nem a legnagyobb erénye, hogy minden kritikusi gyanakvás ellenére szinte bármikor rábízhatjuk magunkat az (együtt)érzésre, és nem kell attól tartanunk, hogy a hátunk mögött kinevetnek bennünket.

Dienes az egyik legnehezebbet gyakorolja, amit nő tehet: gyermeki természetességgel próbálja költészete alanyaként újraélni a halott Kedves iránti lankadatlan szerelmet, miközben a felnőtt képzelőerő álomlogikáján át szexuális túlfűtöttséggel cipeli fel Ladányit az alvilágból.

Szeretem ebben a költészetben, hogy soha nem fél a giccstől, és ennek ellenére sohasem lesz az; szeretem, hogy bevállalja az elidegenítő, önironikus effektusokat is, de csak ritkán öncélúan. Tisztelem, amiért ebbe a muzsikába a magánmitológia felől nézve emfatikus értelemben „belehal”, s ugyanezért talán haragudnék is rá, ha nem lennék tisztában vele, hogy Dienes Eszter minden ízében múlt századi költő. A verseket szó szerint élte, s mindeközben kérlelhetetlenül kun maradt. Persze most kicsit túloztam. Nem tudom, mit jelent pontosan „konok kunnak” lenni, de abban biztos vagyok, hogy Dienes Eszter költészetében bárki társat találhat a válaszok keresésében.