remény

minden azért van hogy valami másban
keressen öntőformát az egymásba
nyitott terek a végtelent is rosszul
porciózzák ahol a test a legsikerültebb
emberi felosztás a lélek isten ellen is rögvest
istenek tömkelegével ágál két kar ami időlegesen
horgonyt vethet a másik tengerpartján
és a remény hogy az érintések szélcsöndjében
is hallod az idegen víztömeg csöndes morajlását.

13

amikor a neonsárga mutatók 13 fokot
mérnek elnevezed ezt az aranyszínű délutánt
az éjszaka prelűdjének még szerencse hogy
egy nappal hátrább van a péntek
ez ugyanaz az utca ahol hónapok óta
sűrűsödnek a léptek a sok nyom között
a saját cipőd talpát is megkeresheted
nem is kell nagyon visszamenni az időben
a felhőknek se sietős vagy minden sarkot
előre kibéreltek néhány négyzetméter
jutott az istennek az égben és most
kölcsönadott belőle négyet ennek a
szokatlan napsütésnek nem tudni
melyik örül jobban hogy mindketten elfértek
lassan komorul el az ég átadja helyét az estéknek
és alatta ez a szivárványos élet mielőtt ismét színt téveszt
új jelentést ad a fekete-fehérnek.

hajnal

vagy az éjszaka amikor elhagyja konkrét
kiszögelléseit az árnyak körvonala
a takaró alatt a test merülési
mélysége marad hogy
valami majdcsak visszatalál
önmagába
válaszul a sercegő lámpabura
karcsú fényeinek bebábozódására
a felhős ég lepkeszárnyát
bontogatja
minden reggel az őt megelőző
világosság alkonya kinyúlik az
éjszaka és a habok között még egyszer utoljára
fölfénylik a sűrű sodrású hajnalok diabolikája
a másik test mint egy vörös mentőbója.

füst

egymás nyakára foltozott öltések
töltik ki a jelent az időtlenségek
megvárni amíg a múlt is fölébred
egy utcahossznyi lárma vetül a
piszkos sárga házfalakra
megszámlálhatatlan évtized

az utcaseprő a kereszteződésben
a telet is összesöpörted
szára marad a kezében hagyott söprűnek
a sárga cirokszálakon
sugarak kapaszkodnak föl a fények helyére

meggyújtani fölötted egyetlen
délelőttre ezt a sötétséget
ami már a földet sem éri körbe
magát annyiszor eltörölte
rálépni a csíkká szűkülő égre
miután a ködöt elfüstölte

hogy van még előre
a másodikon most nyílik ki
az a nyikorgó vágat
és sárga vakolatot potyog az elvásott félfa
a napnak apád lehetne aki újra keresztülhajolja
az utcagerinc százéves görbületeit
és nem hagy magadra bármerre mész
is évek óta ő ül minden ablakban.

piros

még egyszer eljátszod hogy eljátszható vagy
a buszon felejtett mozdulatokra
a sofőr véletlenségből húzza rá
a csuklóajtót leülsz a harmadik ülésre
és minden kanyarnál egy kicsivel
többet felejtesz ott magadból

az a középkorú nő a piros cilinderben
szemben veled mintha szinkronban öregedne
meg de lehet hogy tévedsz csak a bőr húzódik
össze ahogy a fák törzse ráncosodik a télben

még egyszer eljátszod hogy minden eljátszható aztán
megnyomod a piros stop gombot már nincs idő
hogy tovább gondolkozz a leszállási szándékod
duplán kiforrott

most ott állsz a szélben az éjszaka
a kabátod szélében nézed a lábad az utcákat
azok is milyen hirtelen rövidülnek meg
és a piros csillagokat az izzósorban
hogy tegnap még nem égtek.