Alma és fája

Faragó Andreával máig nem sikerült összeismerkednem, pedig mindketten ugyanabban az előadásban szerepeltünk 1999. március 11-én.
 
Egy képzőművészeti kiállítás megnyitóján kocsmára emlékeztető sarkot rendeztem be a kiállítóteremben egy asztallal és egy székkel, az asztalon kockás abrosszal, rajta félig üres pálinkásüveggel, egy féldecis pohárral és egy táskarádióval, amely a Kossuth Rádió hullámhosszára volt hangolva. Miközben fokozatosan gyülekeztek a megnyitóra érkező emberek a teremben, én a pálinkásüvegre meredve mozdulatlanul ültem a széken. Az asztal fölött egy madzagra erősített alma lógott a levegőben. A madzag az almától felfelé haladt egy falból kiálló vasrúdig, ott irányt változtatva lefelé indult, a másik vége pedig hurokban végződött, amely a nyakam köré tekeredve rögzítette a madzag túlsó végén lógó almát. Amíg gyülekeztek a nézők, és amíg a hivatalos megnyitószöveg tartott, mindenki láthatta hogy ebben a mozdulatlan képben a levegőben lógó alma és köztem szokatlan, nem mindennapi összefüggés rejtőzik. És mivel le nem vettem szemem a pálinkásüvegről, azt is feltételezni lehetett, hogy nemcsak köztem és az alma, hanem köztem és a pálinkásüveg, ebből kifolyólag pedig még az alma és a pálinkásüveg között is valamilyen titokzatos kapcsolat állhat fenn.
 
Így vártuk ki mozdulatlanul a megnyitószöveg végét mi hárman, az alma, a pálinka és én. Majd műsoromat elkezdve bekapcsoltam a rádiót, és a Délutáni krónika híreit hallhatta a teremben mindenki. Az első elhangzó mondatokra még én is figyeltem, ám amikor megszoktam a sok beszédet, és a rádió hangja már csak háttérzajként szolgált, mint a kocsmában iszogatók társalgása, akkor tekintetemet a pálinkásüvegről fokozatosan a féldecis pohárra vezettem, és a rádióról elfeledkezve a pálinka és a pohár közötti összefüggésre szegezte figyelmét mindenki. Nem okozva meglepetést, de kellő várakozást keltve kiöntöttem az első féldecit. Néztem, megfogtam, majd szertartásosan a számhoz emeltem, ahogy a kocsmában szoktam. Miközben ittam, felső testemet és fejemet mélyen hátra hajlítottam, s ez a mozdulat automatikusan mozgásra kényszerítette az eddig nyugalomban levő almát, hiszen az a madzagon keresztül közvetlen összeköttetésben állt a nyakammal. Az alma felemelkedett, majd amikor előrehajolva visszatettem a poharat az asztalra, lejjebb ereszkedett, és mozgási energiáját nem veszítve lengett jobbra-balra. Szememmel közelről az üres pohár fenekére nézve újra mozdulatlanná váltam, miközben fölöttem az alma, mint egy különleges időmérő ingája, természetes ritmusban oda-vissza járt a maga útján.
 
Újra töltöttem, ittam. Amikor hátrahajolva megint megláttam a feljebb emelkedő almát, hirtelen megvilágosodásom támadt, és nagy felfedezést tettem. Az alma kilengéseit elmélyülten szemlélve ekkor jöttem rá, hogy mozdulataim és az alma mozgása közötti összefüggés nem lehet véletlen. Amikor ennek okait kezdtem keresni, úgy éreztem, végre megsejtettem valamit a világ rendjéből, s az élet értelmén kezdtem gondolkodni. A felismerés, hogy rátaláltam a világ lényegének magyarázatára, izgalomba hozott. Persze hogy töltöttem magamnak megint, de ezúttal nem ültem le. Már tudtam, hogy az alma még feljebb emelkedik, ha állva iszom, ezért csak azért is ledöntöttem az újabb féldecit, és csakugyan úgy történt minden, ahogy azt előre kiszámítottam. Nagyon tetszett ez a játék, ezért egyre többet és egyre furcsábban mozogtam, hogy az alma mozgására egyre nagyobb befolyással lehessek. Ehhez persze újra és újra innom kellett. Élveztem, hogy úgy mozgatom, ahogy akarom, s végül már mértéktelen diadallal örvendeztem a mozgás kezdeményezéséből adódó hatalmi pozícióm felismerésének köszönhetően.
Emlékszem, egyre lehetetlenebb testhelyzetekbe kerültem. Talán emiatt, talán azért, mert viszonyom az almával és a pálinkával nagyon mulatságosnak találtatott, egy kisgyerek nevetését hallottam a tömegből. Ám rögtön ezután valaki hosszan elnyújtott cssssss! hanggal le is csendesítette. Megint igazolva láttam azt a régi meggyőződésemet, hogy mégiscsak a gyerekeké és a nyugdíjasoké a leghálásabb közönség. Ők azok, akiknek még, illetve már nincs szükségük arra, hogy ne úgy cselekedjenek, ahogy szerintük tőlük elvárják, hanem úgy, ahogy természetes ösztönük diktálja. Ők azok, akik még és már nem ítélkeznek, mert mintha ők lennének azok, akik még és már emlékeznek valamire, ami értelmetlenné teszi az ítélkezést.
 
Elhatároztam, engedelmeskedem önteltségem parancsának, és az almát megeszem. Kezdetben csak a kezemet nyújtottam feléje. Emlékszem, egész testem megbizsergett, amikor először megérintettem. Alig tudtam uralkodni magamon, és szinte önkívületbe estem a kéjes érzéstől, hogy megfoghatom. Gömbölyűségének érzékelése addig ismeretlen gerjedelmeket teremtett belsőmben. Minden tagom tüzelt, ami tovább erősítette bennem a vágyat, hogy ne hagyjam abba, s még közelebb kerüljek hozzá. Légzésem megszaporáztam, végtagjaim türelmetlenül hullámoztak. Megfogtam és elengedtem, majd a homlokomhoz szorítottam, s már lihegő számat is nagyra tátottam. Ajkamat egyre közelebb és közelebb emeltem hozzá, és már éppen arra készültem, hogy végre beleharapok, amikor a nyakamon erős szorítást éreztem. Amikor távolabb engedtem magamtól az almát, a szorítás megszűnt. Amikor újra feléje közelítettem a számat, a nyakamon levő hurok megint szorítani kezdett. A harmadik-negyedik kísérlet után jöttem rá, hogy az almát tartó madzag csak az ajkam legszéléhez engedi el az almát. Nem hosszabb egy centivel sem. Ha az alma mégis eljuthatna a fogamig, a madzag annyira megfeszülne, és a hurok annyira összeszorulna, hogy megfojtana. Szembe kellett tehát néznem a játék szomorú valóságával. Az alma a madzag kezdetén, én ugyanannak a végén: vagy beleharapok az almába, és megfulladok, vagy otthagyom, és örökre megmarad éhe a vágynak. Bele kellett hát nyugodnom, ha nem elégszem meg a szépség látványával, és akciómmal a birtoklás határáig merészkedem, ott bármit teszek, csak rosszat tehetek.
 
Már nemcsak a kisgyerek nevetett ki. Néhány óvatos kuncogást mások is megengedtek maguknak, és ez további hangeffektusokkal egészítette ki az én lihegő nyögéseimet a Kossuth Rádiónak a tudatban szöveggé össze nem álló hanghatásaival együtt. Hírösszefoglaló, időjárás, útinform, szignál, reklám, zene és új műsor váltotta egymást, miközben én az almába harapás reménytelen kísérleteit végeztem. Mindenki szánalmas próbálkozásaimmal volt elfoglalva, senki sem a rádióra figyelt, amikor annak élő műsorában egyszer csak meghallottam Faragó Andrea hangját. A mondat, amelyet ekkor mondott, már az első néhány szó után kiemelkedett a többi közül. Hirtelen súlya lett minden szónak, s a rádióműsor néhány másodpercre megszűnt háttérzajnak lenni. Faragó Andrea ugyanis egy környezetvédelmi műsor kellős közepén teljesen váratlanul a következőt mondta: “Remélhetőleg nagyszámú közönség előtt ezekben a percekben mutatja be műsorát Jászberényben a Jász Múzeumban Várszegi Tibor Törökgyörgy Zsuzsa főiskolai hallgató képzőművészeti kiállításának megnyitóján.”
 
Mint akit meglestek, úgy pirultam bele a leleplezésbe. A hátam is borsózott, amikor meghallottam a “jász” szótaggal kezdődő ismerős szavakat, saját nevem említésekor pedig még a gyomrom is remegni kezdett. Valaki lát engem, miközben szerencsétlenkedem, és kibeszéli országnak-világnak.
 
A rádióban folytatódott a környezetvédelmi műsor, az elhangozó mondatok már megint senkinek nem voltak fontosak, ám a termet a meglepetés erejétől származó tanácstalanság uralta. Többen magnós trükköt sejtettek. Rajtam az értetlenség ábrázatja. Az ugyanis odáig rendben van, hogy két nappal korábban én hívtam fel telefonon, és én kértem meg a megnyitó időpontjával egybeeső műsor szerkesztőjét, hogy mondja be az elhangzott mondatot, de azért mégiscsak ott ez az alma, nekem mintha azzal kellene kezdeni valamit. Igaz, hogy madzagon lóg, nem pedig egy fáról, de mégiscsak ott van. Igaz, hogy mindez tényleg Jászberényben történik, ott, ahol lakom, ami ugye messze nem az Édenkert, de itt és most mégiscsak a bűnbeesés előtti állapot élménye kísért. Körbenéztem, és megállapítottam, hogy valóban a Jász Múzeumban vagyunk mindnyájan, majd két kezemmel végigtapogattam hasam, karom, arcom, és rádöbbentem, hogy éppen tényleg játszom, ahogy azt a rádióban bemondták.
 
Másnap festőművész barátaim látogattak meg Pestről. Elmondták, hogy előző napon festegetés közben éppen a Kossuth Rádiót hallgatták. Onnan tudták, hogy egy kiállításmegnyitón műsort adtam. “Mit is csináltál tulajdonképpen?” - kérdezték. Merthogy az ismerős mondatig ők sem a rádióra figyeltek. A különbség közöttük csupán annyi volt, hogy ők azt hitték, a hírekben hallották.

Vissza a tetejére