Tánca a kígyók ünnepén

Megbűvölten áll. Bujkál
benne a rontás.
Nem látszik, de mocorog

a belé költözött rossz
szelleme.
Mindenkit megbabonáz.

Csak őt nem, az egyetlent.
Nem fog rajta a bűbáj.
Nem fogadja bűnös vágy.

A bűvös kör visszaránt.
És a bűbáj visszaszáll.
Zárul, átokként, a lány.

Mosolyok. Mindenhol gonosz
mosolyok. Csupa hurok, csupa lyuk
veszi körül. Alámerül.

Táncol úgy, hogy meg se moccan.
Rejtett, titkos a mozdulat.
Választott, a választottnak.

Gyűrűzik magán, tekereg.
Vége nincs, se eleje.
Rántja, a mélyébe, le.

Veszélyes nő, előkelő,
ahogy sose, hogy eleve
kerül elő,

onnan tér meg,
honnan halandó
nem léphet.

Akit kíván, magához ránt,
odaláncol. Testéből
gyűrűt fon köré. Táncol.

Jeszenyina-Duncan tánca

Mint a szobrok, a szobrok. Napfényes, hosszú mozdulatok.
Alig volt mosolya. De ha volt, az nagyon.
A rítus szépsége tört át a ritmuson.

Csak forgott és forgott és forgott.
Könnyedén siklott. Lobogott.
Szavának súlya volt. De szólni nem tudott.

Forgott a kígyóbűvölő és forgott a sál,
forgott a félkör, a tengerpart és forgott a lány,
külön a táncosnő és külön a tánc...

Mások ünnepe ez:
a nem hasonult múlt.
Ő az illatot táncolta hozzá.

Hét fátylát hét tánca rejti

Engedelmes: megszületik. Pedig
tudja, mi vár rá: elfalazott királylány.
Mind a hét fátylát táncába rejti,
milyen szép, ahogy nem látja senki,
átsejlik mégis ahogy, fátylakon
lebeg könnyű lélek lakja,

hét fátylát tánca takarja,
ahol senki sem láthatja,
ott hajlik át táncát rejti hét fátylába
hajlik íve feszül mintha,
szobra lenne lehetne ha,
mit a mozdulat kibont.
Lenne ha nyíló titok.

Törne ki- fordul vissza

Táncából szövött táncos,
táncosából tánc:
forog összeforrott lánc.

Van-e az ő, van-e más,
van-e egyik vagy egymás –
melyik a van, ha nem más

melyik vanban van a más.
Melyik ha a, van a más
ő, nem a másik a más.

Táncával fordul bele,
táncossal marad-
nak benn együtt egy vanban.