Színházban, először

- Tessék mondani: ki az a Da Capo Al Fine?
 
Gyula bácsi nevetett.
 
- Ez szellemes. Mindjárt megnézzük a lexikonban.
 
Frászkarikát voltam én szellemes. Csak nem jutott eszembe, hogy hívják. Nem tudtam mihez kötni.
 
- Lope de Vega - mormolta Gyula bácsi. - Lásd: Vega Carpio, Lope Felix de. Látod, ezt én se tudtam. Mindig tanul az ember. Tehát Vega Carpio, született 1562. november 25-én Madridban, meghalt 1635. augusztus 21-án ugyanott; hát nem fantasztikus, hogy valakinél, aki ezerötszáz-valahányban született, még a hónapot és a napot is tudni lehet?!... Spanyol drámaköltő – “drámaköltő”, ezt tegnap írták, de már túl régies -, még életében a nemzet legnagyobb írógéniuszának rangjára emelkedett. Termékenysége közmondásos volt, legalább ezerötszáz drámát írt, ezek közül mintegy ötszáz fennmaradt. Te, ha valamennyit meg akarnánk nézni, kitöltené az egész életet! Shakespeare-hez el se jutnánk... Tízéves korában már egyetemre járt, tizenhárom éves, amikor előadják első drámáját, tehát csodagyerek, mint Mozart, azután harcolt az azorok - azórik, azorrók? - ellen...
 
- Azután az azutik... - mondtam, mert mindennél jobban ambicionáltam volna, hogy ezen a színvonalon tudjak társalogni. De közben eszembe jutott valami. - Tessék mondani, az baj, ha valakinek olyan... “lexikális” a műveltsége?
 
- Már miért lenne baj? - kérdezte Gyula bácsi. Megsejtett valamit. - Ezt rád mondták?
 
- Ühüm.
 
- Miért, milyen legyen tizenöt éves korodban? Élettapasztalatod még nem lehet...
 
Nem tudtam, most örüljek-e, vagy talán meg kellene sértődnöm. Kislánynak nyilvánítottak megint, avagy megvédtek, lovagiasan?
 
- Botrányos szerelmi élete miatt 1588-ban kiutasították Madridból, csak hét évvel később térhetett vissza... - folytatta a felolvasást (vagy talán fordítást) Gyula bácsi. Nemcsak a Révai Nagy Lexikona volt meg nekik, mint nekünk otthon, hanem nagy német és angol és francia kiadványok is. - Mit jelenthet vajon, hogy “botrányos szerelmi élet”? - nézett mosolyogva a szemembe. - Te sem tudod? Hiába a nagy lexikális műveltséged?
 
Nevetnem kellett, de megint nem tudtam, nem vagyok-e egyszerűen pisisként elintézve. Legyintve letudva. Hát tehetek én arról, hogy még csak... tizenhat leszek?
 
- 1618-ban kolostorba lépett - olvasta Gyula bácsi. – “Lépett”? - csóválta a fejét. - Vonult! Kolostorba vonult, mint Liszt Ferenc! Annak is elég botrányos szerelmi élete volt, mit mondjak...
 
Az ajtóban ott állt Márta néni. Ki tudja, mióta.
 
- Maga csak ne mondjon semmit - szólt rá az urára. - Ne rontsa el ezt a szegény kislányt a cinikus beszédével. Az ebéd előállt.
 
Ismét nevetnem kellett, pedig mesélték már, hogy egy színházi estén a fiatal beugró vagy a kezdő színésznő a fülük hallatára mixelte össze azt, hogy “A kocsi előállt”, azzal, hogy “Az ebéd tálalva van!”. Kissé gyanakodtam ugyan, hogy holmi ősrégi anekdotát adnak elő mint személyes élményt, de olyan egybehangzóan tudták elbeszélni. Sokat nevettem náluk. Gyula bácsi még kezet is úgy fogott az emberrel, hogy közben megcsiklandozta a tenyerét.
 
A szobalányuk, aki behordta a tálakat és felszolgált, szűk fekete selyemruhában volt, fehér köténnyel, bóbitával. Ilyet csak filmeken láttam korábban. Márta néni barátságosan beszélt vele, úgy rémlik, távoli rokonuk volt, elszegényedett családból való, már nem fiatal. A nevére nem emlékszem, valószínűleg Rezsinkének hívták. Mindig emlegették, hogy velük együtt vészelte át a nehéz időket. Ilyenkor Márta néni sóhajtott.
 
- Akkor a színház előcsarnokában találkozunk - ezzel engedtek el.
 
Először nem akartam hinni a szememnek. Nem is tudom, mit gondoltam. Talán, hogy rendes tőlük. Nem hagyták otthon, mint Hamupipőkét. Talán máskor is magukkal viszik néha. Ne fájjon neki, hogy engem meghívtak, vadidegen gyereket. Gyula bácsi kalapját kerestem a tömegben. Márta néni biztos elegáns lesz, gyöngysorral...
 
- Marika, csakhogy megtaláltam! - lelkendezett a nő. - Nem itt kell felmenni, hanem oldalt!
 
Kiderült, hogy a kakasülőre van jegyünk.
 
- Ha édesapád él, ezt nem merték volna velem megtenni - szólalt meg a fülemben anyám hangja. Már nem tudom, mivel kapcsolatban mondhatta. Sokszor mondta.
 
Némán mentem fel a lépcsőn a harmadik emeletre.
 
Ezek eleve a cselédsorba vettek jegyet.
 
Gavalléros, mit mondjak.
 
De akkor minek ajánlották fel? Kértem én tőlük? Netán én figyelmeztettem őket, hogy ... tegyenek nekem egy szívességet?
 
Tehetnek nekem egy szívességet.
 
- Neked nemsokára születésnapod lesz, ha jól vagyok informálva - fordult felém vagy két hete a vasárnapi ebédnél Gyula bácsi. - Mit szólnál, ha elmennénk színházba? Voltál már?
 
Nem, nem voltam.
 
- Vagy inkább hangversenyre? Operába?
 
Ott sem voltam. Azt sem tudtam, mi az a hangverseny. Hangok versengése? Hogyan?
 
Összenéztek. Kezdjük akkor inkább a színházzal - döntött Márta néni. - Bajor nagy élmény lesz. Felejthetetlen.
 
Pipiskedve mozgott a színpadon egy nő. Sokkal öregebb volt, mint amilyet játszott. Tizenhét éves lányt játszott! Masnikkal a füle fölött, a ferde vágású szeme vonalában. Azután táncot lejtett bolerós ruhácskában. “Egy-kettő-három-négy, te csak illedelmes légy, fel ne rántsd a szoknyádat, ne mutasd a bokádat!” - ezt énekelte. A fején pomponos kalap.
 
Nincs is énekhangja.
 
A nézőtérről “brávó!”-kiáltások. Tapsvihar, tapsorkán, tapshurrikán. Meg kell ismételnie. Újra emelgetni kezdi hervadt lábszárait. Az ő korában biztos nagy teljesítmény.
 
Mi ebben Lope de Vega? - csodálkozom a szünetben a folyosón a színlapot olvasva. Ez Hervé “Lili”. Gyula bácsi tévedett. Vagy ahhoz drágább lett volna a jegy?
 
Két jegy. Mert ha ők akartak volna magukkal vinni, akkor hármat kellett volna venniök. És akkor biztosan a földszintre mentünk volna.
 
- Márta néniék? - kérdem mintegy mellesleg, miközben a földszint közönségét bámulom. (De ez sem igaz. Talán nézem őket, de nem látom. Kavargást látok, összemosódó arcok, összeolvadó hangok, itt is voltam, passz.)
 
- Vendégségbe mentek. Meg voltak híva.
 
Aha. Nyilván én értettem félre. Még csak nem is üzenték, hogy sajnálják, de más irányú elfoglaltság miatt... Nem, ez így volt kalkulálva. Szolid befektetés. Így lehet két legyet ütni egy csapással. Felejthetetlen estét szerezni mindkettőnknek.
 
- Mit mondjak majd, mit üzen a Marika?
 
- Hogy nekem ilyen színház nem kell - szakad ki belőlem.
 
A nő meghökkenve mered rám, neveletlen, buta kamaszlányra.
 
- Azt fogom mondani, hogy köszöni szépen.
 
Meghajtom a fejem. Ég az arcom.
 
- Köszönöm szépen.
 
Te csak illedelmes légy. “Egy-kettő-három-négy”. Még csak ez hiányzott, hogy ez a hülyeség benne ragadjon a fülemben. Hervé, hervatag. Kiszera méla, bávatag. Itt is voltunk. Pántos cipellő, pomponos kalap. A szoknyácskát két újjal kell felhúzni. A végén még le is kell guggolni. Menüett, mely pajkos szvingbe csap át. Pajkos szvingbe.
 
Pajkos szvingbe.
Mászik fülbe.
Harap fűbe.
Oszt szagolja.
Alulról.
 
Ez az. Rég meg kellett volna halni.
 
 
(Részlet az írónő “El a faluból” című, készülő regényéből.)

Vissza a tetejére