úgy vagyunk itt ezen a képen,

mint egy boldog család.

a fényképész házhoz jött,

és azt kérte, mosolyogjunk.

mint az áramszünetben úgy felejtett

villanykörték, pontosan tudtuk,

nem ez a dolgunk. évek múltán

az enyém majd az lesz,

hogy ne hasonlítsak közületek

senkire. hát most hagyjátok, 

hadd cipelődjek új fényekre,

új, ismeretlen vakuk elé, és hadd

látsszam ott másnak.

nagyobb lesz a választék,

ha egyszer kérik, mutassak

rá önmagamra. akkor

szeretném bennem a hibáitokat,

és érteném a vért. az alvadtat is,

hogy miért kellett ennyi seb. 

végül mindenből mégis csak

magamat érteném, hogy miért

vagyok most úgy itt köztetek,

mint egy fényképész,

aki képtelen veletek együtt

mosolyogni.