John Oslanskynak szeretettel

Mindig akkor indult el otthonról, amikor az utcán végre beállt a csend.

Az éjszaka sűrű magja, így nevezte az éjféltől hajnali háromig tartó időszakot, és arra gondolt, hogy amíg ő dolgozik, jobban mondva: a kellő pillanatra vár abban a sötét árnyékokba bugyolált időben, mindig máshol, de mindig a megfelelő helyen, a lombokon túl, tőle nem messze, de tőle függetlenül, azokban a fekete szobákban, a lehúzott redőnyök, csukott spaletták és a nehéz bársonyfüggönyök mögött, az örökös homályban, ahová már a lágy eső vagy a lombok susogása sem hallatszik be, vajon hány embert csókol álmában éppen magához a halál.

Hátát a falnak vetette, a salakos földön ült, még nem kezdtek hullani a levelek. Idén késik az ősz, gondolta, vagy talán soha nem is jön már, elmarad, mint a gyáva szerető, egyszer csak nem lesz többé, és a hiánya nem karcol majd se sebet, se nyomot. Talán csak egy dallam marad utána, vagy egy illat, talán csak egy apró ütés a szívben, hirtelen és élesen, mint egy vakuvillanás.

Sohasem használt vakut. Mint ahogy digitális fényképezőgépet sem. Egy kivénhedt Pentaxszal fényképezett, fénymérő nélkül, csak úgy megsaccolva, puszta szemmel felmérve az árnyak közt imbolygó, keresőbe befogható teret. Így szerette. Pont ez volt a lényeg, a vadászat lényege, becserkészni, elkapni és megtartani a pillanatot, megragadni a fényt a sötétben. Megragadni azt is, ami nincs.

Csak ezért csinálta a képeket.

Hosszú évek óta, minden éjjel átosonva a városon, mint egy tolvaj, aki a sötét kapualjban arra vár, hogy az utolsó fény is kihunyjon a házban, és ő végre megrabolhassa az éjszakát, erőszakkal elvegye, magáévá tegye, sőt egyenesen magába zárja azt, ami sosem lehetett igazán az övé. Azt a pici szeletét a világnak, azt a szögletet, ami mindig másé, talán senkié, örökké változik, örökké mozgásban van, susog a lomb, hullámzik és dalol, belesuttog a fülbe, belecsacsog bután, és máris tovaszalad, mézédes pára csak a légben, szerteszét röppenő szösz, melytől köpni és köhögni kell, földre hulló hajszál, ezüstös csillanás a leveleken, mint a könny, édes és megtarthatatlan, akárcsak a legcsöndesebb szerelem.

Már régóta csak fákat fotózott. Akkor jött rá a titokra, amikor egy bágyadt nyári este elnyomta a parkban az álom, történetesen éppen egy ősöreg, göcsörtös, a halál felé korhadó platánfa alatt, és amikor később magához tért, mintha egy egészen más helyen ébredt volna hirtelen.

Pedig egy centimétert sem mozdult el a padon, el is gémberedett a nyaka rendesen. Mégis minden nagyon más volt, és nem csak azért, mert a lombokkal együtt már jócskán körbefonta a sötét. Nem az volt a baj. Nem a sötét hozta magával azt a különös, elsőre kissé nyugtalanító érzetet, ami furcsamód leginkább a tengeribetegséghez volt hasonlatos, sokkal inkább a lombokkal nem stimmelt valami. Igen, a lombokkal. Történt valami a levelekkel. Közelebb sem kellett hajolnia, hogy megbizonyosodjon.

A levelek mintha éltek volna, jobban mondva: mintha feléledtek volna. A mozgásuk, a hajladozásuk, az a szüntelen, egyre hangosabb susogás, nem is susogás volt az már, hanem susmotolás, pajkos zsivaj és sikongató kacérkodás, tisztán kihallotta belőle a csilingelő női nevetést. Óh, mennyi élet, mennyi mozgás, mennyi izzás, mennyi bizalom!

Ekkor jött rá a titokra, hogy a fák sohasem alszanak.

A mélysötétben lesznek csak igazán élők, igazán elevenek, egyenesen megrészegednek, és olyankor egy ponton, egy röpke pillanatra, egyszer csak kitárják a szívüket az éjszakának.

Ezt a pillanatot akarta megörökíteni a celluloidon, a vágy és a remény, az örök élet, az orgazmus pillanatát.

Nem kellett mást tennie, csak lekuporodni a sötétben, megtartani a mozdulatot, és várni. Úgy kapta el a fényt a levelek hátán, hosszú, nagyon hosszú, moccanatlan, végtelennek tűnő expozícióval, mint a kilőtt nyíl, mint a kimondott, soha vissza nem vonható szavak. Vadászott. Mint a fejszesuhanás, mint márványon az erezet, mint ölelésben a nyögés, mint a tűzből kipattanó szikra, minden megállt arra a kivárt és kitartott kattanásra, majd egyszerre mozdult megint.

Így lettek titkos szeretői az éjszakai fák, vigyázók, oltalmazók és örökké hűségesek.

Csak gyűltek, gyűltek a képek, azok a szavakkal nem leírható fekete-fehér fotográfiák, éjről éjre, tavaszról télbe kanyarodva, kihorgasztva a tekintetet, lélegzet-visszafojtva, dacolva a kétkedéssel és az egyre erősödő kézremegéssel, elvégre már ötvennyolc éves volt, futott az idő, hirtelen megszaladt, mindjárt itt a hatvan, ki tudja, merre visz az út, sőt, lesz-e még út egyáltalán. Lesz-e még pilács valahol, mely az éjszakából mégiscsak kivezet. 

A gesztenyefa volt a kedvence. Annak az ágában-bogában szédítő forgásban látta az időt, s a szédületben olykor önmagát.

Néha arra gondolt, mennyivel jobb lenne végleg odatelepedni a hűs lombok alá. Odativornyázni, mint egy részeg bárzongorista, aki fejben sohasem fejezi be a dallamot. Mindig csak legyint, és mindig újra tölt, ha közeledik a reggel. Talán könnyebb lenne minden. Kibírhatóbb. Csábító volt a gondolat, hogy úgy lehet maradni, moccanatlanul, abban a szabadesésben, soha nem józanodni ki, soha nem menni haza, soha nem kezdeni el a holnapot. Nem kérdezni, és nem szólni többé semmit. Csak lenni némán, és szeretni, mint az éjszakai fák. Csak így egyszerűen. Átkarolni, magához ölelni azt a zöldellő testet, és elveszni a lágyan ölelő lombok között örökre, ott a sötétben, ahol nincs se számonkérés, se csalódott homlokráncolás, se sóhaj, se gúnykacaj, némán beleolvadni a ringató ölelésbe, és úgy múlni el hosszan, ahogy a moha lepi be szenvtelenül az ágakat.

Aznap éjjel a gesztenyefák lombjai úgy hajladoztak a viharban, mint a rezgő nád, ha alkonyatkor végigsöpör a szél. Az ég indigókék volt, és egyre csak sötétedett. Nem sokkal múlt éjfél, de az ablakokban sehol nem pislákolt semmi fény. Ideális volt az éj, szurokfekete, mintha egy kút mélyén csücsült volna, még a hold sem világított. Ha belenézett a keresőbe, nem látott semmit, de ő mégis tudta, hogy ott van, ott van abban a feketeségben, amit mindig is keresett. Amire annyit várt, megszámlálhatatlan órákon, simogatva a fotópapírt, az ezüst-bromid szemcsék igézetében, egy eliramodott életen át. Ott van a megtalált idő, és bármi történjék, ez egyszer nem eresztheti el. Ez az ő utolsó nagy, mindent feledtető szerelmese, ez az ő pillanata.

Nem remegett a keze, olyan éber volt, mint soha azelőtt. Mondhatni boldog, ha ennek a szónak még létezhet valódi kivetülése, ha létezhet még súlyos, tényleg magába olvasztó szerelem, ami felmelegít és fényt adhat még az éjszakában.

És létezett. Ott volt a képkeretben. Csak egy mozdulat, csak egy lélegzet-visszafojtott, őszinte akarás, csak egy kattanás, és megtörtént, az elcsent fény ráégett arra a celluloidra, megérte minden, megérte meghalni és megszületni.

Minden, ami van, volt, és bárha csak lesz, immáron előhívható.

A villám csak ezután csapott bele abba a virágtól habzó gesztenyefába, precízen és kérlelhetetlenül, pontosan a megfelelő helyre és pontosan a megfelelő időben, tévedhetetlenül és jóságosan, valami után és még pont valami előtt, örökre kettébe szelve azt a gyönyörűséges ölelést.

A halál mindig időben érkezik.