Ferdinandy György: Álomtalanítás. Magyar Napló, Bp., 2015

Saját irodalmi szerepéről Ferdinandy György így ír legutóbbi kötetében: „1956 menekültjeiről szóló első írásaimtól napjainkig következetesen az elesettek, az útpadkára szorultak krónikása voltam” (269). Nem is tudnánk pontosabban meghatározni a négy évtizedet idegenben élő, anyanyelvéhez mégis makacsul ragaszkodó író munkásságát. Legutóbb megjelent művének beszédes címe Álomtalanítás. A fosztóképzős szó sejtetni engedi, milyen szellemben, hangulatban, életérzésben született írásokat tartalmaz a kötet. Nem mintha a szerzőre nagyon jellemző lenne az álmok kergetése: eddig megjelent írásai nagyon is racionális képet rajzolnak a korról és a helyszínekről, ahol Ferdinandy, jó vagy rossz sorsa következtében, valaha is megfordult. Mégis ez a kötet a korábbiaknál is szárazabban és direktebben fogalmazva számol le azzal a bizonyos álomországgal, amelyet minden emigráns magában hurcol egészen addig, amíg hazavetődve nem szembesül a valósággal. Mert azt a hazát, otthont, családot, amelyet az idegenben megkapaszkodás küzdelmes évei alatt magában őriz, a valóságban akkor sem lehetne megtalálni, ha ugyanabba az időbe térhetne vissza hozzá, mint amikor elhagyta. Ferdinandyt régen megérintette ez az érzés, talán már az első hazalátogatás alkalmával, amikor nem ismert rá a családi házra, a megbolygatott nagyszülői kertre. Írásaiban több helyen előkerül ez a kép, a sohahazanemtalálás metaforájaként.
Ha meg kellene határozni, talán ironikus, humorral fűszerezett, néhol tárca-, néhol novellaszerű emlékiratoknak (a szerző találó szavával: műfajtalankodásnak) nevezhetnénk a kötetet, amelyből félreérthetetlenül kiderül, miként is gondolkodik Ferdinandy György magyar író a saját, a családja, az írótársai, régi és új ismerősei, itthoniak és emigrációban élők sorsáról, a mai és mindenkori emberi viszonyrendszerekről. Vagyis arról, amit kalandos életében a többszöri családalapítás, a tanári és írói pályafutás, az ide-oda költözések és szerelmek során tapasztalatként sikerült leszűrnie.
A könyv első fejezete (Keresem a helyem) egy régi, talán az első szerelem nyomába eredő novellával (A koronaőr lánya) indul, ami az emigráció előtti kamaszévek budapesti helyszínein játszódik: hideg, fűtetlen egyszobás lakásban, talponállóban, tánciskolában és annak ruhatárában. És persze megismerhetünk lányokat, akik Gyöngyvirág kölnivel locsolták magukat dezodor híján. Fel-felvillan a korábbi írásokból megismert, kallantyús tolókocsihoz kötött, nyomorék apa képe, az iskoláké, iskolatársaké. Most viszont másmilyen kontextusba helyeződnek a szereplők és helyszínek, most a hazatalálás szempontjából fontosak a történetek: a kamaszkorból ismerős emberek, az első lány felkeresése válik fontossá, ám az kiábrándító, iszákos, hajléktalan öregasszonyként sejlik föl a novella végén. És csak a zavarodottság a bizonyos, amikor mégsem meri megszólítani és tisztázni… Mit is? A múltat, amin úgysem lehet már változtatni? A kötet több írása is évtizedekkel későbbi találkozásokról szól, amiket objektíven, visszafogottan, apró, de mégis beszédes részletek leírásával, a történésekre koncentrálva idéz meg az író. De ezek is csak azt erősítik, hogy nem lehet visszatérni azokhoz a hangulatokhoz, érzésekhez, amelyek valamikor épp azokhoz az emberekhez kötődve alakultak ki. Nem lehet felmelegíteni az egyszer kihűlt kapcsolatokat.
Utánamegy, személyes múltján túl, a család – a fül-orr-gégész professzor nagyapa, és más felmenők, rokonok – történetének, legalábbis annyira, amennyire az emlékezetből telik. Nem kutakodik levéltári dokumentumok után, inkább maga próbál összerakni egy képet apró mozaikokból, amelyeket gyerekkorában a felnőttektől hallott, történésekből, melyeknek maga is szem- és fültanúja lehetett. Ez amolyan írott oral history. Feltár büszkeségre okot adó és kevésbé diadalmas, akár szégyenteljes történeteket is. Megmutatja a színüket és a fonákjukat is. Szerencsésebb családokban keringenek ilyen történetek, mert vannak mesélők, akiknek az elbeszéléseiből az utódok megismerhetik a családtörténetet, amely által aztán talán különlegesebbnek érezhetik magukat. Ezek az élmények, még ha másodkézből származnak is, erősítik az identitást. Jelen esetben ez a könyv a miénket. Is.
Ugyanakkor Ferdinandy, az elbeszélő, nagyon is kívülálló, hiszen a több évtizedig tartó földrajzi távolság miatt érzelmileg messzebb került az itteniektől, és így talán könnyebb megőrizni az objektivitást. De ezen túl: ő ilyen alkat. Az a fajta író, aki nyíltságával hengerel le. Azt vallja, a művésznek őszintének kell lennie még akkor is, ha az kellemetlen akár a családnak, akár az ismerősöknek. A jó író nem veheti figyelembe senki kicsinyes szempontjait, munkáját más mércéhez kell igazítania.
Az Álomtalanítás nem csupán a szűkebb, de a tágabb család, és főleg az emigrációban élő magyarok, az irodalom környékén ténykedők történeteiből is mesél nekünk. Ezeket az írásokat a második fejezet (Hová lesz a menés?) foglalja magában, amiben az 56-os fiúkat, írókat, költőket, emigráns sorstársait veszi számba a szerző. A leltárhoz nélkülözhetetlen az ő megidézésük is. Néhányuk írásai idegenben lettek ismertek, de voltak, akiket ott is elfeledtek, vagy éppen fel sem fedeztek. Van, akiről csak azért tudunk, mert megőrizte Ferdinandy Gyuka emlékezete, és így kötetbe fogva már nagyobb eséllyel kerül be és marad meg a kollektív irodalmi emlékezetben. Az ő árnyékhuszárait, ezeket az irodalmi élet peremére szorult, az idegenben is magyarul írni akaró tehetségeket szeretné újrahonosítani, akár kanonizálni. Vagy legalább azt elérni, hogy az irodalomértő, -szerető közönség halljon róluk, egy-egy irodalomtörténész, lexikon ne felejtse el megemlíteni őket, amikor a magyar irodalom „ötödik sípjáról”, az emigráns irodalomról esik szó.
Ebben a fejezetben sem csupán pozitív alakokról, tehetségekről emlékezik meg, hanem például egy a műveit különösen nagy példányszámban megjelentető, jó üzleti érzékkel megáldott, de dilettáns pap költőről is. A maga szarkasztikus humorával elemzi a lányos ajkú apát hablatykölteményeit, amelyek a szabad nyugati világban láttak napvilágot magyar emigránsok egyházi adóforintjaiból. Nem minden tanulság nélkül mutat rá a jelenségre: minket is eláraszt a talmi, amely a konjunktúrát meglovagolva az értékes irodalomtól veszi el az életteret.
De nemcsak a tegnap, hanem a ma jelenségeiről is beszél. Kortársairól, akik itthon várták, segítették, és akiket ő segített – más nyelvterületen való jártassága, kapcsolatai révén – spanyolul megjelenni. Sok kis apró történetben említi az itthoniakat az utolsó fejezetben (Találkozások), hogy ezzel tegye teljessé a három haza történetírását. Merthogy szerinte az emigránsnak nem két, hanem három hazája van: az egyik az, ahol született, a másik a választott, a harmadik meg az idealizált, ami máshol nem, csak az álmaiban létezik.
A most nyolcvanéves kitűnő novellistának mint a nyugati világ krónikásának is sokat köszönhetünk, hiszen az ő szakmai, emberi tisztánlátása révén egyre árnyaltabb képet kapunk az 1956 utáni emigráció magyar irodalmáról – az Álomtalanításból – is.