Vass Tibor: A Nagy Bibin. Spanyolnátha Könyvek 18., Hernádkak, 2014

Szép kiállításban, fűzötten, saját, színes illusztrációkkal, és tipográfiájában is igényesen, verseskötethez képest viszonylag nagy terjedelemben, fényes papiroson jelent meg A Nagy Bibin. A szerző képzőművész is, a fülszöveg felsorolja kiállításait, díjait, legutóbbi köteteit, amelyek címeit önidézetként és önreklámként jelöletlenül többször is felhasználja, és mintegy előzményként azokhoz irányítja az érdeklődő olvasót. Így önmaga szövegeinek közöttiségével, mondhatni autointertextualitásával teremti meg saját kontextusát: nemcsak a szöveg, a szövegkörnyezet is én vagyok. A versek, az illusztrációk „főhőse” is Bibinke, aki a világot önmagából építi föl, és magához mérve határozza meg, hiszen az összes kép- és verscím így kezdődik: „Bibinke…”. A képek elektrográfiák, számítógéppel készültek, sokféle és szokatlan anyagból, például: döglegyek, halkülsőségek, halbelsőségek, kakasvér, kacsatoll, kutyaszőr. A távoli dolgok kapcsolata a szürrealizmus szépségeszményét idézi: „Szép, mint egy esernyő és egy varrógép véletlen találkozása egy boncasztalon.” (Lautréamont) A „metamorf” (V.T.) képek alakon túliak, szép felületüket talán a valamilyen festékekkel színezett kutyaszőr adhatja. Címük is nyakatekerten pontos és elvont, a borítóé: Bibinke a halpucoló deszkán döglégyhelyet halkurász. Nem a döglegyet, hanem hogy megfoghatatlanabb legyen, annak a helyét hajkurássza, ami a selypítés és a szójáték miatt lesz halas. (És tényleg nem tudta megfogni, ezért csak a helyét halkurkászta.) A név csak a címben Bibin, egyébként becézett alakban szerepel, a szerző nagyon szereti önmagát és gyermekkorát, a másik énjét, a megformált lírait, ami a versekben jön létre („Lírai én = elégszer élményzet”, V.T.). A cím egybeolvasva önazonosságát mondja ki: Vass Tibor A Nagy Bibin. „… anyám az úttörőöv fonákjára írja / teljes nevem: Jac Bibinke.” (Bibinke és A tizenöt éves kapitány) A kötet önéletrajzi, vagyis posztmodernül curriculum vitae „ihletésű” „lírai cévé”, ahogy a szerző „lírja”. Már ha Vass Tibor bármilyen értelemben is ihletett és lírai akarna lenni, de mint rendes, „tiszta avangár”, nem akar az lenni. Kikiáltó mondhatná: következik Vass Tibor, „A Nagy Bibin”, a szóvarázsló, nyelvzsonglőr, halakrobata (dobálódzik a halakkal) és hal(ál)dalművész: a világ a szám cirkuszában, avagy Bibinke az agymanézsban. A bibi lehet a Tibi, aki bibis, a hiba A Nagy Seben, akinek a sebe sérült, mert ő egy született nyelvramboló: a nyelve lő. „Jut eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat, / kívánom, állni látsszék az idő, mely alatt kimondom: a bárszekrény elszaladt. / Idegvérű állatok üstbe ment terve, haltsunk főtt előttük. / Halatlanul lesz érdekes a helyzet” (Bibinke és a tizenegy halak).

A versek nehezen olvashatók, a szerző célja a folyamat akadályozása, lassítása, elidegenítő effekteket használ Brecht után szabadon. „Ne guvasszátok a szemeteket olyan romantikusan!” Ennek célja a nyelv középpontba állítása, mert aki gyors akar lenni, biztosan félreolvassa, velem is többször megesett. „Zsan, a szóköz a kötődés létrahozásából fakad.” (Na, ugye.) A nyelv nem az üzenetközvetítés eszköze, hanem maga az üzenet, tiszta pragmatika, alkalmazott nyelvészet. „Kihúzom majd ebből is az irodalmat. / Költöztetést, irodalomtalanítást kedv-edző áron vállalok. / Zsán, hozzon tűt és cérnát, nyelvet fogunk ölteni.” (Bibinke és a Székforgató, a Vass-i d’ arte dallamára) Az irányzatok közül többször és névvel csak a dadaizmus jelenik meg, amelynek célja az „irodalomtalanítás”, amely – mint minden rendes esztétikai kategória – paradoxon és önellentmondás: művészetellenes művészet a művészetért, anti l’ art pour l’ art. „Nagy dadafüstöm lesz / és nagy dadalángom, alvásom néhánysaját dalálom.” A dadaizmus úgy öncélú, hogy folyamatosan életben tartja a művészet halálát, amely tehát nem „nem-művészet”, mert az az alkotás hiánya lenne, nem „mennyi semenni” (V. T.- kötet-cím), hanem antiművészet, a művészet ellen van, de azért „art”. „Gyere szó, meglírlak. Meghírlek. Artban tartalak” (Bibinke és a Székforgató), noha „ki sokat artol, keveset fog” (Bibinke és a naphal). „… ma már ez a dada-fincsi kód” (Bibinke és a jelentős atléta-írás), ez az őrsi napló írására vonatkozik, de igaz az egész kötetre is, vagyis a posztneodadaizmus lehetséges nyelvi kódjaként is értelmezhető Vass Tibor költői beszéde. A modern utáni újdadaizmus kategóriája az „újmósdi operát írok” (V.T.) analógiájára gondolható el, amely egyszerre újmódi és ósdi is. „Jónás jó nasi. / Cset-hall, sóz szószoba. / Da+da: internyet.” (Kassák uott Babitsot eszi meg (vívás) Bibinke és a lottó öttusa (ötösét akartam mondani) Jónás tehát finom, jó nasi, csemege a cethalban, a cset-hallban, ami nem más, mint a sózós szószoba, ahonnan csetelni szeretne Istennel, aki oroszul igenel, de internetet nem ad. Vagy másképpen: a da+da(izmus): oroszul igen és igen: közöd? nincs! A cethalban nincs internet, wifi a píszí, az meg politikailag korrekt személyi számítógép. A nyelvi elkülönböződés mémje a „fixírót” („fix, hogy írok róla”, V.T.) is megfertőzte. Vírhuss tőlem sántán!

Archaizáló stílusa miatt egy kicsit eltér a Bibinke és az őrnádkői leletek ciklus, de alkotásmódjában és szemléletében azonos a kötet egészével. Vass Tibor, többek között Weöres Sándor, Esterházy Péter és Kovács András Ferenc mintájára, irodalomtörténeti játékba kezd. Csokonaiként leveleket ír a „nagyvárAdy” (V.T.) Spipin úrnak és feleségének, megalkotja a szövegek és a szereplők történetét. „amely csárda felett hajlékom talála, itt, Piktét édes öccsénél, J. Bibinnél, / ki Marcellára bazsalyogván azt mesélte tegnap, / Benedek az anyaszentségben majdhogynem Marcell lett, / s aztán vihorált hosszan irodalmilag szerinte esztétikusnak vélt élcén.” (Spipin úrnak, Nagyváradra, 1832, itt április, néked Szent György hava, negyedik napján, Őrnádkó) A humor, hogy a mondat Benedek Marcell nevét rejti, aki1885-ben született Benedek Elek fiaként, tehát az egész mese. A fikció szerint J. Bibin Bénédict Pictet (1655-1724) svájci kálvinista teológus öccse. Az évszámokból az látszik, lehetetlenül nagynak kellene lennie az életkori különbségnek a testvérek között ahhoz, hogy 1832-ben J. Bibinnél lakjon Csokonai és gyermekének anyja, Kun Marcella. Ebből az következhet, hogy J. Bibin olyan, mint Lenin: élt, él és élni fog, vagyis V. T. halhatatlan, időn kívüli költői alteregója, mert kitalált. (Noha Lenin nem ilyen volt. Mert volt.) Vass Tibor tehát visszaírja magát Csokonai kortársának, hogy onnan is ironikusan magyarázza verseit, megteremtvén ezzel önmaga irodalomtörténeti előzményeit, hiszen leveleiben megírja előre majdani kötetcímeit, továbbá Vörösmarty, Petőfi, Ady és József Attila néhány sorát. Van egy hármas szövegközöttiség is: „sósabbak itt a könnyek, s hogy a fájdalmak is hamismások.” (Ady Endre, Kovács András Ferenc, Vass Tibor) A játék célja igazságot szolgáltatni Csokonainak, hiszen hosszabb élettel ajándékozza meg, elismerik költészetét, gyereke születik Kun Marcellától. Ő egy általános múzsa, szintén örök életű, ő találja meg Csokonai leveleit 2005-ben, neve többször előkerül, és Bibinke is „udvarol” neki a Székforgatóban. J. Bibin pénzéből Csokonai maga lesz adományozó mecénás, lubickol a kortársakban, támogatja Brunszvik Teréz kisdedóvóját, megkapja olvasásra Széchenyi Hitelét, Kőrösi Csoma meg írja a tibeti nyelvtant, Puskin elküldte neki a Borisz Godunovot, de elhagyta az italboltban Bolyai János geometriáját, és Braille is tapogatózik nála, hogy kiadná verseit „ujjra-olvasásra” vakoknak. A Piktét fordító Fülep Gábor (1739-1823) a szövegben Ülep Gáborként szerepel, mert a nyelvi játék egyik változata az első betű elhagyása, egy másik elébe írása, vagy a tördelés megváltoztatása. „Élek, mint hal a vízben, mint ma lájkban a tigris.” (Spipin úrnak, Nagyváradra, 1832, itt szeptember, neked Őszelő hava hetedik napján, Őrnádkó)

A legfontosabb motívum Bibinke után a hal. Valamilyen formában mindenütt beúszik a képbe, mert a hal a halál szóban is benne rejlik, így önmagán túlmutató jelentést hordoz, allegória és metafora lesz, a kötet alcíme is lehetne: Bibinke és a halál. „1 kifogástalan versben / élet és halál közt sincs jól hal6ó különbség” (Bibinke és a Rácz Ávéhá). Van itt ál és valódi halál, miképpen számtalan hal-ál-ok is, cukis és fájdalmas, a barátomé és az enyém is. A „nagy szák” megeszi „a kis halat”, és közben meghalat. (Bibinke és tétovák a Radnótához, mottója önidézet, Halszálka, Semmi szín alant, 2010.) „Én fogom megélni a saját halálom, / eljátszani, hogy mindvégig hittem istenben (korr.: Istenben), / a színtaxis kétszázért bárhonnan hazavisz.” (Bibinke és a páholynyitogatás) Az egész kötetet átjárja a hal- és a halálszag, rögtön a nyitóvers is ezt tematizálja turbulens grammatikájával, amely megteremti és előírja a Vass-vers olvasási szabályait, amely szerint elsősorban a nyelvet kell olvasni. A kötet értékszerkezete kettős: a nyelvi játékok és az allúziók mindig ironikusak, elbizonytalanítanak, leértékelnek. Az „avangár” nem szereti a komolyságot, a megrendülést, de éppen a folyamatos tagadás háttere emeli ki azt a kevés helyet, amikor az irónián átsejlik a tragikum. „Történik pedig, / hal vagyok, hal nem” (Bibinke és a tizenegy halak).

A másik jellemző a tükör, amely a képek címében és a tipográfiában is jelentkezik, olykor a szöveg egyes részei, a címek és az oldalszámok vízjelként eredetiben vagy tükörírással és elforgatva átúsznak a lapokon. Mert a lényeg az elkülönböződés, a differencia, a tükröződés és – itt az összes igekötő „részegésze” (V. T.) felsorolható, ahogy általánosban tanultam: be-, ki-, le-, fel-, meg-, el-, át-, rá-, ide-, oda-, szét-, össze-, visszaforgatás. Mert a kötet alapján a Vass-vers működésének, írás- és olvasásmódjának mélyszerkezete a teljes és végletekig hajtott radikális deKONstrukció, vagyis a szétbontó építkezés, ha „szabad a nőműves”. (V.T.) Minden költői megoldás ezt a célt szolgálja. Alapeleme a paronomázia, a hasonló hangzáson alapuló szójáték, és a különböző intertextualitások tobzódása. Vass Tibor a nyelvet a nyelv ellenében a nyelvért használja, igazi deKONstruktivista aktivitás jellemzi, nyelvi felforgató, nyelvtörő automata. „Haltej, hajtej. Haltelj, hajtelj. / További nyelvtörők kedvezményekért a haljboltban. / Ki kéne banálnom a tojla szót: arany kösszépút lehetne.” (Bibinke és játéka a haljboltban) A klasszikus avantgárd automatikus írásának posztmodern változatát alkalmazza. Nem az álmok, a látomások, a tudat kikapcsolása a módszere, hanem éppen ellenkezőleg, a nyelvi tudatosság, a nyelvi megelőzöttség túlműködéses hiperaktivitása jellemzi, amelynek alapja és eredménye a nyelvi asszociációk féktelen burjánzása, maga ez a folyamat a versírás. Szükségképpen ugyanilyennek kell lennie a befogadásnak is, mert Vass Tibor bízik az olvasóban, sokat vár el tőle: hogy kövesse őt a nyelvi labirintusban. Arra kényszeríti, hogy ne holisztikusan, áttekintőn, hanem szavanként, sőt betűnként, hangokként, lassan, figyelmesen olvasson, ami fárasztó, mint megmászni a „fonikus költészethegyemről”-t, hogy pontos legyen az idézet. (V. T.) De a jutalom sem marad el, mert a befogadónak újra kell alkotnia a szöveget, így érezheti, hogy útban van a nyelv csodájához, a költészet művészetéhez, ha „bibinelődik” (bíbelődik, művelődik) a nyelvvel: „a szószerelem: szövetköz. Drapéria.” (V.T.) (Mondhatni: a szöveg meg szószövet, textil.) Ilyen értelemben nem pusztán a költő írja a verset, hanem a nyelv és az intertextualitásokkal együtt a szöveghagyomány, mert a deKONstruáló szerző a nyelvben látja meg a lehetőséget a nyelv lebontására, és ezzel egyidejű újraalkotására. Ez leggyakrabban a paronomázia szójátéka: a költő éket ver(s) a szavakba, az alkotó szóbontó és szószerelő, mondhatni auto-bontó, vagyis hagyja a nyelvet önmagától lebomlani, enged a nyelv csábításának, és „lírja” a bomlást, katalizálja a folyamatot. Így a szavak és a mondatok elkülönböződnek önmaguktól, a nyelvi asszociáció lesz az ellenőrzötten automatikus írás technikai alapja. A versszerző találmány, az ötlet a nyelvben van, az írás, a felforgató újraalkotás a gépelés folyamatában jön létre, ezért nagyon sok az öntükröző elem, a szöveg szinte közvetíti önmaga íródását az autoreflexióban, a költő pontosan beszámol alkotásmódszertanáról. „A szó tövéhez olyan közel teszem egy másik szó csövét, / amilyen közelre csak engedi, míg éppen el nem iszkol, / beletelik még ebbe a nyárba, / mire kikísérletezem a hallón belüli távolságot, / és a lehető legközelebbekről ereszthetek szófejükbe, / szófajukba golyószót. / Azokból lesznek a leghasznavehetőbb, szórófejes mondataim. / Az általuk ízléshatáron belül szépre festett / sziklaköveket elárversezem, / jómódomban ólmaimat álmaimnak írom el.” (Bibinke és A tizenöt éves kapitány)

A deKONstrukció egyik fajtája a nyelvi játék, a grammatikai automatizmus, a leírt sor asszociatív szétbontása, fejbelövése, mint a gyíknak, ez arra utal, hogy minden szó eredetileg metafora volt, továbbá lassan olvasva felbomlik elemeire, a hasonló hangzás egy másik szót hoz létre, így beindul a szóhasadás láncreakciója, amely szétveti az egészet, így egy szó mindenképpen többjelentésű lesz. A régi, az eredeti is megmarad, és kölcsönhatásba lép az újjal, így a jelentésszóródás disszeminációja inszeminálóan hat a mesterségesen megtermékenyített jelentéstöbbletre. Sok a félreértés, a félrehallás, az elírás, de a szerző ezt is annyira fontosnak és jellemzőnek találja, hogy beszámol róla, mert a posztmodernben a mellékes is fő sodor, bármi elmegy, és egyébként is, ki hivatott eldönteni, mi lényeges és mi nem. A deKONstrukció másik eszköze, amikor a paronomázia a különböző intertextualitásokkal társul. Ennek szinte minden fajtáját használja a szerző, így burjánzóan sok a rájátszó allúzió és hangidéző evokáció, a felülírásos palimpszeszt és átíró parafrázis, a köznyelvi és költői közhely és toposz, a hamisítás. Ennek, miképpen a jó paródiának is, egyik mozgatója biztosan az irigység, hiszen az átírt és megidézett szerző műve jó és ismert, így az újraalkotás a hatásiszony „legyőzése”, és egyben a tiszteletadás kifejezése is. A másik ok a posztmodernben felerősödött tapasztalat, hogy már mindent megírtak, immár csak átírni és újraírni lehet, meg az öntükröző íráson túl a világról mást elmondani nem lehet, mert nincs rá szó, nincs rá felelet, és a nagy elbeszélésnek is lőttek. Az élethalál elbeszélhetetlen, amiről pedig nem lehet…

A költői mémek forrása többek között Csokonai, Radnóti, Tompa, Babits, Kosztolányi, Vörösmarty, Petőfi, Ady, Kassák, József Attila, Kormos István, Nagy László, Pilinszky János, Weöres Sándor, Kaffka Margit, Kovács András Ferenc/Lázáry René Sándor. Továbbá slágerek, például Demjén Ferenctől, magyar nóták, munkásmozgalmi induló (Bibinke és az amúri partilányok dala), operaária (Vissi d’ arte és átírva: Vass-i d’ arte), közmondások, nyelvi panelek. Ezek felismerése megváltoztatja a kontextust, az olvasó felidézi az eredetit, és a különbséget olvassa el az átírtban, ez maga a deKONstruktív olvasat. „Iszom egy korsóval, Nyíregyháza, Nyíregyháza, / Torkomban lüktet Kozeled.” (Bibinke és Vorosilov pulyKaszárnya) Pilinszkynél a közeled Istenre vonatkozik, itt sörfajtára, elsőre ez talán „sörnyűnek” tűnik, de a jelentés a befogadói tudattól függően a villódzó jelentésszóródásban a szövegek között jön létre, és Pilinszky eredeti sora is erősen a nyelvi játék része. A szimultán vers veszélye, hogy nagyon széttartó lesz, de Vass Tibor megteremti az egyes szövegek kohézióját, vannak ismétlődő elemek, a szövegek a címről (is) szólnak. Az élőbeszéd esetlegessége és bőbeszédűsége rendkívül sokféle elemet sodor egymás mellé a viszonylag hosszú poémákban, amelyekben a paronomáziák és/vagy a szövegközöttiségek, a szokatlan szórend és az öntükrözés deKONstrukciója fölfelé stilizálja az énkibeszélőn nyelvelő emlékezést. A szerző a poszt posztmodern neoavangár utáni végső poszton áll a nyelvi posztulatban, ahol már minden új és utáni mérhetetlenül későn van. Egy bizonyos kés őre jár Pilinszky-allúzió előzménye is szerepel: „Nyíregynek talán teste van. Talán alkonya.” (Bibinke és Vorosilov pulyKaszárnya) DE(kon)struktívan: „minden kezdet művészetben égződik” (Bibinke és a tizenegy halak).