Celler Kiss Tamás: Anyaméh. zEtna-Basiliscus Kiadó, Zenta, 2015

Lehet-e az árvaságot meg nem történtté tenni? A húszéves Celler Kiss Tamás erre tesz kísérletet első, kiválóan szerkesztett, egyedi hangú kötetével. A lírai én maga próbál anyaméhet építeni a régen elveszett, az egykor oltalmat adó helyébe. Bármilyen esetlegesnek tűnik, precízen megtervezi annak minden helyiségét, berendezési tárgyát. Az Anyaméh kilenc ciklusa – a fogantatástól a kilencedik hónapig – megformálja a belakni kívánt teret, ahová behúzódva a lélek felkészülhet a születésre, újjászületésre.
De miért van szükség átírni, átfogalmazni a fogantatást és a kilenc hónapos készülődést? Talán így elmúlik a korán jött árvaság minden baja, kínja. Vagy rontás elleni ráolvasás ez, a meg nem változtatható helyzetbe beledermedt lélek tehetetlensége ellen. S miközben a kőműves-költő öngyógyító mágiát alkalmazva felépíti házát, létrejön nemcsak a felnőtt, de a lírai én is. József Attila-i sűrűségű és keménységű a kötetnyitó bemutatkozás: „egyetemre jártam, / munkába álltam, / ha esett az eső, áztam, / ha nem gyújtottam be, fáztam, / ha késett a buszom, vártam, / ha embert öltem, ástam” (trailer, 7). Ez a kiindulópont. Innen kellene, a külső determináló körülményektől megszabadulva, továbblépni, azaz valami újat cselekedni, építkezni. A következő vers meg is jelöli a tennivalót, programot ad: „bármilyen fal, ha embereknek / építik, legyen emberméretű. / akkora, mint én” (title theme, 8). Látjuk, a mérce az ember, a bátran felvállalt én, amihez igazodik a maga alkotta belső világ. Az otthon, melynek falai meghatározzák a kint és a bent viszonyát, most már nem mások kénye szerint készül – egyedi igényt elégít ki. Itt vége a kiszolgáltatottságnak, a gyermek már nem az, akit a hiányzó anya nem tud megvédeni a nagyvilágtól: „az ember csak akkor lesz felnőtt, / ha már nem marad senki, aki / megvédhetné. azt hiszem, felnőttem” (III. jelenet, 13).
A sokszólamú lírai én egyik hangja a kőművesé, aki a kötetben öt jelenetben szólal meg. Az elsőtől az ötödikig fokozatosan születik meg az építés vágya, aztán az elhatározás a cselekvésre, majd pedig a megvalósítás. Az első jelenet a mellőzöttség érzését mutatja: „félrepakolt féltéglák sorakoznak / katonás rendben, már tudom, hogy / soha semmit nem fogok velük / kezdeni. […] én is féltégla vagyok egy / alsó sorban” (I. jelenet, 10). A második a döntésről szól: „az ember nem csak akkor vétkezik, / ha rosszul dönt. akkor is bűnös, / ha nem dönt” (II. jelenet, 12). A harmadikban az építmény helyét is kiszemeli: „itt fogom felépíteni / a saját anyaméhemet” (III. jelenet, 13), és ezzel végleges döntést hoz: felnő. Az utolsó két jelenet az építésről és a születés várásáról szól.
Ezek a jelenetversek a tartógerendái a kötetnek. Hozzájuk kapcsolódik, témájában hol szorosabban, hol lazábban a többi. Ezek kötődése olyan esetleges, amilyen a külvilághoz fűződő viszony, és az ottani történések. Mégis ezek rendezik be, hogy ne legyen üres, az anyaméhotthont. A jelenetek közötti versek az építkezés, a berendezkedés különböző állomásait jelölik. Az alaprajz című fejezettel kezdődnek, ennek a versei révén közelít a házhoz a lírai én, majd az ajtón át, a küszöböt átlépve, be is jut. Aztán a nappali következik a berendezési tárgyak neveit viselő versekkel (fogas, tapéta, dívány, párnák), majd a fürdőszoba (benne: csempék, szobamérleg, borotva), a konyha (hűtőszekrény, márványpult, tűzhely), végül a hálószoba (ágy, falióra, akvárium).
Különös ez a ház a maga versbútoraival, kellékeivel. Hosszú ideig készültek, és mindnek megvan a maga története. Általuk ismerhető meg a lírai én. A nappali versei egy szerelem különböző stációinak lenyomatai. A fürdőszoba berendezési tárgyait címként viselő versek sokfélék, van köztük, aminek szabad asszociációs szerkezete hajaz a címre (csempék) – az alcímekre asszociáló szavak száma pedig egytől tízig növekszik. Így például az egyszavas alvást a szerelem szóra asszociáló két szó követi, így jut el a tízszavas hídig. Némelyik vers egész novellát sűrít magába, mint például az álomszerű fénycső, vagy a fürdőszobaszőnyeg a maga szürreális képeivel: „a villogó sárga fény / csak én vagyok” (48), „azóta már nem emlékszem, / a szőnyeget vagy a cipőtalpak nyomát ölelem” (49), „hozzám kötöttek néhány madarat. / már nem verdesünk olyan kitartóan, / szállnunk nincs hova” (kád, 52). A konyha-versek a gyermeki én, a gyerekkori történések őrzői. A márványpult a temetőbe visz, abba az időbe, amikor még ennek a helynek nem volt különösebben keserű a konnotációja. A gyermeki én még a jelenségeket a maguk primer módján látta és értékelte. Ilyen a műanyag tál története is, amelyben két egymástól függetlenül, mégis egy időben zajló esemény – az anya ebédkészítése és a nagymama öngyilkossági kísérlete – vetül egymásra: „láttam, ahogy véredet a műanyag / lavórba csepegteted, sárga műanyag volt: / a pirosnak sárga alap […] anya pedig / kiöntötte véredet a fűre. […] ugyanoda öntötte a rántottát is, ahová az előbb / a véredet: a sárgának piros alap” (59).
A terhesség hetedik hónapját szimbolizáló ciklus megint nyugtalanító módon féltéglákról mesél – cím nélküli, félbemaradt, vagy csak verstöredéknek szánt, szólásoknak tűnő sorokból áll: „ami ma maradék, / az holnap ebéd” (75), „senki sem lehet teljesen / biztos abban, / hogy halandó” (76), „minden házban van egy kés, / amellyel csak kenyeret vágnak” (76). Végül a poggyászban¸ ahogy jött, lassan elhagyja a házat a lírai én.
A versekben a nagybetűktől megfosztott mondatok, a csupa kisbetűvel írt szavak testközelbe hozzák a félelmetes eseményeket, az élet dolgait, amelyek ily módon hétköznapivá lesznek – egyek a többi között. Persze ez a technika a szabad versek folyamszerűvé válását és az egyhangúság érzetét kelthetik, de a központozás ezt ellensúlyozva irányítja az olvasó figyelmét. Egy másik technika a fenyegető jelenségek újrakonstruálása, megszemélyesítése. A szobamérlegben például a baljóslatú, rabló világ hozzánk vendégségbe látogató ismerősként ábrázolódik, amely azért megtartja rossz szokását: „előbb magunkban, majd később együtt / is összeszámoljuk, ezúttal mit és mennyit vitt / belőlünk magával” (46). A borotva című versben a sors keze töpörödik össze: „távolról nézve a sors keze nagy, öreg kéz. […] már közelről is láthatom, hogy mindig / akkora a sors keze, mint az a bármelyik másik, / amelyik a kézfogásért kinyúl” (47).
Másutt a lírai én saját kicsinységét apró pontként határozza meg. Két vers is viseli ezt a címet (az alaprajzban a kezdő, míg a poggyászban az utolsó előtti). Mégis ennek az apró pontnak van esélye. A féltégla mellett ez a jelzős szerkezet tűnik változatlannak a lírai térben és időben. Az aprópontság a versekben megrajzolt viszonyrendszerekben mutatkozik meg – az egyik helyen a jelentéktelensége miatt szóra sem méltó: „ahol senki nem / szól hozzám, ott a hazám” (17), másutt a kicsinységre a látás csökevényes voltából következtethetünk: „tágra nyílt / szemekkel sem láthatok / el a plafonig. sem a padlásig. / sem pedig a csillagokig” (84).
De miért alakult ki ez a makacs önleértékelés? A flashbackben megkapjuk a választ: „egy anya hiányát úgy tudom a / legjobban szemléltetni, hogy / zárójelbe teszem a szót, hogy anya / (anya), miért tetted zárójelbe a fiadat?” (13). A zárójelbe tett fiú – a hiányzó fiú. Ha nincs anya, fia sem lehet. Ugyan fizikailag létezik, de a lírai térben szinte láthatatlan, pontszerű. Ezt a hiányt a versekben alkalmazott tagadó, tiltó grammatika is erősíti: „a cserepek olyankor mindig kemények, / mint a holnapom, amelyet eljövök / nem várni” (küszöb, 21), „ha már nem lehetek költő” (ropogó tűzhely és kandalló, 22), „lassan távozol. / fel sem fogom” (fogas, 27), „ne vehessen el tőlem […] ne próbáld meg zsákba tenni […] hiszen nincs is oly széles / vállad” (hátizsák, 29), „a szív alapjáraton nem boldog és / nem szomorú, hanem üres” (dívány, 30), „jegyezd meg a csöndet is, / mert én leszek majd az, aki abban nem beszél” (törülközők, 50).
Ilyen hatásúak a hang hiányát fogalmazó versek is: „épp egy anya zokog / az elnémított tévén” (soundtrack, 11), „ahol legszebben / hallgatnak a facsemeték, / ott most is hallgatnak” (apró pont, 17), „a szakálla / mögött van-e száj is, mert akármit / kérdeztem tőle, ő nem felelt” (az ajtó (távlatból), 18), „nekem / is jólesett, hogy nem kell beszélnem” (dívány, 30).
A legutolsó vers nem csupán a kötetet zárja. Amit itt a vég (end) szóval aposztrofál a szerző, tulajdonképpen egy új kötet kezdő állapotát sejteti. A várakozás izgalmát hívja elő, hogy mi történik ennek a felnőtt énnek a megszületése után, a későbbiekben milyen megpróbáltatásokról ad majd számot a lírai én?