(Erdély)

Erdély nekem soha nem volt a magyarság szimbolikus tere, ahol a nemzeti érzés az ősmagmából táplálkozik. Nem gondoltam rá úgy, mint az identitásom meghatározójára; nem gondoltam az ottani kulturális örökségre kiemeltebben, mint más magyar részek kulturális örökségére. Nem gondoltam, hogy például a székely kapu összmagyar szimbólum – én magam idegenkedem tőle, de emiatt nem érezem magamat hazaárulónak. Bár számos résen át abból az irányból ez a kultúra mélyebben ért el, ahogyan más magyart is mélyebben ér el, de ezen soha nem gondolkodtam, ahogyan nem gondolkodik más sem. Elek apó meséi például soha nem jelentek meg mint erdélyi gyűjtés, csak úgy, mint magyar népmesék, mint anyám egyetlen mesekönyve, amit nem ember vett, hanem a Jézuska hozott egy karácsonyra, hogy bebizonyítsa, hiába van háború, s hiába hurcolták oda az ő apját, mégiscsak van ez a túlvilági lény, aki gondol rá, s ha apát nem is, legalább apót hozott. Nem jutott eszébe, hogy Felvidék meg Erdély, amit épp akkor foglalt vissza a magyar hadsereg; de alig telt el néhány év, s e területek megint vesztésre álltak. És nem jutott eszébe, hogy a kisbaconi mesemondó a mostoha döntés után, 1921-ben visszaköltözött a szülőfalujába, ahogyan sokan mások is visszaköltöztek, hogy ne maradjon ez a maroknyinál jóval nagyobb ország vezetők nélkül. Ez az anya, aki akkor még kislány volt, nem gondolta, hogy ez a mesemondó erdélyi mesekinccsel kápráztatja el. Nem szeretett lányok voltak benne, akikből aztán királykisasszony lett, gonosz boszorkák, és ezer próbát kiálló harmadik fiúk, akik nem a Kárpátokban születtek, hanem az égben, s ha nem ott, akkor épp ott, ahol ő élt.

A Belvárosi Művházban vagyok. Táncház van. Mondják, hogy mezőségi, meg széki lassú. Nem merek táncolni, a táncolni merés túl van a szorongáshatáron. Csak hallgatom a zenét, hosszan játsszák, annak, aki táncol, nem unalmas. Táncoljunk, mondja a lány, hogy menjek én is, ügyetlennek érzem magam, de megyek, csinálom, félek, elveszítem, ha nem csinálom, az arcom csupa vér, rá lehet fogni a mozgásra, gondoltam, hogy nem lehet elsőre leolvasni az arcomról a szégyent. Azon a vidéken, ahol én felnőttem, a nép mélységesen megvetette a népzenét, a cigányzenét szerette, meg a nyálas slágereket, amiket a Szabad Európa kívánságműsoraiban az 56-ban elmenekült magyarok küldtek az itt maradt rokonoknak, anyukámnak, kicsi lányomnak például, akik közül az egyik, ahogy az idő telt, meghalt, s ez a fiú még a temetésre sem tudott hazajönni, a másik meg felnőtt apa nélkül, csak néha mondta a barátnői apukájának, hogy apu, és elpirult, amikor észrevette.

Mezőségi, széki, ezek a zenék egyértelműen köthetők voltak erdélyi tájegységekhez, az anyaországi magyarok előtt elhallgatott vidékek belekerültek az alapszókincsbe, ahol korábban csak a Marica grófnő betétdala volt, hogy Szép város Kolozsvár. És ami a Belvárosi Művházban kulturális sikk volt, az a zenék szülőhelyén maga az élet. A kulturális zártság, a kisebbségi lét, a romániai iparosodás elmaradottsága és sajátos jellege miatt, hogy míg a magyar határ mentén eszetlenül fejlesztettek, hogy így tudják elrománosítani a határperemet, addig a belső magyar területeket, a Székelyföldet például, teljesen elhanyagolták, mindezek miatt életben maradt a múlt. A népzenei hagyomány és a népi kultúra többi kincse, mint valódi életanyag, hús-vér valóság, amit úgy lehet szemlélni, mint élő anyagot, s nem múzeumi tárgyat, skanzenek és rezervátumok mutatványát, találós kérdésekkel tarkítva, hogy na, gyerekek, ki jön rá, hogy ezt a vackot mire használták. Van egy fiú, akinek vidéki nagyszülei vannak, mindenki felé fordul, ő mond valamit, hogy ez a héhő, de persze tévedett, mert az a guzsaly volt.

Első erdélyi utamon minden kötelező helyszín be volt tervezve, a Szent Anna-tó riasztó medvetörténetekkel és Brassó, Nagyvárad és Kolozsvár, Marosvásárhely és a Békás-szoros, na meg Szamosújvár, hogy a börtön közelében eldúdolhassuk, hogy „megy az utcán szép csöndösen lefelé, / Szamosújvár börtönkapui felé”, s hogy kicsit úgy gondolhassunk Rózsa Sándorra, erre a hétpróbás gazemberre, mint nemzeti hősre, a mi Zorrónkra. Minden rajta volt a menükártyán, ám a legfontosabb cél mégis az volt, hogy eljussunk ezekbe a múltunkban élő falvakba, helyi bálokra és esküvőkre, ahol nem azért viselnek erdélyi házaknál és a feketetói vásárban összeguberált hacukákat, mert a budapesti táncházakban ez a menő, s aki ilyet visel, az már alapból nagyobb hazafi, mint én például, és persze alapból különleges, mert aki ki mer lépni egy székely lajbiban az utcára, meg kucsmában, az eleve csak különleges lehet, meg hát persze igaz magyar, akinek rovásírással karcolták be a szívébe a hazaszeretetet. Itt azért hordtak népviseletet, mert egyszerűen abban jártak, mindenki, a mamák, a nagymamák és a gyerekek is. Ez itt a valóság, mondtam a többieknek, bár mégis úgy közlekedtünk ebben a valóságban, mint egy múzeumban, fotóztuk az eredetiséget, és egy lány akkor megszólalt, hogy nézzétek, igazi tehén.

Minden népzenekutató és néprajzos számára az Erdélyben sokszor (és némikor sokszoros) elzártságban élő kulturális terek igazi ,,terülj, terülj, asztalkám” voltak. Alig tudta eldönteni, hogy mit hozzon el, egy népdalt, egy népmesét, egy különleges és rendkívül régi használati tárgyat, vagy egy kislányt, aki aztán persze nem tud megszokni a budapesti zártságban, hiszen más térhez van szokva, s visszakívánkozik a szegényvilág szabadságába. A mai napig kincsekkel tér vissza a figyelmes kutató, s csak a felületes turista vásárol Körösfő vagy Korond főutcáján turisztikai terméket, tömegtermeléssel létrehozott dísztárgyakat vagy épp fatányért, amiről csak otthon derül ki, hogy csak imitáció, mindegy, a rokonok úgysem veszik észre, gondolja a vásárló, és továbbadja, vagy épp abban szolgálja fel az Erdélyből hozott kukoricalisztből készült puliszkát.

Emiatt az archaikusság miatt gondolnak sokan úgy erre a világra, mint amelyik mindennél mélyebben őrzi a magyar néplelket, az ősi magyar vallás eredetét, amiről persze csak felületes sejtéseink vannak, hogy milyen lehetett, talán egy sámán kurjongatott naphosszat, hogy elűzze a rossz szellemeket, ahogyan az uráli népeknél még manapság is, talán nem, ki tudhatna igazat állítani olyanról, amiről nincs, vagy alig van tudásunk. Sokan mégis azt gondolják, hogy Erdély az őrhelye a magyar kultúrának, s egyben a magyar nyelvnek, az igaz magyarságnak, holott valójában senki nem tudja, mi az, hogy ősi magyar, még az ősi magyarok sem tudták, mert nekik az, ami nekünk ősi, az aktuális valóság volt, s egyáltalán nem akartak beleragadni saját maguk múltjába.

Nyelvőrség van Erdélyben, Szatmárnémetiben a színházból kivonul a helyi lelkész és a presbiterek, tüntetőleg előadás közben, mert trágárság szerepel a darabban, feljelentik a színházat a fenntartónál, egy pillanatra felvetődik a cenzúra gondolata, de végül elvetik. Elmegyek egy beszélgetésre, hogy mondják el a nyelvvédők, mi bántja őket, s én meg elmondom, hogy mért írtam meg épp így ezt a darabot, de nem jöttek el az ellenzők, nem akartak a másik valóságával szembesülni. Magyarok, gondoltam, ők is, épp, mint az anyaországiak, úgy beszélni valamiről, hogy nem megismerni a másikat, nem engedni be a másik igazságát, mert az megingathatja vagy relativizálhatja a saját igazságunkat. Akik így védik a nyelvet és az ősiséget, akik alkoholtól ellágyult szívvel könnyes szemüket elzárt zsákfalvakra vetik, nem gondolnak az erdélyi városokra, ahol a magyar oktatásnak és tudománynak jelentős várai voltak, s még mindig vannak, s hogy ezek a kulturális centrumok nagyon is benne voltak az európai vérkeringésben, ahol a világon először született törvény a vallásszabadságról, ahol létrejött az unitárius vallás, a legszabadabb és legelfogadóbb keresztény vallás. Erdélyt szívesebben véli egy anyaországi ember a konzervativizmus birodalmának, mint a korszerűség világának, ahol nemcsak egy, de két Bolyai is volt, s persze az isteni Kőrösi Csoma, az első grúz ábécét metsző nyomdász, Misztótfalusi Kis Miklós, és sorolni lehetne azt a sokaságot, akik nem ritmusban voltak a világ gondolkodásával, hanem némiképp megelőzték azt.

Mégis van igazsága a konzervativizmust gondolóknak, hiszen egy kisebbségben élő csoportnak sokkal inkább küzdenie kell, hogy a nemzeti mibenlétüket meghatározó értékek kikezdhetetlenek legyenek. Ilyen elsősorban a nyelv, merthogy nyelvében él a nemzet, nyelvében él az ember, a nyelvvesztés világvesztés, ez biztos. Jelentésekben kellőképp rétegezett nyelv nélkül robotok leszünk, információbefogadók és információátadók. Mégis alaptévedésben vannak a nyelvőrök, mert örökösen az archív formák fennmaradása mellett érvelnek, holott egy nyelv csak akkor marad életben, ha a benne végbemenő változások organikusak, s nem idegenednek el a kor nyelvi kihívásaitól. A nyelv mindig újra és újra kell, hogy létrehozzon köznyelvi téren is olyan formákat, amelyek erőteljesen felmutatják a beszélők számára a valóságélményt. Ha ez nem történik meg, akkor silányodik le a nyelv, és válik konszenzuális információközvetítővé, amelyik nem képes élményszerűen megragadni az emberi gondolkodást és érzelemvilágot. A magyar nyelv Erdélyben is csak akkor marad élő, ha folyamatosan változik; ha olyan marad, mint Kós Károly vagy Tamási Áron nyelve, akkor halálra ítéljük, épp az őrök munkája gyilkolja le.

Konzervatívnak véljük ezt a világot, holott az ottani népesség éppúgy rétegezett gondolkodásban, jellemben, ahogyan bármely más népesség, s persze azzal, hogy egy számában legalábbis jelentősebb kultúrához kapcsolódnak, a románhoz, egy olyan kaput birtokolnak, amit az anyaországi magyarok nem. Nekik konkrétan van, és nem csak szimbolikusan, tengeri kikötőjük. A határokon kívüli világba való átjárásra, a világ kulturális és gazdasági terének bejárására a román kultúra és nyelv ismerete tágabb teret biztosít, mint az anyaországiak számára képzett tér. Egyszerű a világ, amekkora a létszám, épp akkora a jelentőség is. Mi persze sokszor azt hisszük, olyan zseniális nemzet vagyunk, hogy nekünk előkelőbb hely jár, mint a szomszédainknak, de nem, az a hely nincsen, épp ott tudunk lenni, ahová a létszámunk jogosulttá tesz, s ennek is örülni kell, ha képesek vagyunk megőrizni, hisz a történelem során oly sokszor lejjebb dolgoztuk magunkat. Az általam ismert kolozsvári és marosvásárhelyi értelmiségiek nem olyanok, mint a székely viccek hősei, akik csak akkor szólalnak meg, ha a villámot meg kell dicsérni, mert belecsapott a feleségükbe. Amely viccekben tényleg olyan hallgatag bölcseknek látszanak a székelyek, amilyen például az apám volt, bár nem volt semmi köze a székelyekhez, aki szintén csak néha szólt, s akkor is vérfagyasztó volt, szóval inkább ne tette volna. Nem, az én barátaim sok nyelven, öntudattal, egy másik kultúra eredményeit is elsajátítva vannak jelen a világ, s egyben az anyaország kulturális terében.

Erdélybe menni nekem először az archívba mennit jelentette, aztán később valami teljesen mást, menni oda, ahol nem a múlt, hanem a jelen van megőrizve, ahol a nagyobb fogság miatt nagyobb az óvása az igazságnak. Órákat álltunk a határon, szétszedték a kocsit, elszedték a könyveket meg az élelmiszert, amit hoztunk, aztán megalkudtunk, mert pontosan tudtuk, hogy ára van a dolgoknak. Semmit sem lehetett, de mégis mindent, persze csak fű alatt, de úgy még füvet is. Hajnal volt, amikor Kolozsvárra értünk, hideg téli hajnal, húszórányi út volt mögöttünk, az emberek a bolt előtt már sorban álltak, húsért talán. Néztük a sort, belül azt érezve, de nem kimondva, hogy milyen rettenetes lehet itt élni. Néztük azt a fegyelmet, ahogy várnak, nem mernek ordibálni, hogy ez mekkora kicseszés az élettől, így élni, így nevelni gyerekeket, így megöregedni és így meghalni. Mintha rettegtek volna attól, hogy a mellettük álló majd besúgja őket valahol, és kiteszik az állásukból vagy a lakásukból, vagy csak egyszerűen behívják és megzsarolják őket, mert tudják, hogy vannak külföldi, történetesen magyar rokonaik vagy ismerőseik, és látta valaki, hogy meglátogatták őket, igen, és miről is volt szó, na miről, hogy visszafoglalni Erdélyt, vagy kiszöktetni az országból egy olyan fiatalt, akinek az oktatásába egy vagyont fektetett az állam. Aztán, mert nem mond semmit, megverik, mint azt a nagybányai festőt, akinél aludtunk. Másnap berángatták, és véresre verték, nem érdekelte őket, hogy miről volt szó, tudták, be volt mikrofonozva a lakás.

Akkor még tele volt magyarral a város, inkább volt Nagybánya, mint Baja Mare, a barátaimmal többek között, akik azt mondták, ezt a helyet soha nem hagynák el. Aztán persze elhagyták, s mikor tíz évvel később visszamentem, olyan üres lett nekem ez a legendás település, mint egy belülről kirohadt tök. A festőtelep mellett mentem, mit is keresett itt Réti, Hollósy vagy Ferenczy, milyen idegen lesz ez a helynév majd az életrajzukban. Üres volt. Nem voltak már azok a fiúk és lányok, névházassággal mentek át a határon, vagy egy szervezett turistaút keretei között mentek hajóval Bécsig, aztán Bécsben maradtak. Volt, hogy egy ideig nálunk laktak Budapesten, aztán eltűntek egy életre valami messzi tájon, mondjuk Kanadában. Mondta az egyik barátom, hogy oda mennek, mert az neki hasonlít Erdélyre, a hegyek, tudod, a hegyek, és nem láttuk többet. Aztán a másik valahol Németországban telepedett le, a fizetés miatt, meg fel tudott mutatni valami szász felmenőt, a németek meg olyanok, hogy nekik több nem kell. Csak az egyik halt meg az anyaországban elszegényedve, otthontalanul, mert elvesztett mindent, nemcsak a hazáját és a városát, hanem az összes barátját is, és hiába gondolta, hogy a többiek is, akikre az új lakóhelyén talál, lesznek olyanok, nem lettek. Kiszakadva az otthoni melegségből, itt értéktelenné vált, és végül kihűlt a Duna-parton egy hideg téli éjszakán.

Kolozsvárra értünk, minden szegényes és kopott volt, a színek ellenségei voltak ennek a politikai rendszernek, amit egy ember nevével neveztek meg, mint minden olyan kort, ahol egyeduralom volt. A színeket száműzni kellett, mert színesnek lenni szabadság. Ha színesek a házak, ki biztosíthatja a rendszert arról, hogy az emberek szívébe is nem kúszik be valami szín, valami még a piros mellé, gondolták a hajnali érkezők, mert gondolni akartak valami különlegeset, holott lehet, egyszerűen csak lekopott a régi szín, mert annyira szegények voltak, hogy elfogyott a boltból a festék. Megkoptak az évek során a házfalak, s az emberek is, a sorban állástól, a nyomorultságtól.

Kerestem akkor ott egy fiatal költőt, aki nekem nagyon fontos volt, hogy lássam, hogy ránézhessek arra, aki azokat a verseket írta, például a Kilátótorony és környéke című kötetben, amelyekről azt gondoltam, kitörnek a konzervatív magyar költészet zárványvilágából. Elindítottam az üzenetet, mert nem lehetett vele csak úgy egyszerűen találkozni, ahogy fiatalok találkozni szoktak, hogy mondjuk gurítsunk le egy sört (Ursus). Azt a költőt akkor annyira védték a barátok, és elrekesztették a titkosszolgálat emberei, hogy nem lehetett a közelébe kerülni. Megérkezett hozzá az üzenet, és ő visszaüzent, hogy nemcsak ő van életveszélyben, hanem az is, aki vele találkozik. Én ezzel az üzenettel mentem haza, becsúsztattam a zsebembe, a határőrök nem látták, nem kobozták el, s csak otthon vettem elő, hogy megmutassam a barátaimnak, hogy ez a költő nekem ezt üzente, a barátaim elámultak, mert nekik ez a költő nem üzent semmit. Hol van ez a költő most, gondoltam sok évvel később, hol vannak annak az időnek a hősei, mivé lettek? S nem merek felmenni a kilátótoronyba, hogy megnézzem, mi van a környékén.

Minden évben mentem, néha többször is. Láttam, mi maradt meg a múltból, s évente mi minden veszik el. Elbontják a Bethlen-kastélyt Gyulafehérváron, már nincs az a hely, ahová annyi híresség járt annak idején, városmagok vesznek el, mert eldózerolják vagy beleépítenek egy ortodox templomot, ami ott trónol, ahol egyelőre keresnivalója sem volna, jelezve, hogy a többségi nemzet milyen jövőt szán a településnek. Vesznek épületek, vesznek emlékek, az a nagyapa már nem él, aki el tudta mondani, mi történt Nagyenyeden tizenkilencben, mikor a románok bejöttek, abban a házban, ahol valaha rokonok éltek, abban a házban, ahonnét a nagyszülők menekültek el Kolozsvárról, már nem élnek magyarok. A Farkas utcai templomba megyek, román fiatalok jönnek szembe velem, az egyik fiú trikóján, hogy Suck me. Nevetek rajta, vajon mit gondolhat, mit jelent ez a két angol szó, egy híres zenekar neve, amiről még nem hallott. Ebbe a gimnáziumba járt, mondta, aki velem volt, az apám meg a nagybátyám, ezt a kávéházat a nagymama testvére működtette, van egy fénykép, ahol Móriczcal van, mert persze Zsiga bácsi is járt ott, de mindez már nem érdekes. Az Insomniába megyek, hogy igyak valamit (Ursus), vidám kolozsvári fiatalokkal, aztán a Bulgakovba, a termek fiatal kortárs költőkről vannak elnevezve. Egy barátommal futok össze, aki bemutat más erdélyi költőknek, és elmeséli, hogy azt tervezik, hogy elfoglalják Csucsán a Boncza-kastélyt, és kidobják a betolakodó Oktavian Goga emlékeit, és berendezik, mintha Ady még élne. Mondja, hogy megvan már az is, hogy melyikük ki lesz, ő magának Ady szerepét szánta, s persze az épp aktuális barátnője lesz Csinszka. A kultúrának ez a meseszerű felfogása magával ragadja az anyaországi vándort, végre nem egy termelő gépezet az alkotó, lapok, kiadók és színházak napszámosa, hanem egy kiváltságos fickó, aki lehet, hogy csak harmincöt évig él, de az az élet, amíg a tüdőbaj el nem viszi, vagy az alkohol, igazán hiteles élet, teli legendás eseménnyel, szerelmekkel és világfájdalommal, torzonborz hajjal és lángoló tekintettel. Aztán hirtelen, a legendák között kóborolva Koltó ugrott be, az a kastély, ahol a Szeptember végén-t írta egy frissen házasodott fiatalember. Látta magát, ahogy ott áll a kastély kertjében, épp ott, ahol az emlékek szerint a költő is, és nézi a tájat, mondja közben a verset, s tudja persze, hogy ez egy allegorikus költemény, amely verstípustól mindig is idegenkedett, de látja, hogy milyen pontosak a képek, hogy épp azt látja, ami a versben van írva, hogy van völgy és kerti virág és nyárfa, és amott a messzeségben a téli világ. Olyan erővel másznak rá a sorok, hogy kicsordul a könnye, de hülye vagyok, mondja magában, és úgy fordul, hogy ne lássa más. Aztán tovább megy, fel a firizai víztározó fölé, éhes, román parasztok mennek el mellette, román falu, eldugva mindentől.

A román falu az román falu, a magyar meg magyar, a szász városok meg szász városok. Olyan, mintha ez a három településforma a településfejlődés más-más szintjén lenne, holott egyidősek voltak. Román falu: rendezetlenség, rendetlen udvar, szétdobált kacatok. Magyar falvak: még a legnagyobb szegénység idején is tiszta udvar, rendes ház. A szász városokról már ne is beszéljünk, ott örök életre készültek az épületek. A szórványmagyarság falvait lassan feleszi az Erdélyen kívülről beözönlő románság, akik amúgy szinte köszönőviszonyban sincsenek az erdélyi románokkal. Látni, ahogy vesznek el falu- és városrészek, megjelenik a betelepülők életstílusa, romok és lomok mindenfelé. A Székelyföldre belépni, mondom annak, aki épp velem van akkor, amikor épp belépünk, olyan, ebből a szeméttel, széthajigált összevissza tárgyakkal telített országból, olyan, mintha Svájcba utazna az ember. A szemét szinte teljesen megszűnik. Néhol a kiáradt hegyi patakok hoznak PET-palackokat. Na, azt biztos, gondolja a nemzeti érzéstől dagadozó utazó, biztos románok dobták el, holott nem. Anyaországi turisták szemete az, akik olcsó buszos túrával négy nap alatt szeretnék magukévá tenni Erdélyt, megélni a magyarság üldözöttségét, közösséget érezni önmagunkkal, összebújni, mint a szegény ember malackái, s abban a melegben acsarkodni a világ más népei ellen, akik ezt tették velünk, hogy lemetszették a végtagjainkat.

Román faluban vagyok, a firizai víztározó fölött, éhesen, és akkor egy ember, munkából jön, koszos ruha van rajta, behív. Látja, vagy gondolja, hogy éhes vagyok, végül is dél már elmúlt, nem tud magyarul, s gondolta, ehetnénk együtt. Leülök az asztalhoz, tudom, mit jelent vidéken az, hogy tiszta, de ez túl van minden tapasztalaton. Mintha koszban ülnénk, mintha mindenen évtizedes zsír volna, és állatok a házban bent. Sózott szalonnát vesz elő egy ládából, ezt kell megennem, gondoltam, aztán hagymát, és mondja, hogy egyél, és én eszem. Nem csinálhatom azt, hogy nem eszem. Az első falatok nehezen mennek le, avas íz és só, aztán lassan hozzászokok, segít a hagyma. Örül neki, hogy ma nem egyedül kell ennie, mondta, legalábbis azt hiszem, azt mondta, hogy az anyjával él, de a mama már nem tud kikelni az ágyból. Akkor hallok valami hangokat, nem tudom, a mama-e vagy az állatok. Nevet, bicskával vágja a szalonnát, egy darabot elcsomagol nekem, így megyek tovább, sózott szalonnával a zsebemben és a gyomromban.

Fiatal magyarok csapata megy az utcán. A falu fele román, a másik fele magyar. Gyalog megyünk, esküvő lesz, talán meghívnak és ihatunk, ehetünk, meg nézhetjük a népszokásokat szilvapálinkától homályos tekintettel. Tízen lehetnek ezek a feltűnő budapestiek. Nem akarnak feltűnni, de nem tudnak nem feltűnni. Minek jöttetek ide, mondja a román bácsi, minek? A bácsi haragszik ezekre a vándorokra, mert ismeri a fajtájukat, ezek azok, akik berúgnak és a székely himnuszt vonyítják éjszaka, s legalább gondolatban meglincselik a románokat. Minek, kérdezte megint, a feltűnő vándorok nem tudták, mit kell mondani. Furcsa volt érezni, hogy nem örülnek nekik, s hogy akik idejönnek Budapestről, azok ennek a román bácsinak egyformák, nincs nekik olyan, hogy különálló jellemük, egyformák, magyarországi magyarok.

Hol volt, hol nem volt, kezdi Elek apó a mesét, vagy épp egy csángó néni, aki igazán eredetinek látszik, s akinek a nyomorultságát látva rusztikus romantikát éltek meg az anyaországi középosztály nemzeti érzelemtől eltaknyosodott gyermekei. Hol volt, hol nem volt, jött egy éjfél, és az erdélyi magyarok nem ünnepelték meg a magyar időt. Azok a magyarok akkor csak a román időt ünnepelték meg. Így kezdték el az új évet, román idő szerint, mert az anyaországi testvérek nem vállaltak közösséget velük. Megkérdezték tőlük, hogy kellenének-e ők honfitársnak, s az anyaországi magyarok vagy nem mondtak semmit, vagy hol igent, hol nemet, de a végeredmény ezek számára a határon túl maradtak számára ez egyértelműen nem volt. Mindent nem lehet elfelejteni, mondja valaki egy kis faluban, mondjuk Magyarfenesen, eljátszik a szóval, hogy nem akar lenni magyar a fene se.  Aztán másokat kérdezek, olyanokat, akik már annyira kulturáltak, hogy nem akarnak egyértelmű igent vagy nemet mondani, és nem is mondanak se igent, se nemet. Milyen furcsa, Vásárhelyen vagyok, megyek vissza a szállodába, hogy hiába akarok többet megtudni arról, ami itt van, mindenütt azt hallom vissza, amit már Budapesten is hallottam. Az erdélyi értelmiség függelmi viszonya az anyaországi ideológiai és pénzosztó csecsektől ellehetetleníti az igazmondást, a dolgok állásáról való autentikus gondolkodást. Azt mondják, amit az anyaországiak hallani akarnak. Most mondják az igazat, gondoltam, amikor már eljöttem.

Pakoljuk be hátizsákba, hozzuk haza kiskanállal, vagy foglaljuk vissza, gondoltam mindig hazaérve. Mert akartam azokat a hegyeket, azt gondoltam, a magyarok kicsinyességéért, szűkmarkúságáért a lekopott röghegységek a felelősek. Hogy is lehetne ilyen domborzati körülmények között ennél különbnek lenni, hogyan is kaphatna szárnyra a gondolat, hogy világokat járjon be, amikor még sárkányrepülővel is olyan kétséges az indulás. És akkor gondolatban hozzácsaptam még a horvát tengerpartot is a rehabilitációhoz, mert ha már hegyek, hogy néz ki, hogy nincsen tenger, de csak kövek maradtak a szándékból, elfehéredett tengeri kövek, amikről már útközben leszáradt a tengervíz. Autóval érkeztem, tizenöt órát utaztam, hajnalodott, amikor Budapest közelébe értem. Az égből óriások lépdeltek le, a gyerekeim a hátsó ülésen aludtak, de kár, gondoltam, hogy ezt nem látják, aztán, hogy ez nem a valóság. Hallod, ez nem a valóság, üvöltöm magamban, százötvennel megyek, Lugosi Bélát látom érkezni, azt mondja, hogy Kun Béla helyett most ő vezeti a Tanácsköztársaságot, s hogy elhívta régi barátját, Houdinit, hogy a sok hülye magyar szeme láttára tüntesse el a maradék országot. És hatalmas óriások képében jött le az égből a Vörös Hadsereg, vagy a románok, nem is tudom, alig húsz kilométerre voltam Budapesttől, állítsátok meg a világot, de legalább az autót, mert ki akarok szállni, valami belső erő akkor lenyomta a féket, és megálltam. Csend volt az autópályán, néha ment el egy teherautó. Eltűntek az óriások. Csak a kicsiny emberek maradtak, akik a hátsó ülésen aludtak, és semmit nem sejtettek abból a világméretű történetből, amit átéltem. Olyan jó volt, hogy ők voltak, s nem engedték, hogy elmenjek az óriásokkal.

Kosz, szemét, kóbor kutyák és éhes gyerekek, főleg cigányok, koldulnak bárhol, ahol épp megállsz. Adsz valamennyit, aztán továbbállsz, neked tovább lehet. Befelé nézel, a valahai múltat nem a láthatóban, hanem a fejedben keresed. Tudod, hogy otthon a szüleid románoknak hívják azokat, akik onnan költöztek a faluba, és szlovákoknak a rokonokat, akikkel közös a vérvonal. Ahonnan származol, nincs polgári értelemben vett hazafiság. A valahai jobbágyok leszármazottai olyan vallásúak és nemzetiségűek voltak, mint a földesúr. Így lettünk mi is szlávokból magyarok. Szlovákok, románok, gondoltam vissza, ahogy otthon mondták, s hogy tényleg ez lesz, hogy elveszik ott minden, s ha visszakérnénk, már tényleg csak szlovákokat és románokat kapnánk, s néhány zavaros emléket a magyar történelem múltjáról, zavaros és egyre halványuló emléket egy valahai országról, amiből valójában nem maradt már semmi, csak a gőg, az önsajnálat, amit annyira jó lenne végre elfeledni.