– Írójegyzet –

Ki ne emlékezne rá! Zsidózni, tréfásan, ártalmatlanul, a békebeli magyar középosztály bevett szokásai közé tartozott. Nem is jutna eszembe, ha napjainkban nem ugyanígy kerülnének szóba a menekültek. Egy ifjú ember konszolidált, polgári társaságban nem restelli kijelenteni, hogy ő bizony közéjük lövetne, ha megsértik a szent, a trianoni országhatárokat.

Feleségemmel egymásra nézünk. Ő kubai, én ötvenhatos.

– Én is menekült vagyok – mondja Mari halkan.

Felállunk. Itthon, éjjel írom ezeket a sorokat.

*

– Van ezeknek fogalmuk – kérdezik –, hogy mit jelent kiszakadni? Elhagyni a házadat és a hazádat? A családodat és a barátaidat?

Mari tízévesen hagyta el Kubát. Abban a korban, amikor már semmit sem tud az ember elfelejteni. Egyedül érkezett Floridába, pénz nélkül, a pesót nem fogadták el az amerikaiak. És útlevél, vízum nélkül, természetesen.

Három váltás fehérneműt hozott magával, és egy rongybabát. Ennyi. A kontinensen a nővére várta, és a lány barátja: mind a ketten tizenhat évesek.

Egy Peter Pannek elnevezett katolikus szervezet családoknál helyezte el a kiskorúakat. Neki, Marinak, sikerült a nővérénél maradni. A Peter Pannél akadt, akinek szerencséje volt, jó helyre került. Másokból pesztonka vagy cseléd lett, ingyenmunkaerő. Ő elkerülte a sorsukat.

Segélyt (welfare-t) és délben enni kaptak. Havi harminc dollárt, ami akkor, a hatvanas években már nem volt nagy dolog. Aztán Kike, a nagyfiú dolgozni kezdett, és a lányka iskolába járhatott.

A Kubában rekedt szülők csak három év múlva tudták követni a két gyereket. Közben Mari nővére megbetegedett, elvitte a rák néhány hónap alatt. A temetés után a család a spanyol nyelvű Puerto Rico szigetére kerül, ahol matracokat árul az ügyvéd édesapa. Nem sokáig bírja a vigécéletet, ötvenhét éves korában végez vele egy szívroham. Az édesanya bébiszitter, később éhbérért dolgoztatja a sarki pék.

A kislány tanul és dolgozik. Hol korrepetál, hol bolti elárusító. Súlyos depresszióval küzd (ragyás arcbőre, bőrbetegsége innen származik). Első munkahelye egy iskola. Évekbe kerül, mire olyan lesz, mint a többiek.

 *

Mari most, hatvanévesen sem szívesen mondja el ezeket a dolgokat.

– Te következel! – ismételgeti. A te sorsod nehezebb!

Hát, hogy nehezebb lett volna, nem hiszem. Én még a menekülésre is könnyebben szántam el magam. Három éven át felvételiztem az ELTE francia szakára, megtanultam, hogy nincsen rám szüksége a világnak. Kalauz voltam, és sofőr akartam lenni a kék fővárosi buszokon. Akkor, 1956 decemberében, ráadásul veszélyben éreztem magam.

Sikerült elkerülnöm a razziákat, feljutottam egy pécsi vonatra, majd vissza, északnak, Sárvár felé. Onnan már csak gyalogoltam. Zuhogó esőben, éjjel. Nappal csűrökben, pajtákban aludtam. Répcevisnél vezetett ki a határra egy ember. Cserébe a karórámat kérte el, és a megmaradt pár száz forintomat.

Jött a menekülttábor, Ausztria. Az osztrákok kikérdeztek, a személyimen kívül nem volt semmiféle papírom. Pénzt nem kaptunk, Bécsben ebédet és használt ruhát osztogattak a Máltai Lovagok. Hazaküldhettem a buszos egyenruhámat (a jelvényem máig megmaradt).

Franciaországban heti ezer frankot (öt dollárt?) kaptak a jövendőbeli ösztöndíjasok. Télen tanultuk a nyelvet. Nyáron a legtöbb diák a kikötőben dolgozott.

Így kezdődött. A többi: az öngyilkosságok, a hazaszökések, már a menekültélet hétköznapjai. Voltam kőműves, vigéc, gyári munkás. Fényévnyire került tőlem az egyetem. Az irodalom.

Hazatérni? Tizenegy év után kaptam először – haldokló apámhoz – látogatóvízumot. Otthoni társaim már lediplomáztak, tanítottak. Én csak 1969-ben, tizenhárom év után fejeztem be a tanulmányaimat.

 *

Nem könnyű összeszedni ezeket a régi dolgokat. Én még csak, nekem ez a foglalkozásom. De Mari összeszorítja a száját. Ha nem vigyáz, sírva fakad.

Ilyesmit nem szoktunk mesélni az itthoniaknak. El se hinnék, hogy egyszer mi, a „gazdag amerikaiak” is esőben, fagyban dagasztottuk a sarat. Hogy ki- vagy lenéztek minket is mindenütt a világban, amíg csak nem fektettük két vállra ezt a gigászi vadnyugatot.

Előnyünkre szolgált, hogy mindez a hidegháború idején történt, megnyugtattuk a nyugatiakat, igazoltuk az ideológiáikat. (Ámbár rólunk, ötvenhatos fiatalokról is leírták, hogy már megfertőzött minket a judeobolsevizmus, és volt egyetemi menza, ahová az ellentábor nem engedte be a lefasisztázott magyar fiatalokat.)

Végezetül: a mai népvándorlás részleteit nem ismerem eléggé, összehasonlítgatásokra nem vállalkozom. Mi ketten, Mari meg én, csak azt mondtuk itt el, ami velünk történt. De azt tudjuk: mi, kedves ifjú barátom, nem lövetnénk a hontalanokra, akik ezekben a napokban lépik át az országhatárokat.