A szomorú esők hazája Erdély. És benne Kolozsvár a szomorú és szürke esők városa. A lakhelyem. Azt kellene mondjam, az otthonom. De az én otthonom olyan, mint a vándorcigányoké. Ott van éppen, ahol a családom. Édes Erdély, itt lakunk benned. Újra.

Egészen pontosan a város fölött, mert egy városban csak úgy érdemes lakni, ha le tudunk rá nézni. A teraszról látom mindazt, amire ma azt mondják: Kolozsvár. Sőt, azt a részét látom igazán, amely mindig is Kolozsvár lehetett. A központ, a régi várfal köré húzódó szűk mag, és valahol a határ, a hömpölygő Szamos, amely olyan most, mint egy beteg kígyó, amely képtelen levedleni kopott bőrét. A Szamost csak gondolom. Látni nem látom. Köd van. Itt mintha mindig köd lenne, és innen fentről nézve néha olyan, mintha minden évszakban csak a varjak laknák ezt a várost. A szomorú esők és a fekete varjak városa. Szívesen megnézném, milyen lenne ez a táj ember nélkül.

Erdély. Hónapok óta próbálom megfogalmazni, mit is jelent nekem. Sőt. Évek óta. Mindenfélét megpróbáltam már írni róla. De egyik írással sem voltam elégedett. Néha egy embermentes Erdélyt szeretnék mutatni. Mert ahol ember van, ott mindjárt előkerül a viszálykodás, az ellenségeskedés, a gyűlölet, a szenvedélyek. A mindent felégető szenvedélyek. Erdély olyan, mint a szerelem. Amikor eltávozik tőlünk, csak akkor vesszük észre, hogy apró égetett sebet hagyott maga után. A seb nem gyógyul be soha. Tudja ezt mindenki, akinek valaha is dolga volt a szomorú esők hazájával. Erdély egy felhő, amin utazom, ami a hegyek fölé visz, és ami a földre ejt, lassan, lassan hullok lefele, mint az esőcseppek. Erdély a minden. És a mindent nehéz leírni.

Persze süt itt a nap is olykor. A háztetőkre. Omladozó tornyokra. Új cserepekkel kicifrázott tornyokra. Üres gólyafészkekre. Fenyőfákra és égerfákra. Tölgyfákra és nyárfákra és bükkfákra. Diófákra és almafákra. Favágókra. És ez alatt a nap alatt mókusok és pelék sütkéreznek, néha még hiúz is, és medvék, félénk vadnyulak és játékos kedvű rókák, hazai és ukrán farkasok, és mindenféle madár. Ez a sütkérezés fehér havon történik, és ritka pillanat; amióta az ember felfedezte magának a természetet, azóta az állatoknak nincs nyugtuk. Aztán a sütkérezésnek szó szerint befellegzik, sűrű és ólomnehéznek tűnő hófelhőkkel. Jó ilyenkor egy meleg hegyi házikóban lenni, és félni, és örülni mégis, hogy van elég száraz fa, és van elég gyertya, és ha az ember megszomjazik, behoz egy lábos havat, és majd abból főz teát. Egy marék menta mindig szárad valahol. Meg a zoknik. A soha meg nem száradó, hargitai hólétől terhes zoknik és bakancsok. Az orrlyukakat összeragasztó fagy. A völgyekbe behúzódó, hónapokig kitartó komisz hideg.

Az igazság az, hogy a tengert szeretem a legjobban. Félresikerült erdélyi vagyok, aki elmenekült a hegyek közül, és tíz évnél tovább egy tengerpart körül ólálkodott. A tágasságra vágyakozva, amelyben sehogy sem találta magát. Aztán mégis visszamerészkedett ebbe a mindenhol éles, mindenhol szoros országba, mely szorosság olykor ölelés, és mely élesség időnként ébresztő. Időnként muszáj ráébredni arra, hogy bármennyire is szeretem a tengert, én mégis erdélyi magyar vagyok, hegyeket kell látnom, hogy tudjam, mitől kell tartsak, és ha a fene fenét eszik, akkor is az maradok, aki vagyok, még akkor is, ha nem tudom pontosan megfogalmazni, miért kell erre olyan átkozottul büszkének lenni, hogy hol is van a különbség köztem és egy kárpátaljai vagy délvidéki magyar között, de ez csak azért van, mert életemben is képtelen voltam a különbségeket keresni. Valahogy mindig azt lestem, mi az, ami hasonló.

Aztán ott vannak még a selymes ölű patakok, gömbölyű kövekkel vagy éles sziklákkal, partjukon fűzfák, ahol nem tépték ki őket. Ott még megvan ez a selymesség. Ahova még nem férkőztek be a szabályok. Ott jó, és a földek is kövérebbek ott. És arrafelé még látni a déli verőfényben kapára támaszkodó alakokat. Macskakörmökön lépegető villás asszonyokat a Gyimesben, ahogy a szénát gyűjtik. Vannak még falvak itt-ott, ahol nyári estéken még mindig azt mondják a gyermekeknek, hogy a tehéncsordával együtt kell hazaérni, és azt is, nézzenek jó erősen hazafele, mert a pizsama a kéményre van akasztva. Valamikor nekem is azt mondták. De abban a faluban már csak néhány embernek van tehene. Tehéncsorda már nincs. A port autók verik fel, és nem rohanó kölykök. Öregszel, mondta a saját apám, amikor efelett szomorkodtam. Hogy nem úgy van most, mint volt régen.

A városok. Egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Az épületek lassan-lassan összeérnek. Új utcák születnek. Új világ születik, mondják azok, akik hinni tudnak ebben. Új világ, a régi rovására, annak a romjain, vagy a régiből építkezve. Nem világos ez sehol a világon. De ezen kár bánkódni. Erdélyben egyvalamit érdemes foggal-körömmel védeni. A nyelvet. A többi úgyis átalakul. Szeretem abban a hitben ringatni magam olyankor, amikor mégis az emberek lakta szomorú esők hazájára gondolok, hogy ezek az emberek itt valamikor, ha nem is szeretni, de kedvelni fogják egymást. És nem külön-külön hazákat keresnek majd ezen az aprócska földdarabon, hanem ugyanazt.

Édes Erdély, itt vagyok. Kávéházi asztalaid mellett, dohányfüstben naponta váltjuk meg a világot azért, csak azért, hogy a mi világunk lehetőleg ugyanaz maradjon. Mindenféle hazugságra képesek vagyunk, és arról beszélünk, meg szeretnénk téged változtatni. De az a gyanúm, hogy inkább vissza szeretnénk változtatni holmi tündérkertté, amiről egyszer olvastunk valahol, és olvasás közben nem tudtunk mit kezdeni azzal a lépten-nyomon ránk törő érzéssel, hogy ez a mégsem tündérek mégsem kertje a mienk valahol, és szeretnénk, ha mindig az maradna. De szintén a te kávéházi asztalaid mellett valaki mások, akik szintén itt élnek, ugyanazt gondolják, ugyanarról. Mit lehet kezdeni veled, édes Erdély? Élünk benned, és te elviselsz minket. Mi mást tehetnél.

A te kocsmáidban próbálgatjuk újra, milyen az, amikor az embernek nótája van, hogy el merje énekelni azt, ami a nótájában van, például azt, hogy körbe vagy kerítve, mi pedig mégis kisétálunk belőled, és valahonnan messziről, mondjuk egy pálmafa alól bámulunk bánatosan az égre, keresve egy csillagot, amiről azt gondoljuk, éppen fölötted világít. Szeretjük a sülő kolbászok szagát a feketetói vásárban, szeretünk hetente megfürdeni ószereid porában, és nyaranta szeretünk fanyalogva fürdeni a te vizeidben, kifelé fanyalogva és befele ujjongva, szeretünk dicsekedni veled és a neveddel, amit születésünk óta viselünk. Szeretünk persze ócsárolni is téged, és azt mondani, hogy korlátolt vagy, talán éppen azért, amit a nóta is mond, miszerint körül vagy kerítve. És aztán amikor bárhol a nyakunkba szakad a magány és az idegenség, visszasírjuk ezt a kerítést, az ösvényt, amin kiosontunk belőled.

Ha te nem lennél, és mi nem ide születtünk volna, a mi verseink és történeteink másról szólnának, pedig, mondhatná valaki, itt is ugyanúgy fut a tű a vénába, itt is ugyanúgy szippant fel az orr porokat, itt is ugyanolyan a teli gyomor, és az üres is, itt is ugyanúgy fáj a fej, itt is ugyanolyan a másnaposság, a szerelem és a halál és a születés. És mi kérdőn néznénk erre a valakire, hogy sértegetni akar-e, vagy csak egyszerűen őrült, ha egyszer mi tudjuk, hogy itt minden más, a tű a vénában, a por az orrban, a fejfájás lüktetése más, és más a teli gyomor, és más az üres, és más a víz, és más a mi holdunk az égen, sőt nekünk más csillagaink vannak, elvégre másképpen hívják őket, néha még a létrát is másképp, vagy a paprikát, aminek más neve van, az más, mint ahogy a mi szívünk is más lett itt, másképp jár bennünk a vér és a gondolat, én nem mondom, hogy jobban, csak másképp. És itt a füvek is másfélék, és a fák is, más ízű minden, ami itt terem, a kutyák is másként ugatnak, és másként hűségesek és jobban harapnak, más itt a nő és más a férfi, és más az erdélyi szerelem, nehezebb vagy könnyebb, azt én nem tudom, el nem tudjuk mondani, miért van ez éppen így itt, csak hívunk bárkit, vendégnek, látogatónak, vagy csak úgy átutazni, és aztán lessük a szemét, érti-e végre, és végtelenül csalódottak vagyunk, hogyha úgy tűnik: nem.