Karcsika legtöbbször egyedül volt délutánonként. Anyjáról egy ideje nem érkezett semmi hír.  Apja az Aranyhordó pultját támasztotta meló után. Karcsika épp huszonegyezett a blokk előtt, várta Öcsit, a haverját, hogy lemenjen ő is, ketten mégis izgalmasabb a kártyázás, amikor hívatlanul befutott Eminescu, az osztályfőnöke, akit a hátranyalt haja miatt neveztek el a nagy román költőről. Mondta Karcsikának, hogy családlátogatásra érkezett, mert abból nagy botrány lett, hogy az olvasáskönyvbe Ceauşescu  elvtársnak denevérfogat és egérfület rajzolt, és hogy ő azt kitépte, de nem volt elég gyors, mert valaki meglátta, akinek nem kellett volna. Mondta neki Karcsika, hogy arról egy kicsit lekésett, hogy a szüleivel beszéljen, de azért felmehetnek, meghallgatja, hátha mond valamit, amit még nem tud. Eminescu elmondta, hogy a múltkori volt az első, amikor tapadós pisztollyal meglőtte a főtitkár elvtársat, ez meg a második, de ő kiáll mellette, és ad neki még egy esélyt. Karcsika megköszönte, megkínálta egy pohár jó klóros csapvízzel, aztán útjára engedte.

A következő évtől már nem kellett szombatonként is suliba járni. Ceauşescu képét hivatalosan is ki lehetett tépni a könyvekből, sőt illett is. Karcsika apja az Aranyhordóban támasztotta a pultot már nemcsak meló után, hanem helyette is. Az anyjáról kiderült, hogy egy rokonuknál húzta meg magát, de hazaköltözni nem akar, sőt külföldre készül. Karcsikától türelmet kért, és megígérte, hogy majd őt is magával viszi. Kevesebb sulival úgy tűnt, a tanévnek is hamarabb vége lett. A nyár nagy része pecázással, sátrazással telt, a haverokkal tologattak egy rossz Mobrát a garázsok között, autógumi-belsőt fújtak fel, és azon himbálóztak a Küküllőn lefelé, ilyesmi. Ha Karcsika akart valamit enni, főzött magának, néha sütött is. Megtalálta az anyja szakácskönyvében a csörögefánkreceptet. Az anyja azelőtt gyakran sütött csörögefánkot, ha kedvében akart járni. Karcsika elkezdett összeöntögetni mindent, gyúrni, nyújtani. Közben beugrott Öcsi, a haverja, a szomszédból, segített formázni a csörögefánkokat, egyszer csak elkezdett röhögni, és azt mondta, hogy ez olyan, mint a pina. Mikor kész lett, leporcukrozták, és mind megették.

Augusztus vége felé volt már, amikor Gara bácsi, az üveges üzenetet vitt Karcsikának a blokk elé, hogy másnap szálljon fel a szálloda buszára, és menjen el vele a határig, ott majd várni fogja az anyja. A fiú bepakolt, az apjának mondta, hogy elmegy az anyjához. Az apja azt mondta, hogy ha megkapja a végkielégítést a gyárból, akkor majd ő is megy utánuk. Visz pénzt nekik, hogy legyen a nagyvárosban.

Karcsika a nagyszoba ajtajára nézett, ahová egy méhpempős doboz külső, színes virágos oldalát ragasztotta, hogy ne látszódjon a nyoma a késnek, amit egyszer az anyja belevágott dühében, és a kés éle épp csak elcsúszott az ajtót belülről támasztó apja válla fölött. A farost ajtón nem tudták többé a kés nyomát eltüntetni, Karcsika nem szerette nézni, ezért leragasztotta. A dobozon a színes virágokra épp egy méhecske szállt le, azt nézte aztán mindig. Karcsika az ajtóról az apjára nézett, és azon gondolkozott, hogy ha utánuk megy majd az apja, akkor vajon folytatódni fog-e az állandó balhé.

Másnap este Karcsika egy hátizsákkal felült a szálloda buszára, és elindult nyugat felé. A határhoz két defekt után éjfél felé értek. Leszállt a buszról, mert az volt Gara bácsi üzenete, hogy ott várja meg az anyját, ugyanis az ő útlevelében volt a fényképe, amivel átmehetett. Karcsika anyja sehol. A busz elment, ő meg nagy álmosan ott maradt. Szigorú tekintetű kalasnyikovos katonák sétáltak a sorompó túloldalán fel-alá, nézték egymást. Karcsika nézett a sorompón túlra. Nem mozdult. Nem mert. Nagy volt a zűrzavar. Az egész ország elindult nyugatnak. Mint valami menekültáradat, sorakoztak kilométeres sorokban a megpakolt Daciák. Karcsika sós perecet vett egy bódéban, és másnap reggelig el se mozdult a hátizsákja mellől. Állt ott toporogva. Senki nem kérdezett semmit tőle. A nap is felkelt, már nagyon álmos volt, amikor a sorompó túloldalán felbukkant az anyja kötött fehér pulóverben. Szép nő volt. Megnézték a kalasnyikovos katonák is. Karcsika és az anyja felkérezkedtek az első buszra, ami kifelé ment az országból. A busz tömve volt, de a sofőrök a székekre deszkákat fektettek, így középre is lehetett ülni. Délutánra megérkeztek a fővárosba. Az anyja elvitte Karcsikát az albérletébe. Volt ott tévé, és magyar adás is.

Egy kicsit hezitált az anyja, hogy mi legyen Karcsikával, aztán belevágott. Néhány nap múlva már új iskolába járt a gyerek. Karcsika írt az apjának egy levelet, hogy jól van, iskolába jár, ami két percre van a lakásuktól, és hogy jöjjön ki hozzájuk minél hamarabb, mert jó lenne, ha együtt lennének. Megírta a címüket is. Az anyjának nem mondta meg, hogy levelet írt haza.

Két hónappal később, mikor megérkezett az apja, a szomszéd felhívta az anyját a munkahelyén, hogy egy hajléktalanforma férfi lődörög az ajtóban, és azt mondja, hogy őt keresi, és hogy a férje. Az anyja megkérte a szomszédasszonyt, hogy mutassa meg a gyerek iskoláját, menjen be oda, és kérje el a kulcsot, vagy várja meg, míg a gyerek hazamegy. Karcsika nagyon meglepődött, mikor az osztályfőnök kihívta óráról, hogy ott várja az aulában az apukája. A folyosón még örült, aztán, mikor a portánál meglátta, már nem. Borostás volt, koszos, a térdénél kiszakadva a farmerja. Ahogy közelebb ért, érezte, hogy az apja büdös. Amikor megszólalt, szájából áradt a fáradt tömény szaga. A kulcsért jött, mondta. Karcsika meg akarta ölelni, örülni akart neki, de nem tudott. Ő nem azt az embert várta. Szerencsére épp óra volt, nem látták a gyerekek, hogy az az ő apja. Gyorsan átadta a kulcsot és visszasöpört órára. Mikor a suliból hazament, az apja épp hányt a fürdőkádba. Beleivott a hipóba, amit egy fantás pillepalackban tároltak az ajtó mögött, az apja meg azt hitte, üdítő vagy bor, és le akarta üttetni a másnaposságot. Aztán meg kihányta. Próbált megkapaszkodni az ajtófélfában, mint ahogy később próbált megkapaszkodni az idegen városban, de nem ment. Elesett, felállt, téblábolt, piált. Az anyja szánalommal nézte a vergődését, nézett neki villanyszerelői munkát az újságban, de három nap múlva este hazajött, és mondta, hogy ő ehhez az automatikához, ami itt van, nem is konyít. Ő tud tekercselni, cérnagyári gépeket karbantartani, de ő ezt nem tudja, amit ő tud, az már nem kell senkinek, az a múlt.

Aztán kijárt a Moszkvára, és szerzett alkalmi munkát. Egyszer egy nagy kertet kellett felásnia és melléképületeket bontania a Pannóniatelepen. Az ásás lassan ment, mert fagyos volt a föld. Így elég sokáig volt melója. Mikor fizetést kapott, bement a Filatori-gátnál a Kismalacba, és mindenkinek fizetett egy kört. Mint ahogy otthon, az Aranyhordóban ezt megszokta. Csodálkozott, hogy senki nem hívja vissza, ezt otthon, az Aranyhordóban nem szokta meg. Illogatott csendben, aztán elindult az albérletbe. A kocsma előtti kis utcában egy rúgást érzett a fülénél, lefejelte a kerítést, és elesett. Mikor magához tért, már nem volt pénze. A konyhaasztalnál üldögélt egész este. Karcsika szeretett volna segíteni neki, de nem tudott, csak ült és nézte, ahogy az apja nyakán megalszik a vér. Az anyja, mikor este megérkezett munkából, és meglátta, nekiesett, hogy úgy kell neki, miért nem a családjához megy haza munka után, miért a kocsmába viszi azt a kevés pénzét. Az apja nem szólt semmit. Lement az éjjelnappaliba, összekapart még valami aprót abból, amit meghagytak, vett egy „kétdekás” körtepálinkát, és a lépcsőház előtt megitta. Nem is ment fel, csak valamikor hajnalban. Nem feküdt le. Összepakolt a fekete bőrkofferbe, és elment.

Karcsika kettesben maradt az anyjával, aki már felvette a nagyváros tempóját. Az apjáról egyáltalán nem beszéltek, nem volt már téma. Az anyja a Kondorosi úti piacon sütötte a lángost, Karcsika néha meglátogatta. A tulajnak volt egy majma, amely a lángosos bódé mellett volt kikötve lánccal. Egyszer, mikor Karcsika meg akarta simogatni, megharapta, de ő nem mondta el senkinek. Attól félt, hogy AIDS-es lett. Ha az anyja hamarabb végzett, és még volt ereje, az albérletben sütött neki csörögefánkot.

A suli nem jött be Karcsikának. Vett a kőbányai Headbangerben Iron Maidens kapucnis pulóvert, halálfejes gyűrűt, egy műbőr dzsekit, azt kiverte szegecsekkel, órán meg állandóan a Metal Hammert nézegette. Suli után meg BKV-zott. Felült valamelyik járatra, aztán valahol átszállt egy másikra, és ismerkedett a fővárossal. Így fedezte fel a műjégpályát is. Vett egy használt korcsolyát a bizományiban, kicsit rozsdás volt, kicsit életlen, de hokikorcsolya volt bőr felsőrésszel, és nagyokat lehetett vele farolni. A műbőr szerkóban aztán minden délután a jégpályára ment. Csillogtak a szegecsek a reflektorfényben. Örült, hogy Pesten van műjégpálya, és bármikor mehet. Kitrolizott a Városligetbe, és zárásig karcolta a jeget. Estére elzsibbadt a talpa. Leverte az éléről a jeget, összekötötte a fűzőket, a vállára akasztotta a korit, a hetvenkettes trolival bezötyögött a Nyugatiig. Egyszer egy férfi megállította a pályaudvar előtt, hogy ha vele megy, ad neki egy biciklit. Nem szeretek biciklizni, mondta Karcsika, és otthagyta a pacákot.

A lépcsőházukban már a földszinten furcsa zajt hallott. Férfiak röhögtek teli szájjal, néha egy női kacaj is kicsendült. Az anyja hangjára ismert. A kacagás az ő ajtójukon szűrődött ki, ami nem is volt teljesen becsukva. Akkoriban nem nagyon járt hozzájuk senki. Az otthoniaktól már elszakadtak, fővárosi barátaik még nem voltak. Ők se jártak máshoz. Csöndben voltak, ahogy a papírok nélküli bevándorlók szoktak lenni. Azért jólesett elsőre, hogy tőlük jön a kacagás. Reménykedett, hogy hátha az apja érkezett meg. Rendbe jött, kibékülnek, és minden jó lesz. Bekukkantott a szoba ajtaján. Három idegen férfi vette körbe az anyját, pezsgő volt a kezükben, koccintgattak. Köszönt Karcsika, de mintha valamit megzavart volna. Nem emlékezett, hogy min kacagtak éppen. Két férfi, akik öltönyben voltak, távoztak, egy maradt ott, egy idősebb pali. Ősz haja volt, barnára festve, kicsit le volt nőve a pajesza, látszódott a festett vörös alatt a deres halánték. Sötétített szemüveget viselt, és egy kicsit akcentussal beszélt. Akkor ismert rá Karcsika, hogy az bizony Vigánd bá. Emlékezett rá még az otthoni évekből. Az anyjának gerincproblémái voltak, rendszeresen kellett injekcióra járjon a kövér Flandernéhez, aki a kórházban volt ápolónő, de a szomszéd blokkban lakott, és az anyja oda járt a lakására szurira. Flanderné mindig kifőzte az üvegfecskendőt oltás előtt egy lábosban. Azt a kalciumot, amit Flanderné beadott az anyjának, Romániában nem lehetett kapni. Vigánd bá hozta neki a fiolákat Nyugat-Németországból. Karcsikának az eszébe jutott az öregről, hogy egyszer, amikor ment haza az iskolából, ott ült a nagyszobában, ugyanabban a fényre sötétedő szemüvegben. Azon a széken ült, amin Eminescu, az osztályfőnök is később. Arra emlékezett, hogy az anyja bemutatta neki a németországi bácsit, aki neki nem hozott semmit, pedig aki Nyugatról érkezett, mindenki vitt valamit a gyerekeknek, legalább egy kis csokit, de ő nem. Csak az anyjának fiolás dobozokat. Az anyja elküldte Karcsikát a boltba. Karcsika nem akart visszamenni, inkább lent maradt a blokk előtt focizni. Mire visszaért, már nem volt ott Vigánd bá. Az anyja nem szidta meg, hogy sokáig elmaradt, de az után kellett hozzájuk többször járjon Gere bácsi, az üveges, meg az ajtón akkortájt szaladt át a kés.

Karcsika gondolkodott, hogy Pesten hogy talált rájuk Vigánd bá, ki adta meg neki a címüket. Pedig a nevüket se írták ki a postaládára, csak a főbérlőét. Vigánd bá és az anyja kiültek a konyhába. Karcsikát leküldték az éjjelnappaliba édes pezsgőért. Vehetett magának Piros mogyorós csokit is. A felnőttek a konyhában pezsgőt ittak és beszélgettek. Karcsika nézte a tévét a csukott ajtó mögött. Nem tudott aludni. Furcsa zajok jöttek a konyhából.

– Fald be! – szűrődött be az öreg rekegő hangja. Erre kíváncsi lett Karcsika, hogy mit csinálnak. Kikúszott a szobából a linóleumon, felállt az üvegezett konyhaajtó előtt, és a függöny mögül óvatosan belesett. Egy csörögefánk volt az öreg kezében, az anyja szájához tartotta, az anyja kezében is volt egy csörögefánk, azt meg az öreg szopogatta, átdugta a nyelvét a lyukon, miközben a másik kezével az anyja lábát masszírozta. Karcsika visszament a szobába, a paplant a fejére húzta, aludni próbált. Nem ment. Felhangosította a tévét, hogy ne hallja a konyhából átszűrődő foszlányokat. Egész éjszaka égett a konyhában a villany. Azon az éjjel összeállt Karcsikában, hogy Vigánd bá miért látogatta az anyját, hogy mi volt a német gyógyszer ára, azon az éjjel sok mindent megértett. Azt kívánta, hogy bár ne lett volna az az éjszaka, bár lett volna valahol máshol, bár kapott volna AIDS-et a majomtól, és döglött volna meg már korábban. Hajnal felé aztán beájult. Mikor délelőtt fölébredt, nem volt ott Vigánd bá. Az anyja sem. Az asztal sarkán az albérlet ára, s egy üres tál, aminek fenekén, az összeállt porcukorban csörögefánk-lenyomatok maradtak.