(regényrészlet)

Néva első gondolata az volt, hogy borzalmasan hideg lehet a víz.

A napok óta permetező eső végre elállt, a bóra is enyhült valamelyest, ám annyi erőt azért megtartott magának, hogy fölkorbácsolja a tengert. Hatalmas hullámok futottak neki újra meg újra a part menti szikláknak, akár egy erőszakos, elmebetegekből álló ostromló sereg, amely soha nem tudja bevenni a megtámadott várat, legföljebb a falait ütlegelheti, ennek ellenére képtelen tudomásul venni a vereségét, és őrült hévvel folyton nekifeszül. Pedig minden egyes hullám ugyanúgy végezte: a parthoz közeledve egyre nagyobbra dagadt, aztán a szikláknak csapódva, mint egy elejtett üvegpohár, darabokra tört, szanaszét fröcskölve sós és hideg szilánkjait.

            Néva nem szerette a tengert. Azt nem lehet mondani, hogy gyűlölte, vagy bármiféle rossz érzéseket táplált iránta – csak éppen nem vonzódott hozzá. Ha úgy tetszik: hidegen hagyta. Hasonlóan tekintett reá, mint a levegőre vagy a környező hegyekre. Az élet részei, hozzátartoznak a mindennapokhoz, de ettől még nem kell rajongani értük. Sušakon nőtt föl, ebben a Fiumétől keletre eső városkában, amelyet csupán egy keskeny folyó választ el hatalmas szomszédjától – ugyanakkor mégis teljesen más világ. Nem csupán azért, mert míg Fiume a szomszédos területekből kiválva – a törvény megfogalmazása szerint – külön testként közvetlenül Magyarországhoz, addig Sušak Horvátországhoz tartozik. Hanem azért is, mert miközben Fiume és a tőle nyugatra eső partszakasz a kikötővel és az idelátogató vendégsereggel teljes egészében a tengerről szól, hivalkodóan csüng rajta, és képtelen lenne nélküle létezni, azalatt Sušak föltehetően ugyanúgy nézett volna ki, ha nem közvetlenül a part mellé épül, hanem néhány kilométerrel északabbra. Az egyetlen nagyobb és díszesebb épület benne a polgármester palotája, közvetlenül a határfolyó mentén, ám homlokzatával az is vágyakozóan Fiume felé néz. Egyébként a városka sok kis egyszerű, szerény, már-már szegény épülettel van tele, jóval csöndesebb is csillogó szomszédjánál, nyilvánvalóan azért, mert nem harsány olaszok, hanem horvátok lakják, akik kétkezi, verejtékes munkával keresik meg a napi betevőt. Természetesen itt is van tengerpart és kikötő, ám a nagy hajók mind pár száz méterrel odébb, Fiumébe futnak be, és a halászok is szívesebben eveznek át oda, mert ott a hírek szerint mélyebb a tenger és nagyobb a kapás.

            Az utóbbi években a magyarok is kezdtek átszokni Sušakba. Egyre többen béreltek vagy vásároltak ott lakást. Rájöttek, hogy ott olcsóbb az élet, Fiumétől pedig valóban csak néhány lépésnyire van. Gyalogszerrel is percek alatt oda lehet jutni. A horvátok viszont dolgozni jártak át Fiumébe. Ott több volt a munkalehetőség, és aki nem a tengerből élt, könnyebben jutott álláshoz.

            Néva családja sem a tengerből élt. Az anyja mosónő volt, az apja a vasútnál dolgozott, amíg a szíve el nem vitte idő előtt szegényt. Néva éppen hogy el bírta végezni az iskolát, rögvest munkába kellett állnia.

            – Kisasszony, kérem, ne tessék…

            Gyönyörű kiejtéssel, csilingelő hangon mondta ezt. Ha egy valamire büszke lehetett, az a nyelvérzéke. Még kevés ideje, hogy Fiumében munkát vállalt, de már jószerivel akcentus nélkül, tisztán beszélte mind az olaszt, mind a magyart.

Emília kisasszony megfordult, és hűvösen végigmérte Névát. Ajkain gúnyos mosoly táncolt.

            – Mi bajod van?

            – Tönkremegy a ruhája.

            Ezt fölösleges volt Névának mondania. Föltehetően már tönkrement. A sós víz eláztatta a drága kelmét. Ám Emília kisasszony ezzel egyáltalán nem törődött. Most épp a cipőjét készült levenni. Néva néhány percig naivan azt remélte, hogy Emília kisasszony pusztán azért vetemedett ilyesmire, mert a part menti sziklákon és köveken könnyebben tud járkálni, mint abban a kétségtelenül csinos, ám meglehetősen kényelmetlennek tűnő topánkában.

            – Ne törődj te az én ruhámmal. A magad dolgával törődj.

            „Hiszen éppen azzal törődök” – gondolta Néva. Ezt azonban hangosan nem merte kimondani.

            Kész őrület ez az egész. Korán reggel, alig hogy megjött a piacról, Névának már segédkeznie kellett a kisasszonynak a toalettje elkészítésében. Nem volt egyszerű feladat, Emília kisasszony arca nagyon gyűrött, és a szemei alatt a szokottnál is nagyobb karikák éktelenkedtek. Úgy tűnt, mintha egész éjszaka nem aludt volna. Föltehetően így is történt. Türelmetlen volt, ideges. Sokszor indulatosan rákiabált Névára, akinek a szemeit ilyenkor minden alkalommal elfutotta a könny. Nem szólt semmit, csinálta összeszorított szájjal tovább. Aztán lementek a korzóra, ahol a kisasszony a Modello-palota felé vette az irányt. Sietett, Névának jószerivel futnia kellett utána. A palota előtt villamosra ültek. Emília kisasszony semmit nem mondott arról, hova mennek, Néva anélkül is tudta, hogy a Hotel Bristolhoz. Valóban a szálloda négyemeletes épülete előtt szálltak le. A kisasszony berobogott, Néva ment volna engedelmesen utána, ám ekkor Emília rárivallt, hogy várja meg odakint. Úgyhogy Néva állt kint, a hideg utcán, hallgatta, hogy rázza a szél enyhültében is a Corsio Deák platánjainak levelüket vesztett ágait, és az épület aljában lévő kávéház hatalmas üvegtábláin keresztül nézte, ahogy odabent a pincérek a reggelit készítik elő.

            A kisasszony nem időzött sokat. Pár perc múlva kijött. Az arca sápadt volt, akár a halottaké. Egyetlen szót se szólt, csak rohant a villamos felé. Néva nem kérdezett semmit. Követte. Azt hitte, hazamennek. Ám épp az ellenkező irányba tartó villamosra szálltak föl. Robogtak tovább, Abbázia felé.

Akadt Névának odahaza épp elég dolga, a háta közepére se kívánta az eljövetelt. Ha majd egyszer végre hazaérnek, kapkodhat, hogy utolérje magát, bepótolja az elvesztegetett idő alatt kiesett teendőket. A méltóságos úr haragos természetű. Alapvetően jó ember, tisztességes, e téren nincsen semmi baj. Például egyszer se kezdett ki Névával. Még csak szóba se hozta az effélét. Pedig Néva eleinte tartott kicsit tőle, mivel elődjét, egy Borbála nevű leányt, azért bocsájtották el, mert teherbe esett. Hogy a méltóságos úrtól-e, vagy valaki mástól, azt Néva nem tudta, kérdezősködni meg nem mert felőle. Igaz, Erzsébet, a terebélyes szakácsné, aki egyben a házvezetőnői tisztet is betöltötte, egyszer egy félmondatban olyasfélét mondott, hogy Borbála, az a pernahajder kurva, a laktanyába járt udvaroltatni magának. Aztán ki tudja még, ott miféléket művelt. Ennél több azonban nem hangzott el, Néva számára maradt a bizonytalanság, ami később egyfajta megnyugvásba váltott át: a méltóságos úr rendes ember, igazságos, becsületesen, rendesen kifizeti mindig. Csak éppen borzasztóan haragos. Egyetlen pillanat alatt olyan vörös lesz a feje, akár a cékla. Szinte félni kell tőle, hogy megüti a guta. Aztán amikor megnyugszik, megint csak nincs semmi baj, de azt a néhány forró percet túlélni meglehetősen nehéz.

            Szó se róla, Emília kisasszony is tesz róla bőven, hogy az úr haragos legyen. Szeszélyes természet, tele furcsa ötletekkel és kívánságokkal, úgyhogy Névának végtére is nem kellett csodálkoznia azon, hogy villamosra ülnek, és föltételezései ellenére se nem haza, se nem Abbáziába mennek, hanem félúton leszállnak, Kantridán. Ott, ahol véget ér Magyarország, és Ausztria kezdődik.

            Néva még sose járt ezen a partszakaszon. A villamosból látta már, amikor korábban tényleg Voloskóba vagy Abbáziába mentek, ahol neki az utcán kellett árgus szemekkel figyelnie és gyanú esetén riadóztatnia, amíg a kisasszony egy kávéházi szeparéban avagy szállodai szobában múlatta az időt. Hogy kivel, arról Névának nem volt tudomása. Nem is akarta, hogy tudomása legyen. Így is épp eleget hazudozott a kisasszony miatt. Elég volt neki, ha lát egy vajszínű öltönyt meg egy kalapot. Azt is csak futólag, egyébként gyorsan elfordította a fejét. Nem akart kellemetlen pillanatokat átélni, ha az illető mondjuk szembejön vele a korzón.

            Ezúttal azonban szó se volt harmadik személyről. Ketten voltak a néptelen parton. Csak ők meg a tarajos hullámok. Amelyek láthatóan egyáltalán nem zavarták Emília kisasszonyt. A cipőjét jó messzire eldobta magától. A karjait széttárta, és ahogy ott állt a sziklán, nagyokat kacagott, visított bele a szélbe és a tenger robajába.

            Aztán egyszer csak elkezdte levenni a ruháit.

            Néva összehúzott szemekkel, gyanakodva figyelte. A kisasszony talán hozott magával fürdődresszt? Kizárt dolog, mert az esernyőn kívül semmi nem volt nála. Azt is Névának kellett cipelnie, és rettegnie, hogy a villamoson felejti. Esetleg rajta van a fürdődressz? De mire fogja lecserélni? Netán a csuromvizes dresszre veszi a szép ruhát? Az úr mit fog szólni hozzá? Néva már előre rettegett, hogy mivel fogja kimagyarázni ezt az egészet. Merthogy neki kell, ahhoz nem fért kétség. A kisasszony majd azt mondja odahaza, hogy találjon ki valamit, merre jártak és mit csináltak, aztán bevonul a szobájába. Névának meg főhet a feje, mit mondjon, hol ázott el a ruha.

            Egyébként is: borzalmasan hideg lehet a víz. A kisasszony meg éppen ilyenkor akar belemenni? Rettenetes.

            Márpedig Emília kisasszony bele akart menni. És az is kiderült, hogy semmiféle fürdődressz nem volt rajta. Vagyis az egész, szokás szerint, egy hirtelen támadt őrült ötlet volt. Persze azt Néva már odahaza is kitapasztalta, hogy a kisasszony nem szégyellős. Most ledobta a ruháit maga mögé, a cipő mellé, a kavicsokra. Néva ijedten odaszaladt, hogy összeszedje őket, mielőtt még jobban bekoszolódnak.

            Emília kisasszony pedig, úgy, ahogy volt, rózsaszín kombinéban elindult a tenger felé.

            – Kisasszony, kérem…

            Néva nem is tudta, mit akar mondani. A szíve a torkában zakatolt. Tisztában volt vele, hogy megállítani viszont nem bírja a kisasszonyt. Őt a tulajdon apja se tudja megállítani.

            Már Emília kisasszony combjait nyaldosta a tengervíz. Az újra meg újra előtörő hullámok pedig eláztatták a kombinét.

            – Gyere be te is, Néva! Nem is olyan hideg.

            Néva korábban még soha nem ment bele a tengerbe. Megfogadta, hogy őt csak akkor éri jobban tengervíz, ha netán valahogy beleesik. Arról pedig gondosan tett mindig, hogy ilyesmi ne forduljon elő.

            Körbenézett, látja-e őket valaki. A part változatlanul néptelen volt. Fönt, az úton sem lehetett látni embert. A környékbeli nyaralók redőnyei is mind lehúzva.

            A kisasszony már úszott. Már amennyire persze a tajtékzó tenger engedte. Inkább ráfeküdt a hullámokra, hagyta, hadd dobálják. Nagyokat kacagott.

            A part felé fordult.

            – Gyere be, Néva! Csuda móka!

            Néva alig néhány pillanatig habozott. Gyorsan döntött. Ő maga is meglepődött, mennyire hirtelen. Fázósan, kapkodva vetkőzni kezdett.

            – Gyere! Nem bánod meg!

            Néva nemcsak a cipőjéből és a ruhájából bújt ki, hanem a fehérneműből is. Gondosan a sziklák tetejére hajtogatta a kombinét. Utána letolta a combközépig érő bugyit is. Odatette a többi ruha tetejére.

Hideg volt. Pucér bőrét marta a jeges szél.

Arra gondolt, a víz biztosan melegebb lesz. Legalábbis úgy mondják az okosok.

A tenger a bokáját nyaldosta. Érezte a só csípését. Vagy a hideget inkább? Libabőrös lett mind a két lába.

Emília kisasszony kacagott. Jobb karjával incselkedve hívogatni kezdte:

– Gyere, te lány, gyere!

Az egész mindössze két pillanatig tartott.

            Ott, ahol az előbb még Emília kisasszony lubickolt kacéran, vidáman, titokzatosan, néhány másodperc alatt teljesen piros lett a víz.

            Névának egyetlen hang sem jött ki a torkán. Kikerekedett szemekkel, kővé fagyott, halálsápadt arccal hátrált kifelé.

Iszkolt, amilyen gyorsan csak bírt.

A sziklákhoz érve hol Emília kisasszony levetett ruháira nézett, hol a véres habokra.

            A környék változatlanul néptelen volt. Csak ő volt ott, meg a háborgó tenger. És Emília kisasszony, valahol lent, a sötét és félelmetes titkokat rejtegető vörös hullámok alatt.